Kevés Nobel-díjas közgazdász büszkélkedhet olyan eredményekkel, mint Kornai János, aki soha nem kapta meg a díjat
A Svéd Királyi Akadémia Nobel-díj bizottsága ötven évre zárol minden információt, így valójában csak feltételezhetjük a közgazdászok széles körében elterjedt szakmai pletykák alapján, hogy a közelmúltban, 94 éves korában elhunyt Kornai Jánost legalább egy, sőt talán több alkalommal is felterjesztették a legtekintélyesebb tudományos díjra. Hogy ez tényleg így történt-e, mikor és kik javasolták, majd pedig milyen érvek alapján kapta végül valaki más a díjat, azt csak sokára fogja a magyar közvélemény megtudni.
Nem azt az okot keresem, amiért nem kapta meg, hanem azt, hogy mi az a tudományos teljesítmény, amiért – sokak véleményével egybehangzóan – én is úgy gondolom, hogy Kornai megérdemelte volna a Nobel-díjat. Ez az indoklás akkor is érvényes, ha végül a svéd akadémia archív anyagaiból bebizonyosodik, hogy Kornai neve formálisan soha nem merült fel a díjra érdemes tudósok között.
A hiány
Abban többé-kevésbé teljes az egyetértés, hogy Kornai János hatalmas életművében fontos és maradandó mindaz, amit a szocialista gazdasági rendszer működéséről feltárt, ezen belül pedig az a körültekintően bizonyított állítás, miszerint a marxista-leninista elvek és értékek alapján megszervezett gazdaságok szükségszerű velejárója a hiánygazdaság, és hogy a megfelelő egyéni ösztönzés hiányában ezek a gazdaságok a műszaki haladás és a termelékenység dimenziójában hosszabb távon többnyire rosszabbul teljesítenek, mint a kapitalista piacgazdaságok. Az már számszerűségében kevésbé közismert, hogy a Kornai-életmű gerincét adó könyvek (a magyar címek alapján számolva 19 könyv) páratlan nemzetközi érdeklődést váltottak ki.[1] Az angolt nem is számolva, könyveit 19 nyelvre fordították le, még arabra és szingalézre is. És ez a nemzetközi érdeklődés egészen a közelmúltig fennmaradt. Legutóbb, 2017-ben a magyarul 2011-ban kiadott Gondolatok a kapitalizmusról jelent meg román nyelven. 1986 és 2016 között kínaiul 15 könyvét adták ki. A hiány című, az első magyar kiadásban 658 oldal terjedelmű munkája – amelyre fentebb utaltam – Kínában több mint százezres példányszámban forgott az államilag szigorúan ellenőrzött könyvpiacon. Bár erre vonatkozóan nem ismerek egyetlen átfogó kutatást sem, szinte bizonyos vagyok abban, hogy ilyen ismertséggel nagyon kevés Nobel-díjas közgazdász büszkélkedhet.
Anti-equilibrium
Ezzel együtt tény, hogy arról a Kornai-tanítványok amúgy tág körét leszámítva a külföldi és a hazai recepció is megfeledkezett, hogy Kornai szocializmus-értelmezése az 1971-ben megjelent Anti-equilibrium című 437 oldalas könyvére épül. Nem mintha ez a könyv ne jelent volna meg a világ számos nyelvén: angolul az 1971-es első kiadás után még 1975-ben és 1991-ben is, továbbá kínaiul, németül, japánul, románul, lengyelül és horvátul is. 2005-ben megjelent emlékiratában – A gondolat erejével – Kornai rezignáltan volt kénytelen konstatálni, hogy ez a könyv „nem egy tétel a publikációs listámon. Ez volt kutatói pályafutásom legambiciózusabb vállalkozása”. A 2000-es években már Kornai és tanítványai is (akik közé e cikk szerzője is tartozik) tényként fogadták el, hogy az Anti-equilibrium nem érte el azt a hatást, amit a szerző és sok lelkes hazai, illetve külföldi olvasója remélt tőle fél évszázaddal ezelőtt. Természetesen ma is ott van minden nagy egyetemi könyvtár polcán, megjelenése után számos ismertető-bíráló-dicsérő írás jelent meg róla a vezető folyóiratokban, sőt napjainkban is rendszeresen hivatkoznak rá[2], de a közgazdaságtan főárama még ma is a Kornai által bírált modellalkotási keretrendszert, a J. K. Arrow és Gérard Debreu 1950-es években megjelent műveivel fémjelzett általános egyensúlyelméletet (angolul general equilibrium theory) tekinti gondolkodási és formalizált szakmai anyanyelvének. Talán nem szükséges magyarázni, hogy a Kornai-könyv címe, az Anti-equilibrium nyilvánvalóan erre a szembenállásra utalt.
A remélt paradigmaváltás nem következett be. A feledés egyik oka az idő: ötven évnyi távolság két generációnak felel meg. Napjainkban, azaz 2021-ben is a neoklasszikus víziót tanítják, tanítjuk a világ közgazdasági egyetemein és Magyarországon is. Vagyis azt, hogy a gazdaság szereplői mindig racionálisan viselkednek, és miután az atomizált piacokon tökéletes verseny uralkodik, a keresleti és kínálati folyamatok mindig egyensúlyt eredményeznek. Alapjában véve minden gazdaság így működik; a kereslet és a kínálat egyensúlya csak a fogyasztók preferenciáitól és a termelők költségeitől függ, a politikai intézmények, a politikát irányító pártok és vezetők ideológiája lényegtelen. Ezért minderről nem is kell részletesen beszélni az alapfokú egyetemi oktatásban.
Mindez azért is furcsa és frusztráló, mert az Anti-equilibrium 1971-es megjelenése óta az elméleti közgazdaságtan számos megkerülhetetlen (Nobel-díjas) szerzője több ízben is éles bírálatot fogalmazott meg a tradicionális főárammal szemben, de nem tartották fontosnak, hogy Kornaira hivatkozzanak. Valójában pedig ezek a szerzők ugyanazt a kifogást fogalmazták meg, mint amit Kornai említett könyve zárógondolataként: „Itt az ideje új – az általános egyensúlyelméletnél szélesebb, s a tapasztalattal jobban egyező – alapokon megkezdeni a szintézist.” Végeredményben azonban „csak” annyi történt, hogy Kornai iránymutató gondolatait a később megjelent irányzatok, az intézményi közgazdaságtan, a viselkedési közgazdaságtan és az evolúciós közgazdaságtan magába építette. Jó esetben egy-két lábjegyzetet szenteltek az Anti-equilibriumnak, de a legtöbb esetben még ennyit sem tettek. E sorok írója egy alkalommal a szemére is hányta ezt egy nagyon ismert amerikai szerzőnek, amire azt az őszinte választ kapta, hogy „Ja, tényleg. Ezt már el is felejtettem”.[3] Sokaknak feltűnt az is, hogy Joseph Stiglitz, aki fiatal kutatóként egy időben rendszeresen hallgatta Kornai előadásait, majd pedig befutott, Nobel-díjas (2001) közgazdászként több évtizeden át Kornaiéhoz hasonló érvekkel bírálta a mainstreamet, írásaiban szinte soha nem említette Kornai nevét. A közgazdasági főárammal szembeni kritikus hangvétel a 2008/2009-es nemzetközi pénzügyi válság nyomán ismételten megfogalmazódott, és íródott több új szemléletben átgondolt egyetemi tankönyv is[4]: ezek szinte szóról szóra sorolták fel azokat az ellenérveket, amiket 1971-ben Kornai.
Szocialista gazdaság
Távirati stílusban összefoglalva Kornai legfontosabb meglátása a szocialista gazdaságról az volt, hogy azt nem lehet és nem szabad valamiféle rosszul működő, elfuserált piacgazdaságként értelmezni. A 20. század tapasztalatai alapján egyértelműen megállapítható, hogy alapjában véve kétféle rendszer létezett egymás mellett (és persze egymással vetélkedve és konfrontálódva): a kapitalista piacgazdaság és a szocialista tervgazdaság. Egyiknek is, másiknak is voltak rendszerspecifikus előnyei és hátrányai. Így például minden szocialista gazdaság hiánygazdaság volt, de mivel munkaerőből is hiány volt, lényegében nem létezett munkanélküliség. Vagy például a szocialista rendszerekben, mint már említettük, gyenge volt az anyagi ösztönzés, de ennek megfelelően kis mértékűek voltak a vagyoni különbségek is. Ahogy egy szellemes hasonlattal maga Kornai megfogalmazta, a társadalmi rendszerek között nem lehet úgy választani, mint a szupermarketben: hogy csak azt tesszük bele a kosárba, ami tetszik nekünk. A politikai struktúra, a tulajdonviszonyok és a gazdaságot ezernyi módon átszövő koordinációs mechanizmusok lényegében már minden meghatároznak. Ha ez a három fő jellemző adott, akkor az meghatározza a rendszer többi, ugyancsak fontos vonását is.
Mindez az 1970-es évek elején egyáltalán nem volt magától értődő. A reformközgazdászok Moszkvában, Prágában, Budapesten és mindenütt másutt több évtizedet töltöttek azzal, hogy „kijavítsák” a szocialista rendszer hibáit. Nem osztotta Kornai rendszerfelfogását egy sor kiváló lengyel és csehszlovák közgazdász sem. Így például Václav Klaus, a későbbi cseh miniszterelnök és köztársasági elnök annak idején vitriolos cikkben bírálta az Anti-equilibriumot, azt állítva, hogy a szocialista rendszer egyik lényeges vonását, a hiánygazdaságot néhány helyes árintézkedéssel meg lehet szüntetni.
Nincs vége a történelemnek
Fentebb a felejtés egyik okaként az 1971 óta eltelt időt említettem. Van azonban egy másik ok is. A szovjet típusú kommunista rendszerek 1990 körüli összeomlása után úgy tűnt, hogy vége a történelemnek (© Francis Fukuyama), nemzetközi színtéren a kapitalizmusnak és a liberális demokráciának nincs többé komolyan vehető, vagyis számottevő politikai és gazdasági erőt képviselő alternatívája. Ebbe a képbe még a Kínai Népköztársaság reformjai is beleillettek. Végtére is Kínában Teng Hsziao-ping reformjai, amelyek kezdetét 1978-ra szokták datálni, látványos eredményt produkáltak. Bár a hivatalos kínai propaganda – ideértve az ország alkotmányát is – váltig állította, hogy Kínában továbbra is a szocialista rendszer az uralkodó, a legtöbbi nyugati kommentátor ezt afféle ideológiai szépségflastromnak tekintette csupán. Ha pedig vége a szocializmusnak, akkor nincs igazán szükség Kornai elméletére sem. Ezért is fogadták intellektuális közönnyel sokan az 1993-ban megjelent nagy összefoglaló munkát, a 670 oldalas A szocialista rendszert. Kit érdekel a letűnt múlt? A fiatalokat biztos nem.[5]
Csak a 2010-es évek közepén-végén vált nyilvánvalóvá, hogy mégis komolyan kell venni, amit a kínai kommunista állampárt önmagáról állít: a Kínai Népköztársaság Hszi Csin-ping diktátori uralma alatt is fenntartja a pártállami irányítást, sőt fokozza a repressziót, erősen korlátozza a magántulajdont, a külfölddel való üzleti és személyi kapcsolatokat. Egyáltalán nem véletlen, hogy a külföldi elemzők között éppen Kornai volt az elsők egyike, aki kimondta nem azt, hogy a király meztelen, hanem azt, hogy a királyon még mindig a régi ruha van. Sőt, miután a világ legnépesebb, gazdaságilag és katonailag az egyik legerősebb és újabban legexpanzívabb országáról van szó, könnyen rákényszerítheti a maga sajátos kommunista modelljét Hongkongra, a szomszédos Vietnámra, Laoszra, a közeli Kambodzsára és talán Tajvanra is.
A kommunizmus történetének nincs vége. A közgazdászok fiatal nemzedéke jól teszi, ha előkeresi Kornai könyveit, az idősebb nemzedék pedig, ha újraolvassa őket.
A szerző közgazdász, az MTA doktora.
Jegyzetek
[1] Itt és a továbbiakban a bibliográfiai adatok forrása Kornai János saját weblapja.
[2] A Google Scholar website-on a 2020-as és 2021-es évre szűkítve a keresést, 259 db Anti-equilibrium hivatkozás található.
[3] Nincs ok titkolni az említett világhírű tudós nevét. Eric D. Beinhockerről van szó, aki nagy sikerű és valóban rendkívül értékes könyvét 2007-ben jelentette meg The Origin of Wealth (Evolution, Complexity, and the Radical Remaking of Economics) fő- és alcímmel.
[4] Lásd például Wendy Carlin és David Soskice Macroeconomics: Institutions, Instability, and the Financial System című, 2014-ben megjelent tankönyvét és a CORE munkacsoport 100-nál is több szerzője által összeállított, interneten szabadon hozzáférhető The Economy címet viselő tankönyvét.
[5] Mint az oldalszámok is jelzik, Kornai alapművei igencsak vaskos könyvek. Akármiképpen is értékeljük, tény, hogy az elmúlt évtizedek során a közgazdasági elmélet legelterjedtebb formája a 25-30 oldalnyi terjedelmű cikk, vagy ahogy az angolból visszafordított szóhasználatban már meggyökeresedett, „a papír” lett. Sem Keleten, sem Nyugaton nem könnyű rábeszélni a fiatal közgazdászokat arra, hogy könyveket olvassanak és írjanak.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: