A tudomány nem lehet lájkmágnes
A közösségi média az ideák sikerét a begyűjtött lájkok számával méri. A tudományos sikerek alapja viszont, hogy az elmélet mennyire jól közelíti meg a valóságot. A fizika tudományában a valóság az igazság szinonimájaként kísérleti tényekről beszél. Joggal várhatjuk ezért, hogy a fizikusok úgy állapítják meg egy elmélet helyességét, hogy az mennyire van összhangban a kísérleti tényekkel, és nem az számít, hogy mennyire népszerű. Csakhogy ez a naiv várakozás nagyon távol van attól, amit ma az elméleti fizika legfontosabb műhelyeiben vallanak.
Erre a kettőségre hívja fel a figyelmet Abraham Loeb, a Harvard Egyetem elméletifizika-professzora a rangos Scientific American folyóiratban megjelent cikkében. A világhírű asztrofizikus és kozmológus igazgatja egyebek mellett a Harvard Fekete Lyuk Iniciatívát, továbbá vezeti a Breakthrough Starshot projekt tanácsadó testületét – ezt a projektet néhány éve Stephen Hawking és Mark Zuckerberg kezdeményezte, és célja napszéllel hajtott drón indítása az Alfa Centauri csillaghoz. A címek és rangok felsorolása azért fontos, mert nem akárki szólalt meg, hanem olyan valaki, akinek a nemzetközi tudományos életben komoly rangja van.
A cikk címe – „A tudomány nem arról szól, hogy minél több lájkot gyűjtsünk” – és alcíme – „A különleges csoportgondolkozás különleges tévutakhoz vezet” – időszerű problémát vet fel.
Önfenntartó rendszer
Loeb szerint ájult tisztelet övezi az olyan fogalmakat mint a szuperszimmetria, a húrelmélet, a Hawking-sugárzás, az anti-de Sitter/konformációs mezőelmélet (AdS/CFT) és a multiverzum (végtelenül sok párhuzamos univerzum), anélkül, hogy ezeket akár parányi kísérleti bizonyíték is alátámasztaná. Loeb hivatkozik is egy tudományos konferenciára, ahol prominens fizikusok jelentették ki: „ezek az elméletek bizonyára helyesek kísérleti tapasztalatok hiányában is, hiszen fizikusok ezrei hisznek benne, és az nehezen képzelhető el, hogy kiváló matematikai képességgel rendelkező tudósok egész közössége tévedésben lenne”.
Igen ám, de mihelyst a főáramú tudomány eléri ezt az önfenntartó fázist, nincs többé szüksége külső igazolásra. Az elméletek belső korrektségét már a matematikai szépség alapozza meg, a kísérlet legfeljebb korlátozhatja a túl flexibilis kereteket. A korábbi korszak elméleti fizikusai még nem voltak ilyen arrogánsak, számoltak a lehetőséggel, hogy elméletüket a kísérlet megcáfolhatja.
A jelenlegi önfenntartó rendszer saját levében forr, és elveti az alternatívákat, ha arra nem érkezik elég sok „lájk”. Ha a kitüntetéseket és az ösztöndíjakat osztogató bizottságok erre a populáris paradigmára építenek, akár évszázadokba telhet az irányváltás, amit már a kezdetekben is meg lehetett volna tenni. Ha elég nagy a csoport, akkor könnyen legitimálnak spekulatív koncepciókat anélkül, hogy tartanák magukat Carl Sagan elvéhez, amely szerint a
„rendkívüli és szokatlan koncepciók rendkívül szilárd bizonyítékokat követelnek meg”.
Galilei intelme
Loeb ehhez még hozzáteszi Galileo Galilei figyelmeztetését is, amely szerint a kísérletezés alapvető fontosságú, mert a különleges csoportgondolkozás különleges tévutakhoz vezet. Emlékezzünk, Galilei megfigyelése előtt még általánosan elfogadott volt a paradigma, amely szerint a nehezebb tárgyak gyorsabban esnek le a gravitáció miatt, mint a könnyűek, és hogy a Nap forog a Föld körül.
Van-e abban bármi új és ijesztő, amit a mai fizikusok önfenntartó kultúrája jelent, vagy ez mindig is így volt, már Galilei korában is? – teszi fel a kérdést Loeb. Válaszában úgy érvel, hogy fél évszázaddal korábban az elméleti fizikusok még fontosnak tartották a kísérleti ellenőrzést. De most, ha bedobjuk a szuperszimmetria ötletét mint kézzelfogható lehetőséget (bár azt az LHC gyorsító kísérletei nem igazolták vissza), vagy ragaszkodunk a Hawking-sugárzás létezéséhez (bár ez paradoxonhoz vezet Einstein általános relativitáselmélete és a kvantummechanika fundamentális elve között, amely nem engedi meg az információvesztést), vagy ha kiállunk a multiverzum létezése mellett, amelyben minden, ami megtörténhet, végtelenszer ismétlődik, noha erre az égvilágon semmi jel nem mutat – akkor eláruljuk a fizika legfőbb védjegyét, amely a valóság leírására törekszik.
Elméleti milliárdok
Loeb szerint elméletileg persze elképzelhetjük, hogy bármekkora összeg rendelkezésre áll a bankszámlánkon, lehetünk akár milliárdosok is, de ha odamegyünk az automatához ellenőrizni a számlát, mindjárt megkapjuk a kijózanító információt, ami visszafogja költési hajlamunkat. Amikor mérési adatokhoz jutunk, és összevetjük az elmélettel, a valóság realitásába ütközünk, ami megóv minket a hallucinációtól és a kontroll nélküli gondolkozástól.
A szerző hozzáteszi, hogy bár maga nem próbálta ki, de hasonlóságot érez a kísérleti adatok ignorálása és a kábítószerek fogyasztása között. Egyes beszámolók szerint „amikor fantáziád teremtményei között lebegsz, boldognak érzed magad”. Az álmodozó fizikusok, amikor összejönnek, kicserélhetik számítási tapasztalataikat, és kölcsönösen támogatják egymás elképzeléseit.
De hát ebből az aktivitásból épp a lényeg hiányzik! A fizika nem rekreációs tevékenység, hogy az ember jól érezze magát. A történelem arra tanít, hogy emberi közösségek jól érezhetik magukat olyan társaságban is, amelyet téveszmék tartanak össze. A tudomány a természet megismerésére törekszik, fenntartva magának a tévedés lehetőségét, még akkor is, ha egyébként egekbe szökik a népszerűségünk a Twitteren. A fizika a természettel folytatott dialógus, és nem monológok sora. A játékszabályokat be kell tartani, és ellenőrizhető állításokat kell tenni.
Sőt olyan fizikusok is vannak, akik megengedik maguknak a feltételezést, hogy komputerszimulációban élünk. Itt ismét az a megfelelő válasz, hogy hol van erre a bizonyíték? Bizonyíték lehetne, ha megfigyelnénk a téridő pixeljeit, ahogy azok a komputer képernyőjét is alkotják, vagy észlelnénk valamilyen programhibát, amitől a szimuláció összeomlik. „Számomra a valóság nagyon is valódi. Ez talán azért van, mert ellenőrizni szoktam számlám egyenlegét, hogy ne bocsátkozzak megengedhetetlen kiadásokba” – teszi hozzá Loeb.
A népszerűséghajhászás és a közösségi média nyomása nem csupán az elméleti spekulációk birodalmát hizlalja, de korlátozza a sokkal kevésbé spekulatív jelenségek megfigyelését is a rendelkezésünkre álló műszerekkel. Példa erre az exobolygók civilizációjától származó jelek felderítése, az ipari szennyezés vagy a mesterséges fény és felmelegedés kimutatása, esetleg mesterséges képződmények vagy műholdak megfigyelése. Ezekre sokkal több forrást lehetne biztosítani, ha nem vonakodnának a támogatástól a fősodor döntéshozói. Akárcsak egykor, amikor az előítéleteik megakadályozták a filozófusokat, hogy belenézzenek Galilei távcsövébe.
Visszatérés?
Hogyan nyerhetné vissza a fizika a bizonyítékok súlyát tiszteletben tartó tradicionális szerénységet egy olyan korban, amikor mindent a közösségi média ural? – teszi fel a kérdést Loeb. Szerinte a válasz egyszerű: a kísérleti adatok gyűjtése kell, hogy prioritást kapjon az elméleti konstrukciók helyett.
Nincs abban semmi szégyen, ha elfogadjuk a mért adatok irányítását. Jobb lenne nem arra áldozni kutatói karriereket, hogy agyonmatematizált konstrukciókat építsenek, amelyek haszna erősen kétséges a jövő fizikusai számára. Jobb lenne, ha a fiatal fizikusok olyan területet választanának élethivatásul, ahol az elmélet állításait kísérleti ellenőrzéseknek lehet alávetni. Mert ha nem ellenőrizzük egyenlegünket időnként az ATM-mel, könnyen fizetésképtelenek leszünk. Spekulálhatunk közben arról, hogy valahol egy multiverzumban nagyon gazdagok vagyunk, de ez nem ment meg minket attól a világtól, amelyben valójában élünk.
A szerző fizikus, a BME és az ELTE címzetes egyetemi tanára. Kalandozások a fizikában sorozatának korábbi írásai itt, tudósportréi itt olvashatók.
Korábbi kapcsolódó cikkeink: