Katolikus szentek történetei fedték fel, hogyan hatott a klímaváltozás a 6. századi Itáliára

Nincsen jövőnk tudomány nélkül, nincsen Qubit nélkületek. Támogasd a munkánkat!

A történészek munkájának egyik legnehezebb része, hogy a történelmi korokból meglehetősen kis mennyiségben vagy rossz minőségben fennmaradt írásos emlékeket még az adott kor hiedelmeinek szűrőjén át is meg kell vizsgálni – legyen szó egyértelmű mitológiai vagy vallási legendákról, vagy éppen olyan esetekről, amikor egy-egy nép az ellenségkép erősítése érdekében színezte ki a történeteket. A kelták emberáldozataira például nincs meggyőző régészeti bizonyíték, görög-római rémtörténet viszont annál több.

A természeti csapásokról, időjárási jelenségekről beszámoló írások külön kategóriát alkotnak: az ókortól a középkorig szinte minden nagyobb katasztrófát Isten vagy az istenek haragjának tudtak be, míg mondjuk a hosszú száraz időszak után lezúduló eső isteni áldás volt a népek és a történetírók szemében. Ez a természetfeletti adalék a forrásokat már alapból megbízhatatlanná teszi a modern tudomány számára, az isteni közbeavatkozásból adódó drámai túlzások pedig tovább nehezítik a leírt események valóságtartalmának vizsgálatát.

A 6. századi Itáliában például újfajta hiedelem alakult ki: a megnövekedett esőzést és az áradásokat a katolikus szentekhez kezdték kötni, mivel ők rendelkeznek hatalommal a víz felett. Ezeket a beszámolókat a történészek nyilvánvaló okokból nem vették komolyan, de a klímatörténet szempontjából mégis fontosnak tűnik a jelenség, ezért egy nemzetközi kutatócsoport korabeli írások mellett egy toszkán barlangból származó sztalagmit (állócseppkő) vizsgálatával eredt a történet nyomába.

A 6. században megszaporodtak a vízi csodák

A Pisai Egyetem kutatói által vezetett csoport eredményei szerint az írásoknak megfelelően a 6. századi Észak- és Közép-Itáliában valóban jelentősen megnőtt a csapadék mennyisége. A megkérdőjelezhető ok-okozati összefüggések ellenére úgy gondolják, hogy az interdiszciplináris kutatások segítségével (ebben az esetben történészek, geológusok, geográfusok és régészek összefogásával) jobban meg lehet érteni, hogyan hatott az éghajlatváltozás az egyes korok társadalmaira.

A kutatók egy az észak-toszkánai Renella-barlangból származó állócseppkő rétegeinek vizsgálatával állapították meg, hogy melyik korszakban milyen időjárás jellemezte a vidéket. A sztalagmit rétegeinek oxigénizotóp-tartalma alapján meg tudták különböztetni a csapadékosabb és a szárazabb időszakokat, az urán-tóriumos kormeghatározással pedig meg tudták határozni, melyik réteg tartozik a 6. századhoz, amikor feljegyezték a vízzel kapcsolatos csodákat tévő szentek történeteit.

Szent Fridianus eltéríti a Secchio folyótForrás: Wikimedia Commons

A megnövekedett csapadékmennyiséget az Észak-Atlanti Oszcilláció hosszú negatív fázisa okozta: ekkor a légnyomás csökkenése elárasztotta Itália északi és középső részét nedves levegővel az Atlanti-óceán irányából. Mivel a könnyebb oxigénizotópok magasabb koncentrációban gyűltek fel az Atlanti-óceán vizében, mint az Észak-Itáliára jellemző csapadékban, a negatív Észak-Atlanti Oszilláció heves esőzéseket eredményezett a 6. században, és ennek izotópos nyomai a cseppkövekben fel is fedezhetők.

Az időjárási adatok birtokában a kutatók a különböző korok történeteinek összehasonlításába kezdtek, amit jelentősen megkönnyített a modern szövegelemzési módszerek és a nagy adatbázisok hozzáférhetősége. A kutatók így könnyen összevethették a 6. századi itáliai írásokat a teljes késő ókor és kora középkor hagiográfiai (a szentek életével foglalkozó) dokumentumaival.

Az I. Gergely pápának tulajdonított Dialógusok című könyv szerzője például számos utalást tesz olyan csodákra, amelyekben a szentek nagy esőzéseket, viharokat és árvizeket küldenek a népre, vagy épp azok megszüntetésében játszanak szerepet. Míg a Dialógusokban az ilyen események teszik ki a leírt csodák közel 20 százalékát, a szentek munkásságát feldolgozó korábbi és későbbi írásokból szinte teljesen hiányoznak.

A vallási írások nem bizonyítékok, de jó nyomra vezethetnek

A heves esőzésekről és áradásokról szóló beszámolók hirtelen megjelenéséből a kutatók arra következtetnek, hogy a korszakban éghajlatváltozás következett be, és a vele járó hidroklimatikus események olyan szinten érintették a társadalmat, hogy az a kultúrában (így a szentekről szóló történetekben) is megjelent. „Az irodalmi forrásokat, főként a szentek történeteit nem szabad a múlt eseményeinek közvetlen leírásaként értelmezni, azonban jól tükrözik az egyházi írók világnézetét, amelyen keresztül értelmezik a rendkívüli időjárási jelenségeket” – idézték egy közleményben Robert Wiśniewskit, a Varsói Egyetem hagiográfiai szakértőjét.

I. Gergely pápa (540–604), a Dialógusok szerzőjeFotó: Photo12 via AFP

A kutatók szerint ez azt is jelenti, hogy a legendák és a vallásokhoz kötődő írások alapján is lehet tudományosan vizsgálni a történelmet. Mint Giovanni Zanchetta, a Pisai Egyetem geológiaprofesszora, a tanulmány első szerzője elmondta:

„Ebben a tanulmányban geokémikusok, geológusok és klímaszakértők bizonyították egy olyan éghajlati változás tényét, amire írásos források csak utaltak. Most már tudjuk, hogy a 6. században Itália legalább részben tényleg a szakadó eső és az árvizek földjévé vált.”

Ez a kutatás tovább erősíti azt az utóbbi időben egyre népszerűbb tudományos meggyőződést, miszerint az éghajlati változások a korábban gondoltnál sokkal fontosabb tényezői a társadalmi-kulturális változásoknak. Ezért minden kutatót arra biztatnak, hogy a természeti adatok és a történelmi források együttes felhasználásával vizsgálják a klímaváltozás hatásait az egyes történelmi társadalmakra. Adam Izdebski, a Max Planck Történelemtudományi Intézet kutatója szerint az eredmények „jól mutatják, milyen sokféle és kiszámíthatatlan választ adnak a modern társadalmak a maihoz hasonló klímaváltozásra és más természeti katasztrófákra”.

A bibliai özönvíz eredetére már évszázadok óta gyártják a tudományos elméleteket

Geológusok már nagyjából kétszáz éve megállapították, hogy egy olyan globális özönvíz, mint amilyet Noé bibliai története taglal, a Földön nem következhetett be – főleg nem a kreacionisták által propagált 6-7 ezer éves távlatban. Az hagyján, hogy a bolygó vízkészlete messze nem akkora, amivel az összes hegytetőt el lehet fedni, de a mindenhol egy időben emelkedő vízszinttel a történetben leírt eróziós hatást sem képes kiváltani a víztömeg – vannak olyan több millió éves kőzetek, amelyeken egyáltalán nem lehet felfedezni vízerózió nyomait.

Ebből következik, hogy a Teremtés könyvében leírt áradás legfeljebb regionális szintű lehetett, és a történet eredetét a kutatók feltételezései szerint valamelyik mezopotámiai eposzban (Ziuszudra-, Atrahaszísz- és Gilgames-eposz) kell keresni, amelyek közül a legkorábbi az időszámításunk előtti 17. században íródott, jóval a Teremtés könyvének vélt keletkezése (i. e. 5–6. század) előtt.

A bibliai özönvíz és Noé bárkája egy 19. századi metszetenFotó: Leemage via AFP

A kultúrákon átívelő nagy ősi árvíz eredetére több elmélet született az elmúlt évszázadokban. A teljesség igénye nélkül:

  • Isaac Newton és William Whiston az üstökösök becsapódásának tudott be szinte minden nagy földtörténeti változást – az egyszerre teológiai és tudományos megközelítésük szerint azonban az üstökösöket, ahogy a világegyetem minden alkotóelemét Isten törvényei irányítják.
  • A Théra ókori szigetén (mai nevén: Szantorini) i. e. 1500 környékén történt minószi vulkánkitörés távoli civilizációk írásos emlékeiben is megjelent, az eseményt követő hatalmas földrengés és szökőár pusztítását több legenda dolgozta fel – egyes kutatók ehhez kötik a bibliai tíz csapás legalább három elemét (háromnapos sötétség, jégeső, sáskajárás), de az özönvíz eredetét is.
  • A tudományos körökben vitatott pleisztocén-holocén becsapódási esemény szerint a mamutok kihalásáért is felelős jégkorszakvégi árvizek emléke ihlette a bibliai özönvíz történetét.

David R. Montgomery, a Washingtoni Egyetem geológusa 2012-ben írt könyvet a bibliai özönvíz tudományos vizsgálatairól, amelyben leírja, hogy a különböző kultúrákban évezredekig fennmaradhat egy-egy helyi áradás – rendszerint eltúlzott – története. Az USA Montana államának területét például 13–15 ezer éve öntötte el a Missoula-tó, miután az olvadó víztömeg átszakított egy jégtorlaszt, és Montgomery kutatásai során több olyan oregoni és washingtoni őslakos törzzsel találkozott, amelyek még mindig mesélik a nagy ősi árvíz történetét. A csendes-óceáni szigetek folklórjában keringő ősi áradástörténetek pedig valószínűleg a földrengéseket követő cunamik emlékét őrzik.

A világ egyes területein azonban hiányzik a népi legendákból az özönvíz eleme. Az afrikai törzsek például nem rendelkeznek ilyenekkel, hiszen Afrika történelmében legfeljebb áldásként élhették meg a népek a nagyobb áradásokat és esőzéseket, nem olyan pusztításként, amelyről tanulságos mondákat kellett volna továbbadniuk a következő generációknak.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: