Az időtlen idők óta át szájról szájra hagyományozódott, aztán a 20. századra felnőttből gyerekműfajjá lett, az elmúlt két évtizedben viszont a nagykorúak által újra felfedezett népmese volt a témája június 4-én a CEU Határtalan Tudás című előadássorozatának.

A járványhelyzet miatt még nézők nélkül, de már nem a virtuális, hanem a valós térben megrendezett és a YouTube-on élőben közvetített eseményen a Grimm-testvérek szándéktalanul sikeres mentőakciójától az uniformizáló Benedek Eleken át a folklorisztikai egyéniségkutatásig számos téma terítékre került. A hallgatóság például megtudhatta, hogy a nemzeti jelző aligha ragasztható rá a népmesékre, amelyek, amennyiben valódiak, egyáltalán nem didaktikusak.

A mesemondó

A hagyományos paraszti kultúrában a mese olyan élmény-, tudás- és kommunikációs közösséget jelentett, amely kétirányú, interaktív kapcsolatot feltételezett a mesemondó és hallgatósága között – mondta nyitóelőadásában Sándor Ildikó néprajzkutató, a Hagyományok Háza Népművészeti Módszertani Műhelyének vezetője, a Magyar Táncművészeti Egyetem docense. Az utóbbiak még véletlenül sem voltak passzívak, mert mivel részesei a mesebeli történetnek, aktívan bekapcsolódtak a mesélésbe, közbeszóltak, kételkedtek vagy megerősítették, amit hallottak, vagyis alkotói viszonyba kerültek a mesemondóval, „aki nem akárki, hanem nagyon is valaki. Anyaggyűjtő, költő és előadóművész egy személyben. Megbecsült tagja a közösségnek”.

Ők kerültek a 20. század közepén, Ortutay Gyula vezényletével létrejött – a nemzetközi szakirodalomban budapesti vagy magyar iskola néven számon tartott – irányzat fókuszába. A meséket szóról szóra, betűhíven, a hallgatóság reakcióival együtt rögzítő kutatók kíváncsiak voltak a mesemondó státuszára, műveltségére, és arra is, hogy élt-e máshol, illetve hogy kiktől tanulta a meséit. Így lettek kutatások témái a performatív eszközök, a gesztusok, a jellegzetes nyelvjárási fordulatok, valamint a változtatásra való hajlam vagy annak hiánya, és egyáltalán annak kiderítése, hogy a mesemondó reprodukálója vagy alkotója-e a repertoárjának.

Hol volt, hol nem

A mese ugyan mindig is a szórakoztatást szolgálta, de mondása és hallgatása egyáltalán nem volt a szó mai értelmében vett szabadidős tevékenység. Ezt már Klitsie-Szabad Boglárka etnográfus, Prima Junior díjas mesemondó tisztázta, aki szerint a műfaj nagyon kevés kivételtől eltekintve a munkához kapcsolódott a hagyományban, mert a paraszti világban az ébrenléttel töltött órák alatt egyvégtében akadt valami tenni való. A néprajzi kutatásokból tudható, hogy a muzsikusokhoz hasonlóan a paraszti társadalom specialistái közé sorolt mesemondókat szívesen látták a kalákában végzett, közösségi együttlétet jelentő tevékenységeken – a kukoricamorzsolástól a disznóölésig –, és pénz, termény vagy alkohol formájában fizetséggel honorálták az időt szórakoztatóan kitöltő meséiket. A munkaalkalmak alóli kivételek egyike a halottvirrasztás volt: a cigányság körében például egészen a legutóbbi időkig mondtak és hallgattak ilyenkor meséket. De a szakirodalom ismeri a kocsmai mesemondást is: „a szamosszegi Ámi Lajos például falujának két kocsmája közül szó szerint csődbe vitt egyet, mivel a falubeliek csak abba jártak, ahol ő mesélt”.

Gombos Péter olvasáskutató, a MATE Kaposvári Campusa Neveléstudományi Intézetének oktató-kutatója, a Magyar Olvasástársaság korábbi elnöke a mese irodalmi aspektusaival indította előadását. Mint felvázolta, a német Sturm und Dranggal a 18. század végén induló romantika elől „menteni kellett a népmesét”, mert az átiratok és a stilizált könyvmesék kezdtek eluralkodni az eredetieken. Mindenesetre Jacob és Wilhelm Grimm Gyermek és családi mesék (Kinder- und Hausmärchen) címen először 1812-ben kiadott és fél évszázadon át bővített sorozata – amely még véletlenül sem a nép, hanem a német városi polgárság körében ismert meséket rendezte kötetekbe – lázas gyűjtési divatot gerjesztett szerte Európában. Ennek köszönhetően születtek meg az első, folklorisztikailag is értékes olyan gyűjtemények, mint Kriza János 1863-as Vadrózsák című, székely népköltéseket csokorba szedő kötete.

Arra is Gombos hívta fel a figyelmet, hogy a romantikát jellemző lendület vezette arra a magyar irodalomban a legnagyobb mesemondónak tartott Benedek Eleket, hogy a saját ízlésére formálja a részben által gyűjtött népmeséket. „A hol volt, hol nem volt” kezdő fordulattal például csak egyetlen magyarországi tájegység meséi indították a történetet, „Elek apónak köszönhető, hogy most ezt tartjuk tipikus magyar népmesei kezdésnek”, holott más tájegységeken egészen másképp csaptak a mesemondók a cselekménybe.

Univerzális típusok

Sándor Ildikó szerint mint minden szóbeliségen alapuló, nemzedékről nemzedékre terjedő szerző nélküli műfaj, mese is kötött: a meseváz adott, a díszítő elemek viszont változhatnak térben és időben, de a mesélő aszerint halad, ahogy azt a nyelv ritmusa és a mesekompozíció diktálja. Mindez azt is jelenti, hogy „a csodás elemekkel átszőtt történet ott és akkor játszódik, ahol a mesélő meséli, a mesemondó ugyanis beleszövi az ismert világot, földrajzi viszonyokat, az ott és akkor, vagyis az itt és most állapotait”.

Ezért nem is lehet kijelenteni, hogy egy-egy mese kizárólag egy nemzeté vagy nyelvé lenne. Klitsie-Szabad Boglárka és Sándor Ildikó kitértek a folklorisztikában ATU Index néven ismert, közel egy évszázadon keresztül csiszolt nemzetközi mesekatalógusra, amelyet az 1910-es években a finn folklorista Antti Aarne kezdett kidolgozni. Munkáját az amerikai néprajztudós Stith Thompson folytatta az 1960-as évekig, míg végül a német néprajzkutató Hans-Jörg Uther 2004-re fejezte be a tipizálást. A katalógus mintegy 2000 univerzális mesetípust tart számon, és a világon eddig lejegyzett szinte valamennyi népmese belefér a kategóriák valamelyikébe. Kivétel persze akad. A magyarok közül három is: a Jankovics Marcell által megfilmesített és 1981-ben bemutatott Fehérlófia, a Király kis Miklós, illetve Az égig érő fa címen ismert, komplett világmagyarázatokkal szolgáló mitológiai jellegű népmese, amelyek a besorolhatatlan, de évszázadokon át tartósnak bizonyult alkotások szűk csoportjába tartoznak.

„A változatok nem a nemzet szintjén jelennek meg, hanem lokálisan, egy szűkebb tájegységre jellemzően” – mondta Sándor Ildikó.

Didaktikus lólábak és vélt szimbólumok

Bár abban mindhárom megszólaló megegyezett, hogy a mesék számos funkciót töltöttek és töltenek be, a direkt tudásátadás nem volt és ma sem lehet célja a mesélésnek. A mese ugyanis elveszti varázsát és ezzel erejét, amennyiben – mint Gombos Péter fogalmazott – kilógnak belőle a didaktikus lólábak. Sándor Ildikó szerint a valódi mese, „a világról való ismereteket modellek révén közvetíti a fantasztikum, a csoda, a fikció és a realitás közötti oszcilláló történetvezetéssel”.

Az viszont Gombos szerint igaz, hogy a mese felkészíti hallgatóságát a valóság kihívásaira. „Az a gyerek, aki ismeri a boszorkányt és a hétfejű sárkányt, nem rémül halálra, akkor amikor életében először találkozik a morcos óvodai konyhásnéni személyében a sárkánnyal, hiszen tudja, hogy nincs vész, a sárkány legyőzhető, hiszen már más is legyőzte” – foglalta össze a műfaj hasznát az olvasáskutató, aki szerint reprezentatív felmérések azt is mutatják, hogy a sok népmesével találkozó gyerekből sokat olvasó felnőtt válik, hiszen az auditív befogadás segíti a belső képalkotást, ami alapfeltétele az értő olvasásnak.

Klitsie-Szabad Boglárka szerint a népmesék még nyomokban is alig tartalmaznak nem gyerekfülnek való felnőtt szimbólumokat – kivételt jelentenek ez alól a kifejezetten pajzán, a szakzsargonban zsírosnak is hívott történetek, amelyeket azonban leginkább csak a katonák, illetve katonaviselt férfiak meséltek egymásnak, és így kerülhettek be egy-egy mesemondó repertoárjába. Szerinte különösebb szimbólumfejtésnek a mesék esetében nincs is túl sok értelme, „az asztalnak azért van négy sarka, mert a kerek formát csak a polgári, nemesi réteg engedhette meg magának”. Az erotikus képekben gazdag népdalokkal ellentétben a mesékben jóval kevesebb az efféle szimbólum. Ahogy Sándor Ildikó összegezte: „a kakas azért kukorékol a teknő tetejéről, mert a kakas szokott kukorékolni a teknő tetejéről”.

Esszépályázat

A CEU és a Qubit május elején közös esszépályázatot hirdetett a Határtalan Tudás rendezvénysorozathoz kapcsolódóan egyetemi és főiskolai hallgatók számára. A kiírás célja, hogy minél több fiatal legyen aktív részese, értője és alakítója a modern tudomány eredményeiről szóló közbeszédnek, szakmai diskurzusoknak. Pályázatunkon a Határtalan Tudás eseményein elhangzottakra reflektáló vagy azokat továbbgondoló írásokat várunk.

• A maximális terjedelem: 5000 karakter;
• a fődíj: Qubit-megjelenés és 250 ezer Ft;
  
• a leadási határidő: június 15.

Korábbi kapcsolódó cikkeink: