Te is lehetsz vérfarkas!

Támogasd a tudomány népszerűsítését, segítsd a munkánkat!

Farkassá változtatni valakit nem csekélység, és annak ellenére, hogy ideig-óráig valószínűleg jó mókának tűnik, a világirodalom történetében a legtöbb vérfarkas nem igazán rajongott ezért az állapotért. A Gilgamesben Istár farkassá változtatta egykori szerelmét, Tammúzt (és ezt persze nem jutalomnak szánta), Zeusz pedig így büntette Lükaón árkádiai királyt, amiért az gyermekáldozattal akart kedveskedni neki. Zeusz ezt nem értékelte kellőképpen, a király fiait pedig azért sújtotta ugyanezzel a büntetéssel, mert amikor álruhában betért hozzájuk, a testvérek valamiért fivérüknek, Nüktimosznak a húsát tálalták fel neki (mások szerint ezt az egyébként rendkívül jámborként emlegetett Lükaón tette, nem a fiai).

A vikingek esetében kicsit más volt a helyzet: az északiak ugyan némi gyanakvással tekintettek a vérfarkasra, de nem tartották teljesen egyértelműen negatív szereplőnek. Az egyik legkorábbi északi alakváltó-történetben két tolvaj, Sigmundr és Sinfjötli, apa és fia, két gazdag utazóra bukkant egy erdei kunyhóban. A férfiak mellett csodaszép farkasbőrök lógtak, amiket a tolvajok gyorsan el is loptak. Amikor magukra öltötték őket, farkassá változtak, ezután pedig mindenkit meggyilkoltak, akivel csak találkoztak. Miután 13 emberrel végeztek, Sigmundr a fiára támadt. Mikor rájött, hogy mit tett, varázsfűvel gyógyította meg Sinfjötli sebét, a bőröket pedig elégették (a füvet Sigmundr magától nem találta volna meg, Odin másik szent állata, egy holló lepte meg vele). A történetet 1270-ben vetették először papírra, de addigra bizonyára már évszázadok óta ismert volt, és jóval többet jelentett, mint különös, szórakoztató kaland: a későbbiekben sok viking büszkén vállalta vélt farkas-őseit, ahogyan azt is, hogy az angolok „tengeri farkasoknak” nevezték őket. Sokan azután is büszkélkedtek a farkasvérrel, hogy már régóta letelepedtek és békés életet éltek Angliában.

Zeusz farkassá változtatja Lükaónt Hendrick Goltzius (1558-1617) német származású holland festő és nyomdász képénForrás: Wikimedia Commons

Medveember, farkasember 

Aðalheiður Guðmundsdóttir, az Izlandi Egyetem irodalomtörténésze szerint Sigmundrék története jól mutatja, hogy a vérfarkas milyen ellentmondásos figurának számított az északi kultúrában: a mezőgazdaságból élő vikingek többsége tartott az állatoktól, de sokan tisztelték is őket, a megszállott viking harcosok, a berserkerek pedig egyenesen arra törekedtek, hogy felélesszék magukban a farkast (persze ez korábbi, bőven a viking kor előtti történetekben is olvasható: Tacitus már az első században beszámol azokról a vad germán harcosokról, akik meztelenül, vagy legfeljebb valamilyen állatbőrben vetik magukat bele a csatába). Guðmundsdóttir szerint azért is érdekes, hogy az izlandi irodalomban ilyen gyakori vendégnek számítanak a farkasemberek, mert a szigeten nem élnek farkasok.

Einar Ólafur Sveinsson izlandi irodalomtörténész szerint az izlandi vérfarkasok két forrásból kerülhettek a szigetország történeteibe: valószínű, hogy a régebbi históriákat az ottaniak Norvégiából hozták magukkal, ezekben a szereplők különleges képessége, hogy farkassá vagy medvévé tudnak változni; az újabb, a 13. századból származó történetekben viszont a farkassá változás képessége valamilyen átok következménye. Ezek Európából, leginkább Franciaországból érkeztek Izlandra, és bár a modern farkasemberképben komoly szerepet játszanak, az identitás és a viking farkasszemlélet szempontjából az előbbi történetek az érdekesebbek.

A valódi farkas

Guðmundsdóttir szerint a berserkr egy nagyobb kategóriát jelöl: ezek az alakváltó harcosok állattá változtak a csatamezőn, és bár általában medve alakját vették fel, egy alkategóriájuk farkassá változott (őket úlfhéðnar néven emlegetik a sagákban, a szó pedig a farkasbőrre utal, ahogy a berserkr is a medvebőrre). Az irodalomtörténész szerint viszont a medveemberek és a farkasemberek között akad egy lényegi eltérés: miközben a berserk harci dühe egy pszichológiai állapot (amit vagy drogokkal, vagy más módon idéztek elő), a farkasember alakváltó, és nem csak úgy harcol a csatában, mint akit megszállt egy farkas szelleme, hanem fizikailag is azzá változik.

Farkasbőrbe bújt harcos a Vendel korban (i. sz. 540-790)Forrás: Wikimedia Commons

Ez történt a történet szerint Sigmundr és Sinfjötli esetében is: Guðmundsdóttir esetében már az is szimbolikus jelentőséggel bírt, hogy Sigmundr magával vitte a fiát az erdőbe, ahol végérvényesen harcossá válhatott, ennek az útnak pedig egy állomása volt a farkasforma felvétele és az a harci őrület, amely magával ragadta az alakváltókat.

A farkasok öröksége

Lars Brownworth amerikai történész szerint a történet folytatása is legalább annyi figyelmet érdemel, mint maga az alakváltás gesztusa. Könyvében, a Sea Wolves: A History of the Vikingsben (na tessék, itt is előkerülnek a farkasok!) azt írja, hogy Sigmundr leszármazottainak is felemlegették az epizódot: Sinfjötlit farkasfinak (ylfingr) nevezték, és a másik fia, Sigurðr is azt mondja magáról, hogy „nemes bestiaként” ismerik (ez utóbbi esetben erős a gyanú, hogy Sigurðr ezt némi büszkeséggel emlegeti fel, de a 13 rendbeli gyilkosság elfelejtéséhez azért egy generációnál többnek kell eltelnie).

A farkasként elkövetett bűnök nem is merültek feledésbe. Brownworth és Guðmundsdóttir is felhívják rá a figyelmet, hogy az óészaki nyelvben a vargr szó egyaránt jelenthetett farkast és száműzöttet is. Az izlandi törvények is így rögzítik a különböző bűnösöket, a vargr, a földönfutó pedig szabadon kivégezhetőnek számított – sőt, az akasztófát is farkasfának (vargtré) nevezték. A farkas persze mindemellett fontos szent állatnak is számított: a világvégét is Fenrir, Loki gyermeke fogja elhozni (aki történetesen egy farkas), de a farkasokban Odin szent állatait is tisztelték. Odinnak, az istenek királyának egyből két farkasa is volt, Geri és Freki – nem véletlen, hogy a medveként vagy farkasként harcoló berserkerekről úgy tartották, hogy Odint, a háború, őrület, bölcsesség, gyógyítás, halál és varázslat istenét tisztelik

Akármilyen kellemetlen dolog is lehet valakinek farkassá változni, majd tizenhárom ember meggyilkolása után megölnie a saját fiát is, nem minden esetben tartották feltétlenül negatívumnak. A berserkerek legendás harcosok voltak, és igaz, hogy 1015-ben Erik király törvénnyel tiltotta be a tevékenységüket, Izlandon még 1123-ban is három évnyi száműzetésre számíthatott az, aki medvévé vagy farkassá változott (és persze a száműzött és a farkas ugyanazt a nevet viselte). Új idők, új szokások: hiába büntette törvény is az alakváltást, azért maradt benne valami vonzó is.

A tengeri farkasok

Az angoloknak persze mindegy volt, hogy a vikingek miképpen azonosították magukat a farkasokkal: a történetírók és szerzetesek a 11. században már nem sokat törődtek vele, hogy vajon legális-e az északiaknak otthon különböző állatokká változni, csak azt látták, hogy az új jövevények „úgy harcolnak, mint a farkasok”, és „széttépik az Úr bárányait”. Hiába, Európa nagy részén ekkoriban még nem volt túl jó a farkasok marketingje.

El kellett telnie némi időnek ahhoz, hogy csökkenjen a vérfarkasokkal (vikingekkel) szembeni neheztelés. A 12. században jelent meg Marie de France műve, a Bisclavret, ezzel együtt pedig a szimpatikus vérfarkas figuráját is megismerhette a közönség. A történetben szereplő gróf hetente három napra farkassá változik, és csak akkor térhet vissza emberi formájába, ha visszaveszi a ruháit, a felesége, aki egyébként megcsalja, viszont eldugja a ruhákat, így Biscalavret látszólag örökké farkas marad. A turpisság kiderül, a király jogsegélyben részesíti a grófot, aki így visszatérhet emberi mivoltába, a feleség pedig elnyeri méltó büntetését. Itt két dolog történik egyszerre: egyrészt a vérfarkas már nem egy tomboló szörnyeteg, hanem áldozat, másrészt Marie de France egyértelműsíti, hogy nem felejtette el, honnan származnak a normannok. Nem véletlen, hogy a gróf farkassá változik, hiszen ahogy Hódító Vilmosnak, úgy neki is farkasvér, pontosabban normann vér folyik az ereiben.

Farkasvér

Itt kezdődik meg a farkas színeváltozása, vagy ha úgy tetszik, romanticizálódása, ezzel egy időben pedig sebességet vált a keresztény magyarázat is a különös tüneményre: a tizenegyedik századi barátok még minden mitológiai megfontolás nélkül farkasozták le a pogány vikingeket, az új idők viszont új magyarázatokat is követeltek. Willem de Blécourt szerint Marie de France politikai okoknál fogva hívta fel a figyelmet Hódító Vilmos származására, de a történet megoldása is tanulságos: a vikingek a Bisclavret idejére olyan erős gyökereket eresztettek Európa délebbi részein is, hogy az egykori vad vérfarkasból hűbérúr lett, akinek a problémáját maga a király oldja meg. 

Nem sokáig tartott ki a vérfarkasok talán még jónak is mondható renoméja: annak ellenére, hogy Bisclavret a körülmények áldozata volt, a hasonló mesék rendre a farkas elpusztításával és a természetes rend visszaállításával végződnek. Az egyház érdeklődése is fokozódott a jelenség iránt, és csakhamar kihirdették, hogy a bőrváltók (vérfarkasok, váltott farkasok) azért tehettek szert különleges erejükre, mert alkut kötöttek az ördöggel. A 15. század hírhedt inkvizíciós alapműve, a Malleus maleficarum (Boszorkánypöröly) is külön vádpontként hozza fel a boszorkányok ellen az alakváltást, amely az ördöggel való kapcsolatát megpecsételő jel (stigma diabolica) mellett jól mutatja, hogy milyen romlott lélekről van szó. A magyar babona is ismer hasonló eseteket, bár a történelmileg ismert farkasemberek között több férfi akadt, mint nő (a középkori Britanniából egyetlen női vérfarkasról maradt fenn beszámoló, a többi gyanúsított mind férfi volt). 

Sőt, a középkorban farkasember is alig akadt: számtalan, Bisclavret históriájához hasonló elbeszélés keringett az udvarokban, de a köznép közül alig akadt valaki, aki arra vetemedett volna, hogy farkassá változzon. Az ehhez hasonló történetekben ráadásul nem hangsúlyozták túlságosan a farkas állati vonásait, sőt, inkább azt a részt domborították ki, ahogy Isten teremtménye, az ember milyen sikerrel képes legyőzni a külső forrásból rászakadt bajt vagy átkot.

Boszorkánypöröly

Akár a Boszorkánypöröly, akár más miatt, de idővel egyre jobban terjedt a vérfarkashit. Amanda Hopkins, a Warwicki Egyetem nyelvészprofesszora szerint ez Kelet-Európában a vámpírhittel fonódott össze, nyugaton viszont különböző bestiális gaztettekkel: ezek közül talán a leghíresebb a francia Pierre Burgot és Michel Verdun 1521-es esete. A két férfi állítólag bevallotta, hogy számos gyerek meggyilkolásában vett részt, méghozzá farkas formájában, a beismerő vallomásuk után pedig mindkettőjüket megégették (a középkor óta közismert, hogy az ilyesmi nem csak a boszorkányok, hanem a vérfarkasok ellen is hatékony). Giles Garnier szintén a tizenhatodik században hasonló sorsra jutott, ahogy a bedburgi vérfarkas, Peter Stubbe is a tizenötödik században. 

Ahogy azt Ráth-Végh István is megjegyzi, ezeknek az eseteknek a többségében is szabályos pert folytattak, legalábbis látszólag, de valószínű, hogy egyes elkövetők egyszerűen bolondok voltak, mások pedig csak útjában állhattak valakinek, és így szabadultak meg tőlük. Ráth-Végh szerint az is árulkodó, hogy valamilyen különös csoda folytán a vallomásukban gyakran szinte szó szerint mondták fel a Malleus Maleficarum leckéjét, amit az inkvizítorok hallani akartak. A helyzet teológiai szempontból persze még ennél is bonyolultabb volt: sokan, köztük Heinrich Kramer, az inkvizíciós szakkönyv egyik szerzője is úgy hitték, hogy csakis Istennek állhat hatalmában átváltoztatni valamit valami mássá, így ő úgy gondolta, hogy a könyvben leírt vérfarkas-vádak csupán ügyes illúziók, amelyet a boszorkányok megtévesztik a jámbor atyafiságot.

Éhes farkasok 

A tizenhatodik században Európa-szerte megszaporodtak a vérfarkasészlelések, igaz, a legtöbbről Németországból számoltak be. A kor gondolkodói közül sokan szkeptikusak voltak: Johann Geiler von Kayserberg 1516-ban felvetette, hogy a vérfarkasok legsűrűbben a farkaslakta vidékeken támadnak, az pedig nem csoda, hogy előszeretettel választanak maguknak gyermekeket prédául, hiszen őket könnyebb elejteni. Ennek ellenére tombolt a farkashisztéria, és miközben a boszorkányok valódiságában sok farkasszkeptikus is hitt, a perek alakváltásról szóló részével nem sokat törődtek, az ördöggel kötött paktum és pláne az emberevés vádja jóval fontosabbnak tűnt a közvéleménynek és a jognak is, mint az, hogy ezt valaki milyen formában teszi. 

Vérfarkas-ábrázolás a Weird Tales magazinban, 1941-bőlForrás: Wikimedia Commons

A farkasemberek mítoszába vetett hitnek persze egészen prózai okai is voltak: a vérfarkas, legalábbis azon a módon, ahogy a középkor után megjelenik, Stefan Donecker történész szerint a korai modernség tipikus gyermeke. Az ember és az állat közötti határ elmosódik benne, egyszerre farkas és ember, és az ilyen szörnyetegtől bármi kitelik. Jeffrey Jerome Cohen irodalomtörténész szerint a szörnyeteg az, amit nem lehet kategorizálni, a vérfarkas pedig épp ilyen – nem is csoda, hogy leginkább olyankor vádolták bőrváltással az embereket, ha valamilyen hétköznapi, emberi mércével felfoghatatlannak tűnő bűnt követtek el.

A kitaszított

A vikingeknél a vérfarkas kivülálló, kitaszított volt, és a történelem későbbi fejezeteiben sem tett szert különösebben széles rajongótáborra. Sajátos köztes státusza miatt egyik világ sem fogadta be igazán, és a legtöbb vérfarkasokról szóló legenda is kiemeli ilyen vagy olyan módon ezt a sajátos helyzetet. A mai Hollandia területén, Németországban és a Baltikumban ezt az átmenetet az átváltozás helyszíne is éreztette: a farkasember az erdő szélén, a civilizációt és a vadont elválasztó kerítésnél vagy ároknál tud bőrt váltani. Idegensége fenyegető: a farkas, akár a vikingek, bárányokra támad, innen pedig csak egy lépés megvonni a párhuzamot a Sátán és a keresztény bárányok elleni támadás között. Ennek később aztán felekezeti éle is lett: Franciaországban, Franche-Comtéban egyenesen a katolicizmus ellen fenekedő protestáns erők megtestesülésének tekintették a farkasembereket. 

És akkor mi a farkasember? Az egyszerű válasz az, hogy a másik: az angol szerzeteseknek a viking, a vikingeknek a kitaszított, a kora újkori közvéleménynek pedig az, aki nem fér bele a rendszerbe. Bizonyára akadtak köztük mentális és egyéb betegek is, de árulkodó, hogy általában a társadalom perifériájára szorult embereket érte vérfarkasvád: azokat, akik a falu szélén éltek (a határvonal már eleve gyanús), akik idegenek vagy más vallásúak voltak, vagy akik egyszerűen csak paraszti sorba születtek, a középkorban ugyanis a Baltikum parasztságát (és általában a parasztokat) még csak embernek is alig tekintették, nem is tartották volna különösebben meglepőnek, ha egyikük-másikuk visszacsúszik állati sorba.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: