„Aki szegény, annyit is ér”
A piactól az illiberális demokráciáig: a neoliberalizmus röppályája
Az életünket harminc éven át keretező világrend a 2010-es évek második felére megszűnt. A tavalyi év pedig lebontotta a korábban uralkodó piacfétis utolsó szellemi végvárait is. A pandémia tapasztalatával felvértezve már nem kérdés, hogy az államba vetett közbizalom, a bürokratikus kompetencia vagy a politikai vezetés minősége legalább olyan fontos egy ország jóléte szempontjából, mint a „szabadpiaci” gazdaságpolitika. Sőt az is világos, hogy akik túl komolyan vették az utóbbit, azok gyengének bizonyultak az előbbi tényezők mentén.
Ezzel pedig lezárult a neoliberális ideológia korszaka. Negyven éve, amikor Thatcherrel és Reagannel hatalomra került, a nyugati államokat az állami túlterjeszkedés okozta gazdasági és társadalmi szklerózis, valamint a szovjetek elkerülhetetlen győzelmétől való félelem jellemezte. Az új ideológia leverte ezeket a béklyókat, szárnyakat adott, és visszahozta a Nyugat erejét, presztízsét és önbizalmát. A friss gondolatok azonban egy idő után dogmává merevedtek, és megakadályozták az egyre szaporodó mellékhatások felismerését, hogy a kezelésükről ne is beszéljünk. Ma pedig megint ott tartunk, ahol negyven-ötven éve, csak éppen a piaci túlterjeszkedés kreálta bizalmi válságra és a kínai kihívásra keresi a Nyugat a választ.
Ez a válasz pedig megkerülhetetlen kontextust jelent majd nekünk, magyaroknak is. Értenünk kellene kívülről-belülről, hogy kellő körültekintéssel alakíthassuk ki a saját stratégiánkat. Hogy végre ne a kurrens nyugati dogmákhoz való viszony végletei közt csapongjunk meggondolatlanul. Jó volna nem naivan fejest ugrani az éppen uralkodó áramlatokba, mint 1990-ben tettük, vagy cinikusan csak rövidtávú hatalmi érdekek mentén viszonyulni hozzájuk, mint az elmúlt évtizedben történt.
Első lépésként tisztázni kell, hogy mi is vitte annyira félre az előző évtizedek nyugati és hazai berendezkedését. Ennek az írásnak ez a célja.
Egy ideológiai csodafegyver: a piaci ár
Az elmúlt harminc év domináns ideológiáját neoliberálisnak szokás nevezni. Alapvetése, hogy nincsenek állandó igazságok, csak folyton változó egyéni vélemények. A közös célok pedig pusztán a pillanatnyi egyéni szándékok összességei. Ezért a neoliberalizmus a közösségi ügyek kapcsán nem egy ideális végállapotot hirdet, hanem az egyéni szándékok összegzésének folyamatáról, az úgynevezett társadalmi koordinációról fogalmaz meg célokat. Nem azt mondja meg, hogy hova kellene eljutni, hanem hogy hogyan összesítsük az emberek aktuális véleményét ebben a kérdésben. Ezzel kapcsolatban viszont nagyon határozott véleményt fogalmaz meg: egy koordinációs mechanizmust, a piacot emeli a piedesztálra.
„A dolgok annyit érnek, amennyiért el lehet őket adni.” Ez a ma már triviálisnak ható feltevés valójában egy intellektuális csodafegyver. Azt mondja ugyanis, hogy a piaci koordináció képes egyetlen számba, a piaci árba sűríteni valamennyi, az adott dologgal kapcsolatos releváns információt. Ez a tisztánlátás pedig olyan gazdasági hatékonyságot tesz lehetővé, ami máshogy nem lenne elérhető. Ráadásul a piaci ár értéksemleges, azaz anélkül szintetizál egy dologról minden releváns információt, hogy azzal kapcsolatban állást foglalna.
Ebben a gondolati keretben a kormányzás elsőszámú célja, hogy minél több helyen tegye láthatóvá a dolgok valódi értékét. Ne a bürokraták okoskodása vagy a politikusok elfogultsága döntsön az erőforrások elosztásáról, hanem egy hatékony és értéksemleges folyamat. Így a kormányzás valódi célja nem lehet más, mint hogy minél több helyen tegye lehetővé a piac működését. Minél kevesebb állam és több piac, annál gazdagabb és szabadabb az ország.
A fenti eszmefuttatás bonyolult problémákra ad nagyon egyszerű és konzisztens választ. Sőt, igazából megtalálni véli a kormányzás és a társadalomszervezés Szent Grálját, a piacosítást. Annyira vonzó a neoliberális megoldás, hogy könnyű megfeledkezni arról, hogy ez az intellektuális konstrukció az „érték = piaci ár” feltételezésen nyugszik.
A megvalósult neoliberalizmus: az állam–nagyvállalat szimbiózis
Sajnos az ún. externáliák (a tényezők, amiket a piaci ár mégsem vesz figyelembe) és az egyes piaci szereplők túlhatalma túl gyakran és túl erősen torzítja a piaci árat ahhoz, hogy a szóban forgó feltételezést igaznak lehessen elfogadni. E torzításokat a neoliberális ideológia az okos szabályokkal operáló, ún. szabályozó állam segítségével tervezte visszakorrigálni.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni: bár a neoliberalizmus az állam kudarcát hirdeti, intellektuális kőszikláját mégiscsak az állam segítségével gondolta megmenteni. De nem tudta. Mert bár suttogva, az apróbetűs résznél elismerte a szabályozás jelentőségét, legitimációt és erőforrásokat nem osztott hozzá: az állam leépítésének programja érintetlen maradt. Amikor pedig a kivéreztetett államnak ismeretekre és szakértőkre volt szüksége a „torzításmentes” piaci árat célzó okos szabályok bevezetéséhez, akkor mindig a nagyvállalati lobbistákhoz fordult segítségért.
Mert a legitimációt és az erőforrásokat a nagyvállalatok kapták. Mint mindig, a piaci koordináció most is vállalati koncentrációhoz vezetett: a nagy hal megette a kicsiket. Az elmúlt harminc évben a multinacionális óriásvállalatok és az előremenekülő helyi nagyvállalatok maguk alá gyűrték az egész gazdaságot, míg a középvállalatok beolvadtak, megszűntek, vagy a nagyokat kiszolgáló helyzetbe degradálódtak.
A neoliberális ideológia gazdasági szabadságot ígért, de valójában az állam és a nagyvállalat szimbiózisát valósította meg. Az elmúlt harminc évben fokozatosan szinte mindenhova elérő piaci koordináció szabályait úgy írták, hogy a nagyok felé lejtsen a pálya. Az externáliák, a nagyvállalati túlsúlyú iparágak és a speciális érdekek által össze-vissza torzított piaci árak pedig nyilvánvalóan alkalmatlanok arra, hogy akárcsak a közérdek neoliberális definíciója szerinti irányába tereljék a gazdaság erőforrásait.
Mindez azonban semmit sem változtat azon, hogy a piac félelmetesen hatékony eszköz. Az elmúlt évtizedekben alapvetően a nagyvállalati profit maximalizálására lett kalibrálva, így aztán azt hajtotta fel az égig. Ez többé-kevésbé automatikusan húzta magával a GDP-t is. A gazdasági teljesítmény pedig betonba öntötte a neoliberális ideológia és piaci hittételeinek legitimációját.
A piacosított társadalom
A piaci ideológia győzelme pedig felerősítette azt a modernitás kezdete óta létező jelenséget, hogy a mindennapi életben egyre nagyobb teret követelnek maguknak a kétszemélyes, rövid távú, pénzben ellentételezett tranzakciók. De e nyomásnak korábban megvoltak a természetes ellensúlyai is: az állam, a szakszervezetek, a szakmai vagy települési egyesületek, az egyházak, amelyek egyfajta közösségi érdeket és értékeket állítottak szembe a piac által diktált önérdekkövetéssel.
A neoliberális rendszer azonban eldózerolta ezeket a természetes fékeket a piac útjából. Az államot kilúgozta, és a nagyvállalati érdek kiszolgálójává degradálta, míg a szakszervezeteket egyszerűen a történelem szemétdombjára küldte. A kisközösségek jelentőségét pedig soha fel sem ismerte. A helyi vállalatok nagyvállalatba olvasztásában, a városi lapok felvásárlásában, a kórházak és a posta racionalizálásában, vagy a kisboltok megszűnésében csak a gazdasági hatékonyság növekedését látta, a helyi közösség gazdasági alapjainak elhalását nem.
Az egyén mára egyedül áll a mindennapi élet egyre nagyobb részét behálózó piaci szabályok rengetegében. Szolgáltatást, segítséget, szövetségest csak pénzért talál, de ő maga is csak pénzért társul. Megvalósult a piacosított társadalom.
Ennek óriási vívmánya, hogy az emberek döntő többsége egyedül is túl tud élni benne. Nincs szüksége támogató csoportokra, de még igazából a családra sem ahhoz, hogy legyen mit ennie, vagy kilábaljon egy betegségből, hogy tanulhasson, vagy más településre költözzön, hogy hosszú életet éljen. A kisközösségi vagy éppen családi elvárásoktól való függés hiánya pedig korábban elképzelhetetlen mértékű szabadságot is jelent.
Közben azonban megtanultuk azt is, hogy a piacosított társadalomban szinte mindenki veszettül magányos: a győztes és a vesztes, a fiatal és az idős, a nagy- és a kisvárosi egyaránt. Nemcsak a közösségi elvárások halványultak el, hanem a közösségek is. Közös alapok híján pedig a világban az anyagi siker az egyetlen általánosan elfogadott cél. A pénzszerzés vált az élet legfontosabb tevékenységévé, a munkahely pedig a központi terévé. Ezért érzik sokan azt, hogy az élet „rat race”, azaz kísérleti patkányok apró jutalmakért űzött, végső soron értelmetlen versenye. Magány és üresség: ezt árat fizetjük a többiektől való függetlenségért.
Aki szegény, annyit is ér
A piacosított társadalom mindeközben rendkívül hierarchikus. Ez a világ nap mint nap szembesít minket nemcsak az árucikkek, hanem az egyes emberi tevékenységek értékével is. Tudjuk mennyit „ér” a vízvezeték-szerelő munkája, a fogorvosé, vagy éppen a bankáré. Korábban eszünkbe se jutott volna összehasonlítani őket, hisz más és más élethelyzetben találkozunk velük, és mindhárom fontos segítséget jelent a megfelelő pillanatban. Nyilván korábban is tisztában volt az ember azzal, hogy mennyibe kerül neki egy szolgáltatás, de ebből nem következett, hogy az a munka, ne adj' isten az az ember annyit is ér. A piacosított társadalom viszont azt sugallja, hogy igen.
A vízvezeték-szerelő munkája X-et ér, a fogorvosé 3X-et, a bankáré 5X-et, azaz a bankár munkája ötször olyan értékes, mint a szerelőé. A legtöbben persze elméletben értik, hogy nem eszik ennyire forrón a kását, és nem a fizetség az ember értékének valódi mércéje. A neoliberális rendszerben azonban mégis ez a kályha, ahonnan az értékelés elindul, és amit csak akkor módosítunk, ha hajlandók vagyunk erőfeszítéseket tenni a jobb megismerés érdekében. A mindennapi életben azonban olyan sok tranzakciót kell végrehajtanunk, hogy sem időnk, sem energiánk, sem elegendő tudásunk, hogy kiderítsük, mennyire megbízható iránytű az aktuális ár. Mindez nagyon világos hierarchiát hoz létre az egyes tevékenységek és végzőik közt. A piacosított társadalomban a tevékenységek ellenértékeként kapott ár egyben az azt elvégző egyén társadalmi hierarchiában elfoglalt helyét is előrevetíti.
Ráadásul aki sok pénzt keres, az azért gazdag, mert az ő tevékenységét értékelte a legmagasabbra a piac, azaz ő teremtette a legnagyobb értéket. A gazdag ember így automatikusan értékes is. Minél gazdagabb, annál többet tett a közösségért is azzal, hogy sok értéket hozott létre. Tőle már csak egyet kérhet a közösség: azt, hogy legyen még gazdagabb.
A piacosított társadalom számára a problémát a szegények jelentik. Alacsonyabb jövedelmük azt jelenti ugyanis, hogy kevés értéket teremtettek a közösségnek. A legbiztosabb értékmérő, a piac szerint minél szegényebbek, annál haszontalanabbak is. Ahogy ezt a NER-es politikus szavakba is öntötte: „akinek nincs semmije, az annyit is ér”.
Ha készpénznek vesszük a neoliberális dogma hittételeit, akkor ebben a berendezkedésben a vagyon a közösség számára teremtett értékkel, azaz az érdemmel mozog együtt. Ezért tekintettek, sőt tekintenek sokan egyfajta érdemalapú rendszerként, azaz meritokráciáként a piacosított társadalomra.
Más azonban a helyzet, ha abból indulunk ki, hogy az állam–nagyvállalat szimbiózisban kreált piaci szabályok a valódi értéket gyakran nem, míg az államhoz való közelséget túlzó mértékben jutalmazzák. Ebben az esetben a gazdag ember sokszor csak egy tisztviselővel összejátszó tolvaj. Vagy kellően dörzsölt lobbista. Vagy korrupt politikus. Vagy olyan nagyvállalati vezető, aki csak az állam csapolásához ért. Vagy egy másik vezető, aki korrupcióval szorította ki a versenytársait. Mi van, ha ők a gazdag emberek jelentős kisebbsége? Vagy egyes országokban (khm, khm) a többsége? Akkor bizony nem meritokráciáról, sokkal inkább plutokráciáról beszélünk.
Plutokráciáról, ahol a pénz az egyetlen értékmérő. Nem számít, ki hogyan szerezte, és mire költi, nem számít szándék és eredmény, csak az, hogy mennyi van belőle. Ez a kiváltság, a megbecsültség és persze a hatalom legfontosabb forrása és manifesztációja is. A plutokrácia egy beteg rendszer, ami csendben felad minden valódi értéket. Hogy aztán előbb-utóbb már csak a megszállottak és a reménytelenek menjenek tanárnak vagy ápolónak, mert a társadalmi státuszuknak már szinte semmi köze nem lesz a közösségi hasznosságukhoz.
A piacképesek és a szánalmas lúzerek
A neoliberális berendezkedés legnagyobb haszonélvezői a nagyvállalati tulajdonosi és menedzseri, továbbá a velük szimbiózisban élő politikai elit tagjai. Nyertesek azok is, akik a nagyvállalatok szárnyalásából tőzsdei részvényeken keresztül profitálnak. De jut a csillagporból a cégközpontok döntő többségének helyet adó metropoliszok lakóinak is: a sok jól kereső ember nagyobb keresletet és több lehetőséget jelent a helyi szolgáltatások számára. Mindez persze rengeteg embert, főleg fiatalokat vonzott a városokba: az ezt megelőző évtizedek trendjét megfordítva az urbanizáció az elmúlt negyven év egyik legstabilabb trendje volt. A nagyvárosi fiatalok kultúrája, ízlés- és hiedelemvilága pedig meghatározta az egész rendszer vonatkozó trendjeit.
A túloldalon elsősorban a kisvárosok állnak. Ők a koncentráció áldozataivá váló környékbeli középvállalatok bezárásával vagy egyszerű üzemmé degradálásával nemcsak a munkahelyeket, hanem egy egész életvitel, miliő anyagi alapjait is elveszítették. Mára a kisvárosban elsősorban az idősebbek és az alacsonyabb hozzáadott értékű munkakörökben dolgozók maradtak. A technológiai változásokat kihasználó és a nagyvárosi életvitelt az elmúlt harminc évben átalakító munkahelyekből, szolgáltatásokból és gondolatokból alig-alig jutott oda. Így aztán nemcsak az életszínvonal, hanem a kisvárosi kultúra is befagyott.
A kisváros, a vesztesek világa az „alacsony értéke” miatt ebek harmincadjára került. A piacosított társadalom negatív következményeit az elszenvedők nyakába varrták, és szemükre hányták, hogy nem elég piacképesek. Sőt nemcsak haszontalanok, hanem a szép új világ akadályai is. A kisvárosiak ugyanis ragaszkodtak a saját életvitelük megmaradt morzsáihoz, és nem követték elég gyorsan a nagyváros által diktált kulturális elvárásokat. A nagyvárosból nézve a kisvárosiak így nemcsak és nem elsősorban szegények, hanem mucsaiak, szexisták, idegengyűlölők és homofóbok lettek.
A piacosított társadalom nem a megélhetést tagadja meg ezektől az emberektől, hanem a méltóságot. Van mit enniük, kapnak valamilyen orvosi ellátást, és hosszabb ideig élnek, mint a szüleik. Cserébe el kellene viselniük, hogy a társadalom szánalmas lúzereiként kezelik őket. Lemaradtak a Haladás színes és boldog vonatáról, és ezért folyton-folyvást lehülyézik őket. Nem csoda, hogy az elit fokozatosan elveszítette a befolyását felettük, ők pedig lelkesen üdvözölnek mindent és mindenkit, aki verbális fügét mutat a neoliberalizmus hittételeinek és papjainak.
Politika a piacosított társadalomban
Az egyre szélesebb körű piacosítás a politika terének drámai leszűkítését is jelentette. Ahol a piac az úr, ott nincs szükség döntőbíróra sem az érdekek, sem az értékek közti egyensúlyozásában, ergo nincs szükség politikára sem.
Szükség van viszont piaci szabályokra, amit csak az állam alkothat meg. Az elmúlt harminc év egyik leglátványosabb jelensége a törvények és szabályok számának őrületes megugrása volt. Ez azonban nem politikai, hanem szakértői hatalomgyakorlást jelent. Az állam látszólag nem arról dönt, hogy ki kapja a pénzt, hanem csak arról a nagyon technikai kérdésről, hogy például milyen amortizációs rátát számolhatnak el a telekommunikációs hálózatok üzemeltetői a harmadik feles ügyfelek felé. Valójában azonban az ilyen döntések sorozata határozza meg, hogy ki felé lejt a pálya. Ezért vált a lobbizás az egyik legfontosabb, bizonyos esetekben a legfontosabb nagyvállalati tevékenységgé.
Ebben a berendezkedésben senki sem felelős a széles értelemben vett végeredményért, a hatalomgyakorlás folyamata minden szereplő számára átláthatatlanná és ellenőrizhetetlenné vált. A politikus legtöbbször nem is értheti, hogy az egyes technikai szabályoknak milyen hosszú távú következményei lesznek. A felelős szabályozó minisztérium vagy hatóság viszont csak valamilyen szűk iparági célrendszer mentén értelmezi a feladatát, szélesebb átlátásra sem képessége, sem engedélye nincsen. A tanácsadó és a lobbista pedig teszi a feladatát: egyetlen szereplő érdekét tolja ezerrel. Ha pedig beüt a ménkű, és a közérdektől való eltérés túlságosan is nyilvánvalóvá válik, mindegyik a piacra mutogat. A neoliberális rendszerben a hatalomgyakorlás folyamata végső soron felelőtlenné vált.
E jelenségnek két óriási, máig ható következménye volt a nyugati politikára. Egyrészt elharapózódott a politikai korrupció. Nem kéne persze meglepődnünk, hogy egy politikai felelősök nélküli, átláthatatlan és ellenőrizhetetlen rendszer a befolyás „aprópénzre” váltását eredményezi. Ráadásul miért hajszolná a megbecsültség régimódi formáit a politikus egy olyan világban, ahol végső soron a vagyon a megbecsülés forrása? Szerencsésebb országokban mindezt csak visszafogottan tehették hivatali idejük alatt (nyaralások mások jachtjain, villáiban, repülés a „barátok” magángépein stb.), de még ott is bőven bepótolták később. A neoliberális időszak aranykorának ikonikus politikusai, Clinton, Blair és Schröder nyugdíjas éveikben egytől-egyig a kapzsiság és a korrupció szinonimáivá váltak.
Másrészt az identitás lett a politika meghatározó mobilizációs eszköze. A neoliberális ideológia túlhajtott egyénközpontúsága és a piac közösségromboló hatása természetes módon teremtett keresletet a közösséghez tartozást hangsúlyozó politikai üzenetek iránt. Először ezek neoliberalizmus-konform változata, a faji, vallási, nemi és szexuális kisebbségek jogfelszabadítása virágzott. Később azonban már a rájuk adott reakciók is identitásformáló erőnek bizonyultak. Idővel e témák lettek a korszak legtöbb embert megmozdító politikai kérdései. Mára pedig még a piacosított társadalom teljesen más eredetű fő konfliktusát, a nagyváros–kisváros ellentétet is az identitáspolitika perspektíváján keresztül (toleránsak vs. rasszisták/homofóbok/szexisták, vagy normális emberek vs. hazaárulók/aberráltak) érzékeljük és vívjuk.
Egy ilyen politikai közegben az a politikus jut előre, akit nem a közösség egészével, hanem csak az aktuális „igazak” helyzetével foglalkozik. Aki nem megalkuvást sugalló kompromisszumokra, hanem a soha el nem érhető totális győzelemre törekszik. Akinek annyira kell az állandó konfliktus, hogy ha épp nincs, hát kreál egyet maga. Szemben azonban az ellenségképző és védelmező autokrata korábbi nyugati előképeivel, e figurák nem önjelölt messiások. Nem közösségük vélt vagy valós megváltásért tevékenykedő megszállottak, hanem a korszellemhez igazodó politikai vállalkozók. A politikai korrupció és az identitásalapú mobilizáció metszetében tevékenykedő milliárdos népvezérek, akiknek a végső célja a magánvagyonuk felfoghatatlanul nagyra hizlalása. Teljesen felesleges és meddő ezeken a politikusokon számonkérni bármilyen eszmét vagy elvet, mert nekik ezek már csak egyszerű politikai termékek.
A neoliberális berendezkedés pedig tökéletesen alkalmas a „dollármilliárdos program” megvalósítására. Az állami bürokrácia megszokta és elfogadta, hogy központi feladata a nagyvállalati érdekek kiszolgálása. A népvezérnek a hatalomba kerülve nem kell mást tennie, mint a szokásos nagyvállalatok helyett a strómanjai cégeit helyzetbe hozni. Mindezt gátlástalanabbul, gyorsabban, nagyobb tételben, mint mások, hisz neki nem kell meggyőznie vagy megvesztegetnie a bürokratákat, hanem elég utasítania őket. Az állam–nagyvállalat szimbiózis a falig eltolva: ez az illiberális demokrácia.
Furcsának tűnhet, hogy a neoliberalizmus kérlelhetetlen ostorozói valójában éppen úgy a neoliberális logika mentén működnek, mint állandó célpontjaik. De az ellentmondás nagyon felszínes. Ahogyan azt hazánk egyes számú politikai vállalkozója, Orbán Viktor egy másik téma kapcsán mondta: „ne figyeljenek oda arra, amit mondok, egyetlen dologra figyeljenek, amit csinálok”.
Miért éppen ott és itt?
Az, hogy hol milyen messzire jutottak el a neoliberalizmus által kijelölt pályán, alapvetően attól függött, hogy milyen elánnal vágott a helyi elit a neoliberális projektbe, illetve hogy milyen erősek voltak a piac természetes ellensúlyai. A németek, a svájciak vagy éppen a skandinávok esetében az állam, a szakszervezetek, a helyi és a szakmai kisközösségek viszonylag erősek voltak, a politikai elit pedig eleinte szkeptikusan állt az angolszásznak tekintett neoliberalizmushoz. Ennek megfelelően a piaci dogmának sem elég ereje, sem elég ideje nem volt ahhoz, hogy társadalmi hatását teljesen kifejthesse, és így a politikai vállalkozók hatalomra jutásától sem kellett tartaniuk.
Ellenben Amerikában és az Egyesült Királyságban sikerült ebbe a problémába belefutni. Mindenkinél jobban hittek a neoliberális ideológia varázserejében, és missziós célnak tekintették az államigazgatási tevékenységük privatizációját és a társadalmi interakciók piacosítását. Harminc-negyven év kellett hozzá, de kemény és tudatos munkával messzire jutottak: romokban a közösségeik, szétverve az államigazgatásuk, instabil a demokráciájuk. Amerikában végül egy politikai vállalkozó, Donald Trump négy évig elnök is lehetett, az Egyesült Királyságot pedig hasonló, bár kevésbé sikeres figurák vezették ki az Európai Unióból. Illiberális demokráciává azonban egyik sem vált: a végrehajtó hatalom fejétől független állami intézmények egyelőre sikeresen álltak ellen az ilyen kísérleteknek.
Magyarország széttépett társadalmi szövettel, legitimációját vesztett államigazgatással és párját ritkító neoliberális hévvel vágott neki az 1990-es rendszerváltozásnak. A piacgazdaságunkat már eleve az állam–nagyvállalat szimbiózis logikája mentén alakítottuk ki, a járadékvadászatot téve a domináns vállalati stratégiává mind a külföldiek, mind a hazai vállalkozók számára. Mindezt persze a legvadabb szabadpiaci retorikával leöntve. Alig húsz év alatt ki is pipáltuk a piacosított társadalom valamennyi klasszikus tünetét. A mindenkitől piacképességet elváró mentalitást; az amennyit keresel, annyit érsz logikát; a csak a liberális–neokonzervatív varrás mentén szakadó, de a neoliberalizmus lényegét meg nem kérdőjelező elitet; a tömeges elmagányosodást; vagy éppen a budapesti és a kisvárosi kultúra közti szakadék drámai mélyülését.
Aztán jött egy politikus, aki megragadta a fentiekben rejlő identitáspolitikai potenciált, majd nekilátott, hogy a „rendes magyar emberektől” szerzett mandátummal illiberális demokráciát építsen ki. Az államhatalom nagy részét egy szűk, stróman oligarchiákból álló körnek szervezte ki, és végül egy történelmi léptékű privatizációs program haszonélvezőivé tette őket, azaz valószínűleg elsősorban saját magát.
Magyarország bejárta a teljes neoliberális ívet. Ugyanakkor a csehek, a szlovákok, de még a románok példája is azt mutatja, hogy bár a pálya többé-kevésbé adott volt, az már nem, hogy egészen a végéig gyalogoljunk. A milliárdos népvezéri ambíciójú magyar kormányfő azonban arányosan sokkal több EU-s pénzzel felfegyverkezve vághatott neki céljai megvalósításának, mint a cseh vagy a román, miközben az ellensúlyokat életben tartani hivatott magyar tőkés réteg gyengébb és főleg államfüggőbb volt, mint a régióban bármelyik másik.
Merre tovább?
A nyugati politikának olyan érdekegyesítő ideológiára van szüksége, amely meghaladja a nagyváros–kisváros mára identitásalapúvá vált ellentétét. Ehhez elsősorban új, egészséges egyensúlyt kellene találni a piaci, az állami és a kisközösségi koordináció háromszögben. El kellene felejteni azt az ideológiai maszlagot, amely szerint a politika nagy kérdése a piac és az állam közti választás lenne. Egyrészt, amint azt épp a neoliberális berendezkedés illusztrálja a legjobban, piac nincs állam nélkül. Másrészt a kisközösségi koordináció jelentőségének minimalizálása a piacosított társadalom egyik legnagyobb rákfenéje.
A három tényező közti újrahangoláshoz viszont tudás és hatalom kell. A tudás ahhoz, hogy mely problémakör kapcsán melyik koordinációs mechanizmus milyen mértékben kapjon teret, a hatalom pedig a végrehajtáshoz. Előbbi képességgel elsősorban, utóbbival kizárólag az állam rendelkezik. A kilábalás kulcsa a közérdeket felismerni és kellő kifinomultsággal érvényesíteni képes „intelligens állam”. Ami persze nagyon távol áll nemcsak a mindent uraló szocialista, de a neoliberális elméletben idealizált éjjeliőr típusú, a neoliberális gyakorlatban a vállalati lobbik által befolyásolt vagy épp az oligarchikus érdekeknek kiszervezett államigazgatástól is.
A megoldás csak ezen az absztrakciós szinten általánosítható. Ezen túl minden politikai közösségnek magának kell megtalálnia a különböző koordinációs mechanizmusok közti új, egészséges egyensúlyt.
Mi, magyarok, nehéz helyzetben vagyunk. A társadalmunkban nagyon kevés a szervesen működő közösség, az államigazgatásunk vészesen félre van kalibrálva, a gazdaságunkban pedig túl kevés az állam megcsapolása nélkül is működőképes hazai vállalkozás. A magyar elit még gondolkodni képes részének legfontosabb feladata az lenne, hogy felrajzolja a kiutat ebből a mély szakadékból. Legközelebb erre teszek egy kísérletet.
A szerző előző esszéje:
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
