A vezető és a karmester: miért táncolunk úgy, ahogy ők fütyülnek?

Nincsen túlélhető és fenntartható jövőnk tudomány nélkül, ahogy nekünk sincsen nélkületek. Támogasd a Qubit munkáját!

A 19. század elején valami végérvényesen megváltozott. A forradalmak és a radikális átalakulások korában egy új intézmény jelent meg: a vezetés. Noha a történelmet (és úgy általában a politikai eseményeket) gyakran írtuk és írjuk le mai napig nagy vezetők cselekedeteiként, először csak 1818-ban jelent meg az angol vezetés kifejezés (leadership) egy értelmező szótárban. Edmund S. Morgan történész úgy értelmezi mindezt, hogy „[a] »vezető« szó régi, de a »vezetés« olyan kifejezés, amelyet úgy tűnik senki sem érzett szükségesnek mindaddig, amíg az általa jelölt minőség a társadalmi felsőbbrendűség hozadéka maradt.”

Ezt a változást talán a legtisztábban a vezetés egy speciális formája, a vezénylés szimbolizálja, amelyet a mai napig a vezetés egyik legtisztább megnyilvánulásaként tartanak számon. Körülbelül 1820-ra vált általánossá, hogy a koncertmester helyett egy formális vezetői pozíciót elfoglaló karmester irányítsa a szimfonikus zenekart. Ennek egyik okát abban kereshetjük, hogy a zeneművek bonyolultabbá váltak (akárcsak a modern államok kormányzása), és a megfelelő minőségű előadást koncertről koncertre biztosítani kellett. 

A káosztól a zenéig

Ezzel párhuzamosan a zenekarok (ahogy a modern államok is) egyre nagyobbak lettek, egyre több zenész játékát kellett összehangolni. A dirigens lett az a személy, aki képes volt összefogni a zenekart, mint szervezetet és a káoszból zenét teremteni, ahogy a politikai vezetőktől is elvárjuk, hogy képesek legyenek közintézményeket működtetni és a társadalmi és politikai élet káoszából rendet teremteni. A karmesternek a komplexitás és a káosz lehetőséget ad a kreatív művészi alkotásra, amely egyaránt megjelenik a zenemű értelmezésében, interpretációjában és a vezénylési stílusában. Ez persze aligha jelenti azt, hogy a karmester mechanikus módon egyfajta hangszerként működtetné zenekarát. A karmesternek motiválnia és irányítania kell a zenészeket az összhang, a harmónia megteremtésének érdekében. Ennek központi eleme maga a kommunikáció, amelynek a leglátványosabb oldala a koncerteken (s csak részben a próbákon) mutatkozik meg: a karmester hangtalanul ad át információkat zenekarának kézmozdulataival, arckifejezéseivel és szemkontaktusával.

A legendás Herbert von KarajanFotó: VOTAVA/APA-PictureDesk via AFP

Morgan arra is rámutatott, hogy a vezetés nem egyszerűen egy újfajta retorika korát jelentette, hanem a „társadalmi kapcsolatok és annak meghatározásának az új módját, hogy ki tartozzon a sokakat kormányzó kevesek közé.” A vezetés tehát csak akkor képes működni, ha a lehetséges követők csoportja elfogadja vezetőjüknek az illető személyt vagy személyeket. A karmester tekintélye tehát nem kiemelt pozíciójából fakad, hanem a vezetői alkalmasságából, vagy még pontosabban abból, hogy a zenészek (a követők) ezt felismerik és elfogadják. A vezetés célja – leegyszerűsítve – nem lehet más, mint a vezető és a követők közötti produktív kapcsolat kialakítása és fenntartása.

Kormányzás és menedzsment 

A vezetéskutatás ennek a különleges kapcsolatnak a megértésére törekszik, amelyen végeredményében a közös cselekvés eredménye és minősége is múlik. Kulcskérdés tehát az, hogy miért követjük vezetőinket, hogyan kapcsolódunk hozzájuk, és miért vállnak a vezetők ezzel a kapcsolattal felvértezve sikeresebbé ellenfeleiknél. (Ez a momentum különbözteti meg véglegesen a vezetést és vizsgálatát az olyan gyakran szinonimaként kezelt tevékenységektől, mint a döntéshozatalra fókuszáló kormányzás és a folyamatokra és eredményekre koncentráló menedzsment.) 

A választ illetően a vezetéskutatás korántsem egységes. A korai elméletek a követést úgy értelmezték, hogy a vezető történelmet formáló „nagysága” vagy kiemelkedő tulajdonságai teszik igazán sikeressé és nem mellékesen másoknak vonzóvá. A második világháború után – részben annak negatív tapasztalatai, nyugati demokráciák és jóléti államok megerősödése nyomán – a követőket eleve adott kontextuális tényezőként értelmezték, akikhez a hatékony vezetőnek igazodnia kell. 

Később a vezetéskutatás újra a vízióval rendelkező nagy vezetőben, pontosabban annak vezetési stílusában és az így kialakított kapcsolatban vélte felfedezni a választ. E kutatások azonban túl nagy hangsúlyt fektettek a vezető személyére, és túl keveset a követés megértésére. Ezzel kívánt szakítani a vezetéskutató szociálpszichológusok egy új követőközpontú megközelítése, amely Max Weber klasszikus fogalmára, a karizmára építkezik. 

A karizma, a követők ajándéka

Miért hatékonyabb egy karmester a társainál? Talán az első jelző, ami eszünkbe juthat az a karizma. Híres, sikeres karmesterek, mint a tekintélyt parancsoló, ellentmondást nem tűrő Riccardo Muti, a látnoki, fellegekben járó Herbert von Karajan, és a játékos, megengedő Leonard Bernstein karmesteri stílusukban eltérnek, de mégis sokuk ugyanúgy karizmatikusnak tűnnek. A karizma kifejezést a közbeszéd és a szakmai diskurzus gyakran szűkíti le bizonyos univerzális fizikai – vagy karakterjegyekre. 

Riccardo Muti nem tűr ellentmondástFotó: VINCENZO PINTO/AFP

Ez azonban hibás. Max Weber értelmezésében a karizma nem öröklött tulajdonság, hanem egy viszonyt jelző kategória, amely csak az adott politikai versengés kontextusában és a vezető és követők kapcsolatában értelmezhető. Azaz a karizma kegyelmi ajándék, amelyet követők adományoznak a vezetőiknek azáltal, hogy fel- és elismerik emberfeletti tulajdonságaikat. Ann Ruth Willner 1984-es The Spellbinders: Charismatic Political Leadership című könyve kibontja a klasszikus weberi fogalmat, és a karizmatikus viszony négy ismérvét írja le: „1. A követők valahogy emberfelettinek tekintik a vezetőt. 2. A követők vakon hisznek a vezető kijelentéseiben. 3. A követők feltétel nélkül betartják a cselekvésre irányuló vezetői iránymutatást. 4. A követők teljes érzelmi elkötelezettséget mutatnak a vezető irányába.” A karizma kifejezés, bár valóban homályos és esetleges, mégis jól rámutat arra, hogy a vezetés erősen függ a követők percepcióitól, pontosabban attól, hogy mit is várunk el a jó vezetőtől vagy jó vezetéstől.

Percepciók, elvárások és vezetői prototípusok

Ahogy a szimfonikus koncerten a közönség elkülönül a zenészektől, úgy válik el az, hogy az állampolgárok megfigyelőként vagy tevékeny, aktív támogatóként vesznek részt a politikában. Figyelemmel kísérjük politikusainkat, döntéseiket és tevékenységeiket, szembesülünk a vélt vagy valós tulajdonságaikkal, és ha megfelelnek az elvárásainknak, támogatjuk őket. Ezeket az elvárásokat a követőközpontú vezetéskutatás úgynevezett vezetői prototípusokban ragadja meg. A vezetői prototípusok olyan kognitív sémák, „implicit elméletek”, amelyeket a fejünkben alkotunk meg és tárolunk az ideális vezető jellemzőiről és használjuk fel a vezetők kiválasztása és értékelése során. Összehasonlítjuk a politikusok cselekedeteit és viselkedését a saját prototípusunkkal. Amikor egyezést, hasonlóságot vélünk felfedezni, akkor valószínűbb, hogy jó vezetőnek tekintjük és követjük őket. 

Szociálpszichológusok alátámasztották, hogy erős kapcsolat van a vezetői prototípusok és a politikusok megítélése között. A Gallup közvélemény-kutatásának adataira támaszkodva Roseanne Foti amerikai pszichológus és kollégái kimutatták, hogy az egyének eltérő karakterjegyeik alapján képesek voltak megkülönböztetni a hatékony politikai vezetőket társaiktól., eltérő karakterjegyek mentén. A hatékony politikai vezetés azonban mást és mást jelenthet a különböző pártok esetében. Az 1988-as amerikai elnökválasztás kapcsán Todd Maurer és kollégái megállapították, hogy a republikánusoknak és a demokratáknak különböző vezetőképük van. A republikánusok számára a hazafiasság, a vallásosság, az agresszivitás, a szívósság és az optimizmus, míg a demokratáknak a humanitáriusság számított a legfontosabb tulajdonságnak. Mindkét tanulmány egyetértett abban, hogy az elnökjelölteknek a választási sikerért hangsúlyozniuk kell azokat az értékeket, amelyeket a pártjuk a hatékony vezetéshez társít. Ez azt vonja maga után, hogy a vezető alkalmazkodik a közvéleményben uralkodó elképzelésekhez.

A vezetés romantikája

A vezetők követése korántsem teljesen tudatos tevékenység. A karizma gyakran túl magas elvárásokat teremt bennünk a vezetőinkkel szemben ahhoz képest, aminek valójában képesek megfelelni. Gyakran helyezzük a bizalmunkat választott vezetőinkbe azzal a jelszóval, hogy „majd ők megoldják minden problémánkat”. James Meindl, a Buffalói Egyetem professzora ezt nevezi a vezetés romantikájának, ami arra a jelenségre mutat rá, hogy a kollektív sikerek és kudarcok tekintetében hajlamosak vagyunk túlértékelni a vezetők és a vezetés szerepét, és leértékelni más társadalmi, politikai és gazdasági tényezőket. A vezetőket kárhoztatjuk, ha rosszra fordul a sorsunk, de ellenkező esetben istenítjük őket. 

A vezetés romantikája olyan attribúciós hiba és pszichológiai szükségletet, amelyben a vezetést kizárólagos oksági magyarázatként használjuk komplex politikai, gazdasági és társadalmi események leírására. Mindezzel Meindl nem a vezetés jelentőségét vagy a vezetők szerepét tagadja, csupán annyit állít, hogy „könnyebb a vezetésben hinni, mint bizonyítani azt”.

Számos kutatás támasztotta alá, hogy a karizmatikus vezetés és a vezetés romantikája kéz az kézben jár. Egy friss tanulmány szerint azon követők, akik felülértékelték a vezetés szerepét, hajlamosak voltak nagyobb hatékonyságot és karizmát tulajdonítani Donald Trumpnak. A földtől elrugaszkodott elvárások viszont korántsem csak a követők felelőssége, hiszen a populista vezetők is ezt erősítik, amikor igyekeznek felüllicitálni versenytársaikat, szélmalomharcba hívják szavazóikat vélt vagy valós problémák mentén, de sokszor fiktív, nem kézzel fogható vagy távoli ellenségekkel szemben (pl. globális/brüsszeli/Wall Street-i elit, háttérhatalom, strukturális egyenlőtlenségek).

Egy közülünk, mégis jobb nálunk

A karizma, a vezetői prototípusok és a vezetés romantikája azt sugallják, hogy a vezetőket azért követjük, mert hisszük, hogy kiválóbbak nálunk és képesek megoldani kollektív problémáinkat. A vezetők hatékonysága azonban nem minden, fenn is kell tartaniuk a látszólagosan közeli, szimbolikus kapcsolatot követőikkel. A választott vezető egy közülünk, de a legjobb.

Erre az ellentmondásra ad magyarázatot a vezetés társadalomidentitás-elmélete, amely szerint a vezetés felismerése és attribúciója nem egyéni, hanem csoportfolyamat. Az emberek mentálisan reprezentálják a társadalmi csoportokat (pl. a nemzetet, a társadalmat, a pártokat és szavazóikat), aminek alapján meg tudják határozni a csoporton belüli hasonlóságokat és a csoportok közötti különbségeket. Azonosítják a csoportra jellemző értékeket, tulajdonságokat és viselkedési mintákat, és megalkotják a mindezt magába sűrítő prototipikus csoporttagot, aki megtestesíti mindazt, ami közös bennük, illetve ami megkülönbözteti őket másoktól. 

A prototípusFotó: MANDEL NGAN/AFP

A csoporttagság feltételeit, ahogy arra az egyesült államokbeli empirikus tapasztalat rámutat, vallott politikai ideológiánk vagy pártszimpátiánk határozza meg. Ahhoz, hogy valakit vezetőnek tekintsünk, támogassunk és kövessünk, ezt a csoport- prototípust kell hitelesen és meggyőzően megjelenítenie. Sőt, a politikusok intézkedéseiket és döntéseiket is a csoport érdekekeinek gyakorlati megvalósulásaként kell propagálniuk. A vezetőbe vetett bizalom, vélt karizmája és hatékonysága annak függvénye, hogy mennyire képes megtestesíteni saját csoportját. Egy Barack Obama és Mitt Romney elnökségért folytatott versenyét vizsgáló tanulmány megállapította, hogy a csoport prototipikusnak vélt vezetőnél a követők erősebb azonosulást, szorosabb személyes kapcsolatot mutatnak, és nagyobb karizmát feltételeznek. Egy, a német Zöldpárt támogatóit vizsgáló kísérlet eredménye szerint a csoportot megtestesítő vezetőben jobban megbíznak a követők, sőt hatékonyabbnak látják őket, még akkor is, ha nem az elvárások szerint teljesítenek. Lényegében az ilyen vezetőkkel elnézőbbek vagyunk.

Identitásfesztivál 

A prototipikus vezetők tehát vonzóvá válnak követőik szemében, ami lehetővé teszi számukra, hogy befolyásoljanak másokat és identitásvállalkozóként formálhassák a közösségük identitását, ezzel saját magukra szabva azt. Részben ezzel magyarázható Donald Trump 2016-os választási győzelme is. Egy kutatás során megkérdezett republikánus választók percepciói szerint a későbbi elnök jobban megtestesítette a párt értékeit, mint azt Hillary Clinton esetében látták a demokraták. Alexander Haslam és Stephen Reicher szerint ez nem meglepő, hiszen Trump identitásvállalkozóként tudatosan alakított ki vonzó identitást választóinak. Úgy formálta választó közönségét, hogy erősítette saját pozícióját. Trump kampánygyűléseit a kutatók például egyenesen jól megkomponált „identitásfesztiválként” írták le.

Mindezek után nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy arra a kérdésre, hogy miért követjük választott vezetőinket, nincs egyértelmű és általános válaszunk. A követés és a vezetés minden esetben függ az adott politikai kontextustól, állandó feladatot szolgáltatva a vezetéskutatóknak, akik remélhetőleg egyre nagyobb figyelmet szentelnek a politikai követőknek, különösen az elmúlt évek fejleményeinek a fényében, amelyek erőskezű, de megosztó vezetőket emeltek a politika karmesteri pódiumára.

A szerző vezetéskutató, politológus-közgazdász, a Társadalomtudományi Kutatóközpont Politikatudományi Intézetének tudományos munkatársa és a Budapesti Corvinus Egyetem tanársegédje.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: