Mivel magyarázza a tudomány, amikor arcokat látsz a tárgyakban?

Támogasd a tudomány népszerűsítését, segítsd a munkánkat!

Pareidoliának tekinthető az a jelenség, amikor élettelen tárgyakban arcokat vélünk felfedezni: legyen az Jézus arca egy pirítóson, egy különösen gonosznak tűnő virág, vagy a legendás „részeg polip verekedni akar” akasztó. A görög para 'rendellenes’ és eidolon ‘kép’ szavakból eredő fogalom ennél szélesebb jelentéstartalmú: olyan illuzórikus érzetet jelent, amikor bizonytalan és véletlenszerű ingereket (általában hangokat vagy képeket) konkrétnak és tisztán kivehetőnek érzékel az ember.

Az emberi hajlam az arcszerű struktúrák felismerésére abból fakad, ahogy az agy felépül és működik. Korábbi tanulmányokban már azonosították azokat az agyi területeket, amelyek akkor is aktivizálódnak, amikor emberi arcokat lát a szem, de akkor is, amikor emberszerű arcokat vél felfedezni – ez az aktivitás azt szolgálja, hogy az ember információt nyerjen arról, kivel áll szemben, ismeri-e az adott arcot, fenyegetést jelent-e a közeledése.

A Psycholigcal Science folyóiratban július végén közölt tanulmány készítői azt vizsgálták, vajon ugyanaz a társas információszerzési mechanizmus indul-e be az agyban a pareidolia esetében, mint egy valódi emberi arc láttán. Az Új-dél-walesi Egyetem pszichológia szakán oktató Colin J. Palmer vezette kutatásban a szenzoros adaptáció nevű jelenséget használták fel, amelyet ezen a területen leegyszerűsítve úgy fordíthatunk le, hogy az érzékelést befolyásolják az előzőleg látott dolgok. 

Rendszerszintű elfogultság

Palmerék a kísérleti alanyokkal újra és újra olyan arcokat nézettek, amelyek balra néztek. Amikor ezek után olyan arcokat mutattak nekik, amelyek egyenesen szembefordultak velük, úgy érzékelték, hogy ez utóbbiak kissé jobbra tekintenek.

A csalódott csap..Fotó: BoredPanda

A kutatócsoport azt találta, hogy az egy bizonyos irányba tekintő „pareidolia arcoknak” (azaz arcot viselő tárgyaknak) kitett kísérleti alanyokban ugyanúgy rendszerszintű elfogultság támad a következő körben, amikor emberi arcokról kell meghatározniuk, hogy hova néznek. Palmer szerint „bizonyított, hogy mindez egyfajta hozzászokási folyamatot tükröz az agyban: azok a sejtek, amelyek a tekintet irányának meghatározásában aktívak, megváltoztatják érzékenységüket, hogyha a szem ismétlődően egy bizonyos irányba néző tekintetekkel találkozik”.

A kutatók sejtése szerint ennek az az oka, hogy a kétféle érzékelési mechanizmus között átfedések vannak, amit az is erősít, hogy a torzító hatás jelentősen csökkent, amint a tárgyak képéről eltávolították az arcszerű struktúrákat. 

és a vidám magyar öngyújtók kórusa.Fotó: BoredPanda

Az az ösztönös feltételezés, miszerint az arccal rendelkező tárgyak valamilyen érzelmet is közvetítenek felénk, elárul valamit a belső működésünkből, illetve arról, hogy a saját érzelmeinket vetítjük ki ezekre a közönséges tárgyakra. Még ha értjük is, hogy a pareidolián keresztül érzékelt tárgyaknak nincsenek érzelmeik, akkor sem tehetünk semmit az ellen, hogy személyiségjegyekkel ruházzuk fel őket (lásd a verekedős polipot vagy a gonosz virágot), mert a látás folyamatában ugyanazok a mechanizmusok aktiválódnak ilyenkor, mint amikor emberi arcot látunk.

A cikk eleji definíciót szűkítve a kutatók megjegyezték, hogy az arc-pareidolia olyan vizuális illúzió, amely egy bizonyos típusú személyiséget, társadalmi üzenetet közvetít az ember felé, vagy érzelmeket gerjeszt benne.

De miért létezik egyáltalán ez a jelenség? A kutatók feltételezése szerint erre az evolúció adhat magyarázatot, azt már ugyanis korábbi tanulmányok is megállapították, hogy a majmoknál is jelentkezik ez a hatás – ami arra utal, hogy a főemlősökre jellemző agyi sajátosságról van szó. Jobb, ha ez a túlélést szolgáló képesség – az arcok és arckifejezések értelmezésének tudománya – inkább túl érzékeny, semmint hogy eltompuljon, és a valós fenyegetésektől se védje meg az embert.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: