Nem, ez nem vicc: a kutyák is lehetnek kényszerbetegek
Túlzásba vitt kézmosási inger, őrjítő rendmánia, beteges kételkedés és bizonytalanság, sokszor ismételt torokköszörülés, ellenőrzési és tisztogatási kényszer – ezeket a viselkedésmintákat sokszor társítják a krónikus kényszerbetegséggel (szakszóval: obszesszív-kompulzív személyiségzavarral; röviden: OCD-vel).
Az OCD-s nemcsak a környezetét, hanem magát is őrületbe kergeti a kényszeres viselkedésével. Pechjükre az OCD ma még nem gyógyítható, és a kezelési módszerek (a gyógyszer vagy a kognitív viselkedésterápia) csak a segítségért folyamodó betegek felénél válnak be. Az Egyesült Államokban az OCD a felnőtt lakosság nagyjából 1,2 százalékát érinti – nagyjából kétmillió embert.
Kevesen tudják, de nemcsak emberek, állatok is lehetnek OCD-sek.
Persze a kutyák nem fognak kényszeresen kezet mosni, vagy színek szerint elrendezni a könyveket a polcukon – de a túlzottan repetitív viselkedés (mint például a mancs heves és állandó nyalogatása) a kutyáknál a kényszeres kézmosásnak feleltethető meg. Legalábbis ezt állítja az állatorvosként dolgozó etológus, Nicholas Dodman, illetve a neurológus Edward Ginns. Több mint 20 évig dolgoztak rajta, hogy bebizonyítsák: van hasonlóság a kutyák és az emberek kényszeres viselkedése között, méghozzá nem is kevés. A kutatók azóta meghatározták azokat a genetikai jellemzőket is, amik a kutyák kényszerességének fokát befolyásolják.
Génjeinkben a kényszerhelyzet
Dodman és Ginns közös tanulmánya – egy hosszú, évtizedekig elhúzódó, fajtatiszta dobermannokkal végzett kutatássorozat után – 2016-ban jelent meg. A kutatók elkülönítették a négy gént, amik az OCD súlyosságát befolyásolják: az idegrendszer egyik kadherinjét, a CDH2-t, illetve három szerotoningént. Azt is megfigyelték, hogy a kényszeresen viselkedő kutyák agyi strukturális eltérései nagyjából megegyeznek az OCD-s embereknél megfigyelt eltérésekkel.
Kínai kutatók nemrég más kényszeres viselkedésformákkal és más kutyafajtákkal, de reprodukálták Dodman és Ginns tanulmányát. A kutatásuk – mondta Dodman a Discovernek – megerősítette a CDH2 gén érintettségét, és hasonló konklúzióra jutott egy későbbi, az OCD természetét vizsgáló dél-afrikai kutatás is.
Dodman és Ginns egyetértenek abban, hogy az (emberi) kényszeres viselkedés gyógymódjához kutyakísérleteken át vezet az út. Dodman elmondása szerint a kutyáknak megvan az az előnyük, hogy fajon belül nincs genetikai diverzitás, így egy 100 terrierből álló vizsgálati csoporttal is használható eredmények születhetnek. Ha emberekkel szeretnénk hasonló pontosságot elérni, ahhoz több tízezer emberre lenne szükség, és a kutatás több millió dollárba kerülne. Azt viszont egyikük sem hiszi, hogy az OCD kizárólag genetikai eredetű lenne.
Vadonban ritka, betondzsungelben gyakori
Ginns szerint az OCD olyan komplex rendellenesség, hogy az okait könnyű visszavezetni genetikai és környezeti okokra. Sokatmondó, hogy az OCD nem minden népcsoportot érint: Új-Guineában például senkinek nincsenek szorongásos-kényszeres zavarai; a helyiek félelmei jóval racionálisabbak, kézzelfoghatóbbak.
Az OCD – mondta Dodman – a betondzsungelekben a leggyakoribb, ahol sok a villódzó, mesterséges fény (számítógépes monitor, tévé, neonreklám), és kevés a mozgástér. Árulkodó jel az is, hogy a vadonban nem fordul elő az OCD, de az állatkertekben igen gyakran. Ha egy fogságban tartott zsiráf furán csóválja a fejét, vagy az oroszlánfóka és a jegesmedve furcsán pörögnek a vízben, azok az állati kényszerbetegségre utaló jelek lehetnek.
„A szorongásuk abból ered, hogy a fajukra jellemző tipikus viselkedésformák akadályokba ütköznek. Máshogy fogalmazva: ámokfutásba kezdenek a túlélő mechanizmusaik.”
– mondta Dodman. Hasonló viselkedést figyelhetünk meg azoknál a lovaknál, amik az idejük 60-70 százalékát nem a legelőn töltik. Ezek az állatok kényszeresen rágnak bármit, ami akad. Szaknyelven: karórágók.
„Azért rágnak, mert nem legelhetnek: naponta kétszer töltik meg az abrakos tarisznyájukat. És nem mehetnek közben sehová, mert bezárják őket egy 3,6x4,5 méteres boxba”
– mondta Dodman. A kényszer azonban nagy úr: a szabadsághoz szokott, de karámba zárt lovaknál gyakran figyelhetjük meg, ahogy körbe-körbe járnak, vagy egy helyben toporognak (szakszóval: szitálnak).
A kényszeres állat magát adja, de túlpörögve
„Ha megnő a nyomás,[ezek a viselkedésminták] kipattannak Pandora szelencéjéből, és ezekbe az immár pszichiátriailag definiált állapotokba rendeződnek. Tehát minden faj pont úgy viselkedik, ahogy elvárjuk tőlük”
– mondta Dodman. Elmondása szerint a kutyáknál a kényszeres viselkedésminták milyenségét az állatok fajtája is befolyásolja.
„Ezek a kis csoportok, amiket fajtáknak nevezünk, nagyon hasznosak a genetika, az új utak megtalálásához, amik megágyazhatnak az emberi kezeléseknek is”
– mondta Dodman. Ahogy megfigyelte, a hosszú szőrű kutyák kényszeresen nyalhatják magukat, mert ők normál körülmények között is vigyáznak a bundájukra. A bullterrierek kényszeressége is a természetes viselkedésük túljátszásában mutatkozik meg: ilyenkor körbe-körbe szaladgálnak, kergetőznek, vagy rögeszmésen ragaszkodni kezdenek bizonyos tárgyakhoz.
„Amikor először kezdtünk el beszélni az állatokat sújtó OCD-ről, sokan kételkedtek bennünk, de mára a leghitetlenebbek is meggondolták magukat. […] Alig 20 évig tartott”
– mondta Dodman.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: