Hiába a tudomány és a technológia vívmányai, egyre rosszabbul kezeljük a katasztrófákat és a válságokat
A média, részben a hírfogyasztók igényeit kiszolgálva, részben a válságoktól gyötört világ állapotát tükrözve, tele van a legkülönbözőbb katasztrófák híreivel. Minden nap szembesülünk legalább egy, a világ valamelyik távoli pontján és az élet legkülönbözőbb szféráiban bekövetkező balesettel, összeomlással, válsággal. Életünk békés nyugalmát egy szempillantás alatt a félelem váltja fel. Ilyenkor rádöbbenünk sebezhetőségünkre, ahogy azt nemrég a tíz halálos áldozatot követelő Astroworld fesztivál egyik szemtanúja is megfogalmazta: „Ez nem koncert volt, hanem harc a túlélésért.”
Csak néhány példa az elmúlt évtizedekben bekövetkezett és egymástól sok szempontból különböző esetekre:
- menekülési pánikból fakadó katasztrófák (Astroworld fesztivál, izraeli zarándokok),
- a Hableány balesete,
- a Boeing repülőgépek lezuhanása,
- sífelvonók leszakadása,
- az ajkai vörösiszap-katasztrófa,
- a libanoni kikötői robbanás,
- a globális felmelegedés által felerősített erdőtüzek és természeti katasztrófák,
- a csernobili atomerőmű-baleset,
- a Deepwater Horizon olajfúrótorony katasztrófája,
- a 2008-as pénzügyi világválság,
- a covidjárvány,
- vagy a 2015 utáni menekültválság.
Ezek a kiragadott, de nagyságrendjük miatt a figyelmünket megragadó események kínálhatták az ötletet Niall Ferguson gazdaságtörténésznek, hogy Végzet – A katasztrófa politikája című új megjelent könyvében alaposan kielemezze a régi idők és a közelmúlt katasztrófáit. Azon túl, hogy a szerencsétlenségek kiiktathatatlannak tűnnek az életünkből, mintha még sokasodnának is – ez a táptalaja az egyre szaporodó világvégejóslatoknak. Amikor kirobban egy újabb krízis, az emberek ösztönszerűen elkezdik keresni az okokat és a felelősöket.
Komplex világ, komplex válságok
A szerencsétlenségek okait sokáig néhány jellegzetes típusba lehetett besorolni, hiszen legtöbbször a figyelmetlenség és az óvatlanság, vagy épp a felelőtlenség és tudatlanság okozta a baleseteket. Gyakran megesett azonban, hogy egy tragédiát a szándékos rosszindulat szervezett akciója idézte elő. Ahogy előfordultak kiszámíthatatlan, előre nem látható természeti események is, így vulkánkitörések, áradások és a szárazság is vezetett katasztrófákhoz. Az ember sokáig nem látta át világának működését, így a történések okait sem volt képes megérteni, pláne előre jelezni. A szomorú történések mögött ezért gyakran rossz szándékot vagy tudatos gonoszságot sejtett, és úgy vélte, a vele vagy a közösségével megesett borzalmakat valakik előidézték. Azt a hiedelmet, hogy ezeket az eseményeket valakik tudatosan idézték elő, a történelmi narratívák még inkább erősítették.
Ez a szemlélet a forrása a múltban elterjedt, de napjainkban ismét virágzó összeesküvés-elméleteknek. Történjen szinte bármilyen szomorú esemény – a koronavírus-járványtól kezdve a globális gazdaság összeomlásáig –, azokat egyre többen a rejtőzködő háttérhatalmak önzésével vagy gonoszságával magyarázzák. Ha pedig úgy gondolják, megtalálták a tragikus események felelőseit, akkor természetesnek vélik, hogy azok büntetését érdemelnek. Ez még olyan esetekben is felmerült, amikor befolyásolhatatlan természeti jelenségek vagy a kiszámíthatatlan véletlenek szerencsétlen együttállása vezetett katasztrófához. Ilyenkor az isteneket úgy próbálták kiengesztelni, hogy kijelöltek egy bűnbakot, akivel elvitették a balhét. Így kielégült a közösség bosszúvágya, ám ez alapvetően eltérítette a társadalom figyelmét a valós okokról.
A tudomány idővel előrelépett a katasztrófák megértésében. Ahogy a tudósok jobban megismerték a világot, azonosítani tudták a szerencsétlenségeknek a folyamatok természetéből fakadó, racionális okait. Nyilvánvalóvá vált, hogy az okok megértése nem pusztán a felelősség megállapítása, hanem leginkább a jövőbeli balesetek elkerülése miatt fontos. Ugyanakkor, szinte észrevétlenül, egy különös versenyfutás kezdődött a gyorsuló technológiai fejlődés és az emberiség ehhez való adaptációja között. A műszaki és a gazdasági fejlődés hatására az emberi környezet fokozatosan megtelt az egyre bonyolultabb eszközökkel, és ezek összekapcsolódása ahhoz vezetett, hogy az így létrejövő rendszerek bonyolultsága rendre meghaladta a rendelkezésre álló szabályozási kompetenciákat. A modern társadalmak működéséhez nélkülözhetetlen eszközök tehát egyre nehezebben voltak kézben tarthatók.
Ennek következménye, hogy új típusú szerencsétlenségek kezdtek felbukkanni: gazdasági válságok, nagyvállalati csődök, gyárak leégése, hatalmas építmények összeomlása. A kutatók a szaporodó példák nyomán felismerték a bonyolult rendszerek egy különös tulajdonságát, amit antiintuitív viselkedésnek neveznek. Az antiintuitív viselkedés fogalma arra utal, hogy az életünkhöz nélkülözhetetlen rendszerek – a különböző üzemektől az infrastruktúra hálózatain keresztül a gazdasági szervezetekig – olyan bonyolulttá váltak, hogy működésüket az irányításukért felelős emberek egyre nehezebben tudják kézben tartani. A 20. század vége felé ezek az egyébként is nehezen kezelhető rendszerek fokozatosan az egész emberiséget átfogó hálózatokba szerveződtek. Az elválaszthatatlanul egybekapcsolódó technológiai hálózatok, gazdasági és környezeti folyamatok globális ökoszisztémává változtatták Földünket, és az addig alkalmazott modellek alapján alapvetően kiszámíthatatlanná tette világunkat.
Egyre nehezebb azonosítani a krízisek felelőseit
A szakemberek döbbenten szembesültek azzal, hogy életünk nélkülözhetetlen támaszai hajlamosak lettek „megőrülni”. Az állandóan jelenlévő és sokáig elviselhető zavarok megállíthatatlanul felerősödtek, és a rendszerek a várakozásoknak teljesen ellentmondóan viselkedtek. Ezzel a helyzettel a maga teljességében először a Three Mile Island-i atomerőmű-baleset idején szembesült a világ. A katasztrófa okait vizsgáló Charles Perrow egy szemléletes modellel, az úgynevezett 2×2-es Perrow-mátrix segítségével értelmezte a természetes balesetekhez vezető folyamatokat. A mátrix vízszintes tengelyén az eszközök komplexitása, míg a függőlegesen az alkotórészeik összekapcsolódásának szorossága volt feltüntetve. Ez az elrendezés a valóságot négy alapvetően eltérő térrészre bontotta: a bal alsó kocka az egyszerű és lazán csatolt, a bal felső az egyszerű és szorosan csatolt, a jobb alsó a komplex és lazán csatolt, míg a jobb felső a komplex és szorosan csatolt dolgok térrészét mutatja.
Az embert körülvevő eszközök (a tűzhely, a szekér, a kút) sokáig a bal alsó sarokba tartoztak, tehát egyszerűek és gyengén csatoltak voltak. Kézben tartásukhoz elegendő volt az elődök tapasztalata, és a katasztrófákat többnyire a felelőtlenség, esetleg a gonoszság vagy a kiszámíthatatlan véletlenek idézték elő. A 19. századtól kezdve fokozatosan nőtt az emberi alkotások komplexitása, és szorosabb lett az alkotórészek közötti csatolás, vagyis eszközeink elérték a Perrow-mátrix bal felső és a jobb alsó térrészét. A 20. század második felében azonban – az atomreaktorok és a nagy kémiai üzemek megjelenésével – a társadalom számára nélkülözhetetlen műszaki és gazdasági rendszerek a Perrow-mátrix jobb felső sarkába emelkedtek, így váratlanul krízisre érzékennyé váltak.
A szakemberek rémálomszerű tapasztalata, hogy a rendszerek működése közben keletkező zavarokat nem képesek kiigazítani. Ilyen helyzetre utalt a csernobili reaktor irányítóinak, a bankcsőddel szembesülő igazgatóknak vagy a Boeing pilótáinak kétségbeesett és tanácstalan reakciója arra, hogy nem képesek megfékezni az elszabaduló katasztrófát. A kialakuló krízisek emiatt nehezen voltak előre jelezhetők, így a rendszerek szinte megállíthatatlanul sodródtak bele a kormányozhatatlanság állapotába. A globális rendszer folyamatainak elválaszthatatlan összekapcsolódása miatt ráadásul egymástól távoli területeken robbantak ki válságok. Az emberek döbbenten kezdték figyelni, hogy az irányításért felelős személyek nem képesek kordában tartani a világot. A szakemberek azonban egyre inkább úgy érzik magukat, mint akik személyautó-vezetői jogosítvány birtokában egy bombázórepülővel kénytelenek sima landolást végrehajtani. Tagadhatatlan, hogy a minket körülvevő dolgok irányításáért felelősök rendelkezésre álló kompetenciája elmarad a követelményektől.
Az előttünk álló évtizedekben a krízisek, a balesetek, a gazdasági összeomlások okait és felelőseit egyre nehezebben lehet majd azonosítani. Egyre gyakrabban jövünk rá, hogy a legtöbb esetben sokan működtek közre azok létrejöttében. Részben ebből fakadóan – gondoljunk csak a vörösiszap-katasztrófa esetére – szinte lehetetlen megállapítani, ki idézte elő a krízist, így az emberek nem kapnak választ az őket indokoltan foglalkoztató kérdésre: ki a felelős?
Nincs olcsó és gyors csodafegyver a válságok ellen, de van esélyünk a túlélésre
A nehezen kezelhető ügyek sokasodása adta az ötletet egy katasztrófatérkép megrajzolására. Az ábra vízszintes tengelyén a zavar előidézőjét jelöltem, amely lehet egy egyén, egy csoport, de mindinkább sok ember és szervezet összehangolatlansága. A függőleges tengelyen a balesetet közvetlenül kiváltó (elromlott vagy elrontott) eszközt tüntettem fel – ez lehet egy gépezet vagy megzavart folyamat, illetve egyre gyakrabban egy-egy bonyolult rendszer.
A történelem során fokozatosan megváltoztak a szerencsétlenségek jellegzetes típusai. Régen a balesetek tipikus kiváltó oka az egyéni hiba és egy szerkezet elromlása volt, majd a múlt században a saját érdekeik által vezérelt önző csoportok, illetve az általuk figyelmetlenül irányított folyamatok egybekapcsolódása váltotta ki a legfőbb katasztrófákat, ennek jellegzetes példája az amerikai opioidválság. A 20. század utolsó harmadától a legsúlyosabb kríziseket a komplex rendszerek összeomlása idézte elő, amelyekért egyének sokasága és sokféle szervezet együtt felelt. Ezért, ahogyan a krízistérkép bal alsó sarkából felemelkedtünk a jobb felsőbe, a dolgok természeténél fogva egyre nehezebb lett az okok és a felelősök azonosítása.
A 21. század szorongást keltő jellegzetessége az, hogy a legnagyobb katasztrófák szinte maguktól keletkeznek. Míg a korábban csak néhány eszközünket, például az atomerőműveket fenyegették a természetes balesetek, napjainkban, az emberek és eszközeinek szoros egybekapcsolódása, az úgynevezett hiperkonnektivitás miatt az életünkhöz nélkülözhetetlen hálózatok többsége (a pénzügyi és környezeti rendszerek, illetve a globális ellátási lánc) ide sorolható. Az ezek kézben tartásáért felelősök, tehát a politikusok, a vállalatvezetők vagy az infrastruktúra irányítóinak figyelmét gyakran elkerüli a zavarok erősödése, és késlekednek a beavatkozással. Mivel nincs gyakorlatuk az alapvetően új helyzet menedzselésében, nem tudják sem megelőzni, sem kivédeni, sem kezelni a válságokat. A legkülönbözőbb területek krízisei így gyorsan tovaterjednek, és a világ távoli pontjain idéznek elő váratlanul válságot vagy tragédiát.
Az egyre nehezebben kezelhető krízisek a társadalmakat és a szakembereket egyaránt felkészületlenül érték. Miközben a Föld több milliárd lakója tanácstalanul jajveszékel, az illetékesek egymásra mutogatnak. A legtöbb esetben évekkel későbbi vizsgálatok mutatják ki, hogy a katasztrófa régóta készülődött, jelei ott voltak mindenki szeme előtt, de a döntésre jogosultak nem vették komolyan azokat. A politikusok az újraválasztásukra gondoltak, a gazdasági szereplők a következő negyedév nyereségére, de senki nem vállalta fel az elkerülhetetlen és fájdalmas terápiát. Az átlagpolgár fokozatosan elveszíti a bizalmát a politikusokban és a szakemberekben, így a populisták és az összeesküvés-elméletek felé fordul, ami csak súlyosbítja a helyzetet.
Pedig az emberiség rendelkezik a válságok kezeléséhez szükséges eszközökkel és tudással, de rá kell ébredni, hogy nincs csodaszerű, olcsó és gyors megoldás. Az egyéneknek, a vállalkozásoknak és a társadalmaknak tudomásul kell venniük, hogy a túlélés feltételei az óvatosság, a tudomány tanácsainak elfogadása, az elkövetett hibák beismerése, valamint a társadalmak belső és külső összefogása. Ez nem könnyű feladat, de nem tűnik túl nagy árnak az apokalipszis elkerüléséért.
A szerző okleveles fizikus, a filozófiai tudományok kandidátusa, a Budapesti Gazdasági Egyetem tanára. További írásai a Qubiten itt olvashatók.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: