Rocksztárból lett sztárfizikus Brian Cox, akit David Attenborough az utódjának jelölt
Amikor David Attenborough 2013-ban a tévés karrierjének 60. évében járt, egy a tiszteletére rendezett eseményen kijelentette, hogy „ha lenne egy stafétabotom, azt Brian Coxnak adnám át.” Cox, aki a 2010-es évek elején a Naprendszer csodái és az Univerzum csodái című BBC2-dokumentumfilm-sorozataival vált a tudomány fiatal arcává a brit köztévén, így felelt: „David nem áll készen arra, hogy átadja a stafétabotot. Biztos vagyok benne, hogy még rengeteg sorozatot készít. De megtiszteltetés. Nem találom a szavakat, pedig velem ez ritkán fordul elő.”
Mint tudjuk, Attenborough azóta is féktelenül ontja a legkorszerűbb technikákat alkalmazó természetfilm-sorozatokat, ráadásul 93 éves korára a BBC-n túl a Netflixet is meghódította.
Az elmúlt évtizedben azonban – elsősorban a közösségi média térhódításának köszönhetően – új iskola alakult ki a tudományos ismeretterjesztésben, amelynek már Nagy-Britanniában sem a BBC, hanem a Youtube, a Facebook, a Twitter és a különböző mémplatformok az első számú csatornái. Ennek a világnak sokáig Neil deGrasse Tyson amerikai asztrofizikus volt a kulcsfigurája, de az előző években mintha átvette volna a szerepét brit barátja, Brian Cox, aki empátiával, jó pedagógusként magyaráz komplex jelenségekről, szemben a szupersztárrá vált, így néha egy kicsit magas lóról beszélő Tysonnal.
A nagy döntés: rocksztárság vagy részecskefizika
Az 1968-ban született, Manchester külvárosában felnőtt Cox gyerekkora szinte paródiába illően jósolta előre a tudományos pályát: szülei elmondása szerint egyéves korában már a tévé elé szögezte a Holdra szállás, később távcsöveket kért karácsonyra, és arról álmodott, hogy egyszer eljut a Marsra. Bár általános iskolás korában már Carl Sagan Kozmosz című könyvét olvasgatta kötelezők helyett, tizenhat évesen, 1984-ben őt is elkapta a lázadás, és tanulás helyett elkezdte felfedezni a manchesteri éjszakai életet, ami olyan jól sikerült, hogy a matekérettségin is épp csak átcsúszott.
A nyolcvanas évek közepén Coxot odáig vitte a zenerajongása, hogy billentyűsként csatlakozott a Dare nevű hard rock együtteshez, amely 1988-ban Joni Mitchell Beverly Hills-i stúdiójában vette fel az első lemezét, de két mérsékelten sikeres album után feloszlott, Cox pedig 1993-ban hazatért, és jelentkezett a Manchesteri Egyetemre, fizika szakra.
Az ezt követő időszak meglehetősen eklektikusra sikerült: miközben Cox a „Kétszeresen diffraktív disszociáció nagy lendületátadás mellett” című doktori értekezésén dolgozott, csatlakozott a D:Ream nevű fiúbandához, amelynek Things Can Only Get Better című popslágerét 1997-ben a brit Munkáspárt hivatalos kampánydalának választották, így Tony Blair az ő szólamaira vette át a hatalmat 18 évnyi konzervatív kormányzást követően. „Az egész napot a laborban töltöttem, és amikor végeztem, rohantam a Take That előzenekarában játszani” – mesélte Cox a Guardiannek. Amikor a D:Ream ausztráliai turnélehetőséget kapott, Cox úgy döntött, marad Manchesterben, és befejezi a PhD-jét. (A fizikus-csillagászok érdeklődése a könnyűzene iránt különös, de egyáltalán nem szokatlan jelenség: a Queen gitárosa, Brian May asztrofizikából doktorált; Grandpierre Attila, a Vágtázó Halottkémek frontembere nem mellesleg csillagász, a fizikai tudományok kandidátusa.)
A részecskegyorsítók világával már az egyetem alatt megismerkedett, a hamburgi DESY kutatóintézetben végzett kísérletei után pedig Svájcban helyezkedett el, ahol a CERN Nagy Hadronütköztetőjének (LHC) központi elemében, az ATLAS-kísérletben folytatta kutatásait. Tudománykommunikációs képességeire Genfben is felfigyeltek, az LHC 2008-as megnyitását övező eseményeken rá bízták a gigaprojekt céljainak elmagyarázását az érdeklődő, de a részecskefizikához nem feltétlenül értő közönségnek.
A világ legszexibb kvantumfizikusa
A BBC is ekkoriban vette végleg szárnyai alá, 2008-tól kezdve egyre többször tűnt fel a tévés és rádiós hírműsorok tudományos szakértőjeként, majd előbb egy tudományos témákat humorral tálaló rádióműsort (The Infinite Monkey Cage, A végtelen majomketrec) bíztak rá, 2010-ben pedig elindult első ismeretterjesztő tévésorozata, a hatrészes Wonders of the Solar System, amelyben azt mutatta be, hogyan alakították a földi életet a Naprendszer jelenségei, vagyis végső soron a fizika törvényei. A sorozat elnyerte a minőségi tévézés talán legrangosabb szakmai elismerését, a Peabody-díjat, és berobbantotta a köztudatba Coxot mint a bonyolult dolgokról érthetően mesélő tudós alakját.
Még mielőtt 2010-ben a Brit Birodalom Rendjének tisztjévé avatták volna a tudomány népszerűsítéséért tett erőfeszítéseinek elismeréseként, egy évvel korábban hasonlóan rangos kitüntetésben részesült: az amerikai People magazin a világ legszexibb férfijai közé választotta. Igaz, a beválogatását elsősorban a kiadvány koncepciójának köszönheti: a lap foglalkozás szerint, A-tól Z-ig listázta az adott szakmák férfiideáljait, a Q betűhöz érve pedig a szerkesztők nem tudtak jobbat kitalálni a kvantumfizikusnál. Cox ezt úgy fogta fel, hogy legalább látják a fiatalok, hogy a tudományos karrier igenis elérhető, hiszen általában csak idős Nobel-díjasokat mutogatnak a tévében és az újságokban, ami olyan üzenetet hordoz, hogy a tudomány az öregek sportja.
Azzal persze ő is tisztában van, hogy egy-egy tévéműsorral nem lehet megváltani a világot, nem abban az 5–6-szor egy órában fogja megértetni a nézőkkel az univerzum működését, de nem is ez a dolga. Amikor 2014-ben a Human Universe című ötrészes sorozatát adta a BBC, mellette épp egy új osztályt kezdett tanítani kvantummechanikára a Manchesteri Egyetemen. „Összesen 24, egyenként egyórás előadásba telik, mire megtanítom nekik a relativitás alapjait. A Human Universe egy epizódjában kevesebb mint egy óra alatt kell elmagyaráznom az emberiség teljes történelmét – a mezőgazdaságtól a városokon és az írásos emlékeken át egészen az űrutazásig. Ezt nem lehet részletesen előadni, úgyhogy egy impresszionista dolog lesz belőle” – mondta az Observernek.
Az elmúlt öt évben olyan sorozatokkal igyekezett szórakoztatóan művelni a brit közönséget, rászolgálva Attenborough stafétabotjára, mint a természeti jelenségek mögött húzódó fizikai-kémiai erőket bemutató Forces of Nature, a magáncégek kezébe került űrkutatás felívelését körbejáró 21st Century Race for Space vagy a 2019-ben bemutatott The Planets, amelyben összefoglalja, mi tudható ma a Naprendszer bolygóiról, amelyek az átlagember számára könnyen összefolyhatnak, pedig a legkülönbözőbb tulajdonságok jellemzik őket.
Unalmas precizitás helyett inspiráló, megnyerő tudományt!
„A televízió és a popkultúra a legerősebb eszközök a társadalom elérésére. Nevetséges, hogy ezt átengedjük a focistáknak, a zenészeknek és a szappanopera-színészeknek, mert azt mondjuk, nem nekünk való, mi egy magasabb szinten létezünk” – árulta el véleményét a tudományos ismeretterjesztés helyzetéről egy londoni konferencián.
Cox a végtelenül precíz tudósokkal ellentétben úgy gondolja, hogy az egyszerűbb, egyértelműbb fogalmazás sok esetben fontosabb, mint a tudományos pontosság – azt például nem szereti, amikor úgy beszélnek a klímaváltozásról, hogy a jóslatok kisebb bizonytalanságait is kiemelik:
„Néha azt sugalljuk, mintha vitatott lenne a téma, és ez veszélyes. Szinte arra buzdítom a társaimat, hogy merjünk kevésbé tudományosak lenni, de úgy, hogy a tudomány erejét hangsúlyozzuk. Ki lehet mondani, hogy a tudomány a lehető legjobb eszköze a világ megértésének, ezért a lehető legjobb tanácsokat tudjuk nyújtani.”
A fizikus még a filmek világába is belekóstolhatott, amikor Danny Boyle rendező és Alex Garland forgatókönyvíró őt kérte fel a 2007-ben megjelent Napfény című sci-fi tudományos tanácsadójának. Az előkészületek során szorosan együtt dolgozott Cillian Murphyvel, a fizikust alakító főszereplővel, aki így gyakorlatilag Cox alteregójaként jelenik meg a filmben – az ír színész a CERN-be is elkísérte a tudóst, ahol igyekezett ellesni a fizikusok manírjait. Cox szerint Murphy zseniális munkát végzett, így a Vissza a jövőbe vagy a Dr. Strangelove tudósképéhez szokott nézők végre életszerű alakítást is láthattak arról, milyen egy fizikus valójában.
Cox feladatai közé tartozott a történet kiindulópontjának megalkotása. A 2057-ben játszódó filmben a Nap az utolsókat rúgja, a Földre így apokaliptikus lehűlés vár, ezért egy csapat tudóst küldenek a csillag felé, hogy egy gigantikus nukleáris bomba ledobásával újraindítsák annak működését. A forgatókönyvíró eddig jutott magától, a sztori tudományos okainak és magyarázatainak kitalálását Coxra bízta, aki egyébként természetesen tisztában volt a történet tudományos buktatóival, de a sci-fik nagy tisztelőjeként arra törekedett, hogy fikciós kereteken belül a lehető legpontosabban kidolgozza annak részleteit. „Ha a súlytalanságot vagy a világűr csendjét hitelesen ábrázolták volna, elég szar moziélményt nyújtott volna” – mondta Joe Rogan podcastjében.
Ahhoz viszont már nem elég tévésorozatokat és mozifilmeket készíteni, hogy a gyerekek, a fiatalok újra tömegesen forduljanak a tudományos karrier felé. „A gyerekek ma rengeteg pálya közül választhatnak, és ez jó. Nem lehet rájuk erőltetni egy munkát sem, épp ezért azt kell megmutatni nekik, hogy a fizika és a mérnöki munkák érdekesek, a túlélésünk szempontjából ráadásul létfontosságúak is” – mondta Cox 2007-ben.
Ahhoz, hogy a tudományos világ egy teljes új generációt inspirálni tudjon, valami igazán nagy dobás kell, erre a Mars-utazást hozta fel példaként: „Valójában ezért vagyok nagy támogatója az emberes űrmisszióknak. Nem azért, mert úgy gondolnám, hogy ez a legjobb módja a pénz elköltésének – robotokat küldeni olcsóbb és biztonságosabb is. Az emberes űrutazás lényege az inspiráció.” De abban sem biztos, hogy pazarlás lenne óriási összegeket fordítani az emberes űrutazásra: „A NASA készített egy felmérést, amelyből kiderült, hogy az Apollo-program költségei hétszeresen megtérültek, elsősorban azért, mert a tudományos és mérnöki területek felé hajtotta az embereket.”
A Twitterről a Guinness-rekordot döntő stadionturnéig
A BBC platformjain keresztül meglehetősen széles tömegeket el lehet érni, de Brian Coxnak nem volt elég a tévé, a rádió, és az időszakos internetes megjelenés. A közösségi média befolyásoló erejének felismerése mellett valamilyen szinten a rocksztárságig is visszanyúlt: élő tudományos show-jaival stadionokat tölt meg.
A Science 2014-ben gyűjtötte össze a Twitter 50 legnagyobb sztártudósát, és Cox már akkor, 1,44 millió követőjével a második helyen állt (többek közt Richard Dawkinst, Hans Roslingot vagy Tim Berners-Lee-t előzve), de azóta már 3 milliósnál is nagyobb a bázisa. Az első hely természetesen még mindig Neil deGrasse Tysoné (14,2 millió követő), aki viszont cserébe sokkal kevesebbet posztol, alig 7 ezer tweetjéhez képest a körülbelül egy időben regisztrált Cox már több mint 27 ezernél jár.
A Youtube-on nehéz úgy rákeresni bármilyen kozmológiai témára, hogy ne egy vele készült beszélgetésnél lyukadjon ki az ember. Az egyik legnépszerűbb podcastben, Joe Rogannél eddig kétszer volt vendég (2015. február és 2019. január), így sokan tőle tudhatják, hogy miért vagyunk csillaganyagból, hogy miért jó ötlet a Mars kolonizációja, hogy miért a Földön lehet a Tejútrendszer egyetlen civilizációja, hogy hol van Isten helye a tudományban, vagy hogy mi a helyzet a féreglyukakkal és az időutazással.
Természetesen a Guinness-rekordok könyvében is kiharcolta a maga helyét, ráadásul több csúcsteljesítmény is fűződik a nevéhez: ő adta el a legtöbb jegyet élő tudományos show-ra (Arena Birmingham, 11 433 néző, 2019) és tudományos turnéra is (158 589 néző 2016 szeptembere és 2017 áprilisa között).
A sagani és hawkingi életműre is támaszkodó, koncerteket megszégyenítő látványvilággal ellátott előadásokban olyan alapkérdésektől indul Cox, mint hogy milyen idős az univerzum, vagy hogy hogyan alakult ki az élet, de a száraz tananyag diktálása helyett mindenkit érintő helyzetekre vetíti ki a témát. „Számomra az a legérdekesebb kérdés, hogy mit jelent egy ilyen hihetetlenül értelmes életet élni egy értelmetlen univerzumban. Amikor ezen a kérdésen 11 ezer ember együtt gondolkodik, egy olyan teremben, ahol az emberek általában énekelnek, táncolnak és ugrálnak fel-alá, abból nagyon érdekes hangulat tud kialakulni.”
A koronavírus-járvány alatt a BBC karanténiskolát indított, amelynek keretében a közmédia összes platformján neves előadók oktatták a diákokat különböző tárgyakban – a természettudományos vonalat többek közt Brian Cox vitte. A fizikus többször beszélt arról, hogy a Nagy-Britanniában különösen súlyos helyzetet előidéző, elhibázott járványvédelem alatt a politikai szereplők szavaikkal megpróbálták aláásni az emberek tudományba vetett hitét.
„Többször hallani mostanság politikusoktól, hogy ők csak a tudományos tanácsokat követik, ami egy egyszerű védekezés a COVID-19 által felvetett bonyolult problémákra” – mondta Cox május közepén. Szerinte ez a mantraként ismételgetett kifogás egyrészt a politika felelősségét igyekszik áthárítani a tudományra, miközben azt a hamis képet mutatja, hogy a tudósok száz százalékig egyetértenek a járvány elleni védekezés részletkérdéseiben.
„Az új kutatási eredmények ismeretében a tudományos ajánlás is változik, ezért senkinek sem kell bocsánatot kérnie. Ez a tudomány leckéje. Ha a tudományos álláspont új ismeretek miatt változik, az csak jót jelent.”
(Aki arra gondol, hogy ugyan hallotta már Brian Cox nevét, de a fizikus nem mond neki semmit, az sem téved: az Utódlás című HBO-sorozat főszerepéért éppen idén Golden Globe-díjat kapott skót színész is ezt a nevet viseli – és ezt az egyezést a tudós természetesen már lájkokra és retweetekre is váltotta.)
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
