A legeslegutolsó pillanatban vagyunk, amikor még van lehetőségünk megakadályozni a visszafordíthatatlan klímakatasztrófát, szögezi le a Kormányközi Éghajlatváltozási Testület (IPCC) augusztus elején megjelent, hatodik értékelője.

Nem alaptalan riogatásról van szó: a jelentés megállapításai több száz klímakutató több évtizedes kutatási eredményeinek gondos elemzésén alapulnak. Tehát maga a helyzet az, ami rettenetesen riasztó. Akkor miért nem akadályozzuk meg a fenyegető katasztrófát? Talán nem tudjuk, hogy mi okozza a klímaváltozást, és mit kellene tenni ellene? Vagy valami miatt nem tudjuk rászánni magunkat a cselekvésre? Bár az első kérdésre elég nagy biztonsággal tudunk helyes válaszokat adni, a hatékony cselekvésnek több, egymástól független akadálya is van. Az akadályokat is ismerjük, ám azok leküzdése sajnos úgy tűnik, nem egyszerű feladat. De mik ezek az akadályozó tényezők, és hogyan küzdhetjük le őket?

Biztató tények

Mára egyértelműen bebizonyosodott, hogy a Föld klímájának hihetetlenül gyors változását az emberi tevékenység, nevezetesen az ipar és a mezőgazdaság hatására a légkörbe juttatott üvegházhatású gázok (elsősorban a szén-dioxid és a metán) okozzák. A több évtizedes kutatómunka eredményeként arra is viszonylag megbízható becsléseink vannak, hogy milyen változásokkal kell szembenézzünk, ha továbbra is így nő a Föld átlaghőmérséklete. A legfontosabb, bizakodásra okot adó tény, hogy létezik technológiai megoldás a problémára: a fosszilis energiahordozók nagyon gyors kivezetésére és ezzel egyidőben a megújuló energiaforrásokra való áttérésre van szükség. Emellett fontos lenne a táplálkozási szokások hasonlóan gyors és jelentős megváltoztatása, a hús, főleg a vörös húsok és tejtermékek helyett a növényi táplálékok fogyasztása. Valószínűleg szükséges lesz intenzív erdőtelepítésre és általában egy jelentős életmód-változtatásra is. És mindezt, ha nem is minden országban egyenlő mértékben, de az egész bolygónkon rövid időn belül meg kellene valósítani.

Ez hatalmas feladat, egyes részei nagyon sok pénzbe és lemondásba kerülnek, de ha nem vállaljuk ezt a befektetést, akkor a klímaváltozás negatív hatásai sokkal, de sokkal nagyobbak lesznek. Ha nem is holnap vagy jövőre, de 15-20 év múlva biztosan.

Akkor miért nem cselekszünk? Ennek több, egymástól független oka is van.

1. Késleltetett hatás

A klímaváltozás negatív hatását most még nem nagyon érezzük, ráadásul, ha hatékonyan teszünk ellene most, akkor az lesz az általános érzet, hogy belefektettünk valamibe jó sokat, és nem történt semmi katasztrofális (szerencsére). Akkor meg minek volt ez a nagy hiszti? Ez az okoskodás a covid-járványhullámok után sokaknak ismerős lehet. A járványok esetében az elkerülendő következmény (például a járvány berobbanása) a kezdeti enyhe növekedés után csupán néhány héttel később jelentkezik, mégis nehéz meggyőzni az embereket, hogy tartsák be a szabályokat akkor, amikor még alig van fertőzött. Ám ahogy megtapasztaltuk, a vírus terjedését megakadályozó intézkedések néhány hetes halogatása később hatalmas terhet rótt az egészségügyre, és több ezer honfitársunk halálát okozta. A klímaváltozás esetén a késleltetett hatás sokkal nagyobb, a jelenlegi halogatás évtizedekkel később okoz majd hatalmas nehézségeket a világnak.

2. Robbanásszerűen megjelenő következmények

A késleltetett hatás mellett az is hamis biztonságérzetet okoz, hogy a Föld hőmérsékletének növekedése jelenleg főleg a szélsőséges időjárási jelenségek megszaporodásával érhető tetten, ám számos, csekélynek tűnő – és egy közép-európai lakásból nem érzékelhető – változás elősegíti a további hőmérséklet-növekedést. Ezek a pozitív visszacsatolások előbb-utóbb nagyon gyors, akár ugrásszerű, nehezen visszafordítható változásokat okoznak. Ilyen az északi jégtakaró zsugorodása, hiszen a jégtakaró visszaveri a nap sugarait, vagy a permafroszt felolvadása, ami egyre több és több a talajba zárt metánt ereget a légkörbe. De ide sorolhatók a nyári melegekben egyre nagyobb területen égő erdők is: minél melegebb van, annál több fa kap lángra, és annál több szén-dioxid kerül a levegőbe, ami tovább melegíti a légkört. Hasonló jellegű fenyegető veszély a Golf-áramlat elgyengülése vagy leállása, mely Európát néhány év alatt sokkal hidegebb kontinenssé változtatná. Éppen ezért, ha most hirtelen az összes emberi tevékenységből származó üvegházhatású gáz kibocsátását egy pillanat alatt nullára csökkentenénk, akkor sem állna vissza az eredeti klimatikus állapot.

3. A nagy, ellenérdekelt cégek a megoldás ellen dolgoznak

Pontosan a késleltetetten megjelenő jelentős negatív hatások miatt és az egész problémakör összetettségét kihasználva, könnyű a problémát kevésbé átlátó szavazópolgárokkal elhitetni, hogy nincs itt semmi baj. Számos hatalmas tőkeerejű, ellenérdekelt cég (olajipar, szénbányászat, autóipar) aktívan támogatja is az ilyen politikai nézeteket valló pártokat, hiszen ahogy a politikusoknak itt is most kell sikert elérniük, ezek a cégek is most akarnak profitot termelni. És valljuk meg, jobb azt hallani, hogy minden mehet tovább, ahogyan eddig, mint azt, hogy innentől teljesen át kell alakítanunk az életünket, ha azt szeretnénk, hogy az unokáinknak is élhető legyen a Föld. Sajnos sok választópolgárnak tetszik ez a mese.

4. Gazdasági növekedés mellett szén-dioxid-csökkenés

A világon megtermelt egy főre jutó össztermék (GDP) a II. világháború után a kisebb-nagyobb válságok ellenére durván 24 évente megkétszereződött, azaz a GDP exponenciálisan nő. Ehhez hasonlóan az utóbbi 30-50 év adatai alapján a Föld népessége ez idő alatt 48 évente duplázódik meg. Egyre többen vagyunk tehát, és átlagosan egyre több terméket és szolgáltatást tudunk a jövedelmünkből megvenni. Legyen az egységnyi termék átlagos hőmérséklet-növelő hatása a, az egy főre jutó GDP P és a Föld teljes népessége N: az egy évben a klímára gyakorolt hatás (szén-dioxid, metán, stb. formájában) aPN lesz. Bár a számolást nem befolyásolja, azért érdemes megjegyezni, hogy a GDP eloszlása és így az egyes országok és emberek klímára gyakorolt hatása nagyon különböző. Például a fejlett és közepesen fejlett országok a szén-dioxid-kibocsátás több mint 80 százalékáért felelősek, vagy a világ repülőgép forgalmából származó szén-dioxid-emisszió mögött a Föld lakóinak csupán az 1 százalékának az utazása van [1].

Ha semmilyen technológiai fejlesztés nem történik, a kibocsátás a legjobb esetben is változatlan marad, és nem növekszik, akkor az emberi tevékenységből származó üvegházhatású gázok mennyisége durván 16 évente megkétszereződik (az előbbi becslések alapján PN kb. 16 éve duplázódik meg). Ha tehát csökkenteni akarjuk a klímára gyakorolt hatásunkat, akkor az a értéket kell csökkenteni, de közben a gazdaság és a populáció növekedése ellen is tenni kell. Jó hír, hogy a populáció növekedése várhatóan lassulni fog, és az évszázad második felében valahol 9 és 10 milliárd körül stabilizálódik. Sőt, a populáció növekedése jelen pillanatban sem akkora probléma, hiszen a gazdag országok népessége már most sem növekszik, miközben főleg ők (mi) eregetik az üvegházhatású gázok nagyobb részét a légkörbe. Ha viszont a gazdasági növekedés változatlan marad, miközben a Föld lakossága már nem növekszik jelentősen, és 24 év múlva a mostani érték negyedére akarjuk csökkenteni az üvegházhatású gázok kibocsátását, akkor az a értékét a nyolcadára kell csökkenteni. A jólét klímahatását természetesen nem csupán technológiai megoldásokkal lehet csökkenteni, hanem úgy is, ha a jelentős mennyiségű üvegházhatású gázokat termelő termékeket és szolgáltatásokat kiemelten adóztatjuk, környezettudatosabb életmód felé terelve a fogyasztókat. De bárhogyan is akarjuk ezt a problémát megoldani, itt bizony egy lefelé tartó mozgólépcsőn kell felfelé haladni.

Tegyük fel, hogy a világ vezetői észbe kapnak, és az elkövetkezendő évtizedekben valóban sikerül az üvegházhatású gázok kibocsátását ilyen sebességgel ilyen alacsony szintre hozni. De mi lesz utána? Szépen növekszik a GDP, egyre tovább és tovább? Tegyük fel továbbá, hogy képesek leszünk az a paraméter értékét egyre lejjebb és lejjebb vinni évtizedekig, de ezt nem lehet bármeddig folytatni. A gazdasági növekedés mértéke előbb-utóbb meghaladja a hatáscsökkentő intézkedésekét, vagy a növekedés miatt elkezdenek elfogyni más, a technológiához szükséges véges források. Egy véges világban a folytonosan növekvő gazdaság előbb-utóbb plafonba ütközik, ami újabb és újabb krízishelyzetet okoz.

Nagyon úgy tűnik, hogy a fogyasztásra alapuló, állandóan növekedő gazdaság helyett egy az egyenlőbb újraelosztásra és az egyensúlyra törekvő körkörös gazdaságot kell kialakítani. És erre sincs sok idő, mert ha késlekedünk, hosszabb távon sem a klímakatasztrófát, sem a földi ökoszisztémák összeomlását nem tudjuk megakadályozni.

5. Globális társadalmi csapda

Ha az eddigi nehézségek nem voltak elég nagyok, akkor van itt még egy további óriási kihívás: a klímaváltozás megfékezését jelentősen nehezíti, hogy közben el kell kerülni egy globális társadalmi csapdát. A klímaváltozás, ha nem is egyenlő mértékben, de minden országot érint. Hasonlóan, hatékony összefogás esetén az üvegházhatású gázok csökkenésének a kedvező hatását közvetlenül vagy közvetett módon megérezné minden ország. Mivel az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentése jelentős beruházásokat igényel, ezért a döntéshozóknak könnyű eljátszani a potyázót: mi nem fektetünk ebbe túl sokat, fektessenek bele a többiek. A klímakatasztrófa megakadályozása mindenkinek fontos, ezért megteszik majd helyettünk mások. Ráadásul a potyázó magatartással, mondjuk a „nemzeti érdek” vagy a „megvédjük a munkahelyeket” jelszavak mögé rejtőzve, könnyű népszerűséget szerezni. Önző módon potyázni tehát megéri, ezért vélhetően sok ország vezetése igyekszik ezt a stratégiát folytatni, megakadályozva a hatékony fellépést a klímakatasztrófa ellen. Ezt különösen megnehezíti, ha egy olyan nagy szén-dioxid kibocsátó és gazdasági erővel rendelkező ország kezd el nyíltan potyázó stratégiát folytatni, mint az Egyesült Államok. (Ugye emlékszünk, hogy Donald Trump hatalomra kerülése után klímaszkeptikus ideológiával állt elő? Többek között kilépett a párizsi klímaegyezményből, és felgyorsította az alaszkai olajmezők kitermelését.) Hasonlóan nagy veszélyt rejt magában, ha a kisebb országok, mint például Magyarország, úgy érvelnek, hogy az ország szén-dioxid-kibocsátása olyan jelentéktelen a világ teljes kibocsátásához képest, hogy nem sokat számít, mekkora erőfeszítéseket tesz annak csökkentésére. Csakhogy ezek a kisebb országok együttesen a kibocsátás durván 20 százalékáért felelősek, és ha többségük a potyázó stratégiát követi, az már önmagában komolyan megnöveli az együttműködők terheit.

Vajon ebben a csapdahelyzetben tényleg annyira nagy kísértést jelent a potyázás, hogy az komolyan veszélyezteti a közös fellépés sikerét? Hogyan lehet az országok és döntéshozók viselkedését tanulmányozni és kedvezően befolyásolni ebben a csapdahelyzetben?

A potyázók nem adnak pénzt a közösbe

Manfred Milinski professzor vezetésével egy német kutatócsoport 2008-ban a következőképpen modellezte ezt a csapdahelyzetet [2]: hat önkéntes vett részt a játékban, a kísérlet kezdetén mindegyik játékos kapott 40 eurót. A játékosok tíz kört játszottak, és saját döntésük alapján minden körben 0, 2 vagy 4 eurót utalhattak át egy közös számlára. A közös számlán gyűjtött összeg az, amit a klímakatasztrófa megakadályozására lehet fordítani. (Az önkéntesek nem ismerik egymást, nem is tudnak egymással kommunikálni, egymástól függetlenül döntenek. Azt viszont tudják, hogy mennyi pénz van a közösben az adott kör után.) Ha a tizedik kör végére a közös számlán legalább 120 euró gyűlt össze, akkor a maradék összeget mindenki megtarthatta. Ha mindenki minden körben 2 eurót ad be a közösbe, akkor pontosan 120 euró lesz a végén ezen a számlán, és mindenkinek marad 20 eurója, amit a játék végén hazavihet. Ha azonban a játék végén a közösben kevesebb mint 120 euró van, akkor bizonyos, előre meghatározott valószínűséggel mindenki elveszíti a megtakarított pénzét. Tehát ha tíz kör után, ami modellezheti az elkövetkező 10 évet, nem fektetnek a játékosok kellő mennyiségű pénzt a klímaváltozás megfékezésébe, akkor megvan annak az esélye, hogy a károk miatt az összes megtakarításuk elvész. (Ezt a játékvezető például kockadobással döntheti el.)

A kutatók azt tapasztalták, hogy minél kisebb volt a nyeremény elvesztésének az esélye a sikertelen gyűjtés végén, annál nagyobb volt a valószínűsége annak, hogy nem lesz sikeres a gyűjtés. Ez nem meglepő, de az mégis riasztó, hogy még olyan esetben is, amikor 90 százalék volt az esélye annak, hogy a sikertelen gyűjtés esetén bukják a megtakarításukat, a 10 csoportból akkor is csak 5 tudott legalább 120 eurót gyűjteni a közös számlára, ahogy az alábbi ábrán látható.

Az elemzésből kiderült, hogy a sikertelenül gyűjtő csoportokban a játék elején a potyázók rendre nem adnak pénzt a közösbe, amit néhányan megpróbálnak 4 eurós befizetéssel ellensúlyozni. De az 5-7. körig folyamatosan kevesebbet ad be a csapat, mint amennyire az adott körben szükség lenne a cél eléréséhez. Ekkor ezt a következő 1-2 körben többen megpróbálják 4 eurós befektetésekkel kompenzálni, majd mikor látják, hogy már reménytelen elérni a célt, ők is feladják. Sajnos a potyázók, ahogyan sejteni lehetett, hatékonyan szétrombolják a csoport együttműködését. Természetesen ez egy steril kísérleti helyzet, ami számos ponton nem felel meg a valós csapdahelyzetnek, de a probléma súlyosságára jól rávilágít.

Később ennek a kísérleti beállításnak számos érdekes módosított változatát is tanulmányozták. Egy másik kutatócsoport például megvizsgálta, hogy a jövedelmi különbségek (a játékosok egyik fele nagyobb összeggel rendelkezik, mint a másik fele) segítik vagy akadályozzák a klímabefektetés elérését [3]. Az eredmény: sajnos akadályozzák, méghozzá jelentősen, mert a gazdagok általában nem hajlandók többet beadni a közösbe, mint a szegények, a szegények meg úgy érzik, hogy ez lenne a helyes, ezért ők hajlamosabbak potyázni. A sikeres csoportokban éppen a gazdagok többletvállalása segít. Jó hír viszont, hogy ha a játék közben egyes körönként lehetőség volt arra, hogy vállalásokat tegyenek a játékosok, azaz informálják a többieket arról, hogy mennyit fognak beadni a közösbe, az jelentősen növelte a klímacél elérésének esélyét. Ez annak ellenére így van, hogy a vállalást nem kell betartani, és még azt sem tudják a többiek, hogy ki volt az, aki eltért az ígéretétől:

Az adott szó még így, a névtelenségbe bújva is segíti az együttműködést. Azaz a klímaegyezményekben tett vállalások még akkor is segíthetik a csapda elkerülését, ha az ígéretek megszegése semmilyen szankcióval nem jár.

Nyilván sokakban felmerült már, hogy a valóságban az országok vezetői döntenek arról, hogy mennyit áldozzanak a klímakatasztrófa elkerülésére, azaz hogyan rendelkezzenek az adókból befolyt pénzünkről. Természetesen a kutatók is tudják ezt, ezért Milinski és munkatársai egy későbbi kísérletsorozatukban arra kérdeztek rá, hogy ha a választott képviselők dönthetnek a csoport pénzéről, akkor az milyen módon befolyásolja a játék kimenetét [4]. A kísérletben 6, egyenként 3 fős csoportot alkottak a játékosok, és nem egyszer, hanem egymás után háromszor játszották le a korábban ismertetett 10 körös játékot. Az első játékban a csoportokból véletlenszerűen választottak képviselőt, aki döntött a csoport befektetéseiről (0, 6 vagy 12 eurót lehetett a közösbe beadni). Később, a második és a harmadik játék előtt minden csoporttag írhatott egy rövid ismertetőt arról, hogy miként fogja a csoport pénzét kezelni a következő játékban. Ezután a csoporttagok szavazással döntöttek arról, hogy ki legyen a képviselőjük (holtverseny esetén pénzfeldobással), majd az újonnan választott képviselőkkel következett az újabb 10-es kör. Ezt a kísérleti beállítást hasonlították össze azzal a beállítással, amikor 18-an, illetve 6-an játszották egyénileg a játékot ugyanúgy, egymás után háromszor.

Az egyik fontos megállapítás, hogy a játékosok tanulnak a korábbi kudarcokból: az első játékban minden beállításban rosszabbul teljesítenek a csoportok, mint a második és harmadik játékban. Sajnos nem a potyázók lesznek kevesebben a második és harmadik játékban, hanem az együttműködők törődnek bele, hogy helyettük is vállalniuk kell a költségeket. Ettől lesz több sikeres csoport. Ennek a megfigyelésnek az alapján az eddigi klímaegyezmények végrehajtási kudarcai talán növelik az esélyét annak, hogy most az utolsó pillanatban sikeresek leszünk. Még érdekesebb, hogy képviselőnek jellemzően a potyázásra hajlamosabb, önzőbb tagokat választják meg a csoportok, mindemellett a kísérleti alanyok a 10. kör után akkor tudták elérni a kitűzött befektetést, ha a zsaroló, potyázó csoportok mellett voltak kifejezetten együttműködő csoportok is, önzetlen vezetőkkel, akik tudatosan felvállalták, hogy a végén kevesebb bevételük lesz, mint az önzőknek. Úgy tűnik, a sikerhez az együttműködőknek le kell nyelniük a békát, és ha nem tudnak változtatni a játékszabályokon, akkor mindig lesznek, akik nyerészkedni fognak.

Levonható mindebből a klímaváltozás kezelésére alkalmazható tanulság? Igen, nem is egy.

• Nagyon fontos, hogy megértsük és megértessük a környezetünkkel, hogy ami most csak néhány gyakoribb vihar, nagyobb hőség nyáron és kevesebb hó télen, az hamarosan sokkal jelentősebb klimatikus változások formájában fog megjelenni. Ahhoz, hogy ez ne történjen meg, most kell nagy sebességgel lecsökkenteni az üvegházhatású gázok kibocsátását. Még pontosabban: mostantól fogva, folyamatosan.

• Mindeközben fel kell készülnünk arra, hogy merőben új gazdasági szemlélet mentén kell élnünk, életmódunkat pedig gyorsan és radikálisan meg kell változtatnunk, még akkor is, ha ma vagy tegnap kényelmesebb volt az életünk, mint amilyen tíz év múlva lesz. Nincs mese, korlátoznunk kell szén-dioxid-termelő pénzköltésünket. Költhetünk többet kultúrára és oktatásra itthon, és költhetünk kevesebbet külföldi utazásra; ehetünk kevesebb húst és tejterméket és több zöldséget; használhatjuk kevesebbet az autónkat és többet a tömegközlekedést vagy a kerékpárt, és így tovább. Mindezt tudatosan, állhatatosan, hiszen abba az életmódba, amit eddig folytattunk, már nincs visszatérés.

• El kell fogadjuk, hogy mostantól nem a GDP növelése a gazdasági cél, hanem az emberek jövedelmi különbségeinek csökkentése. Nemcsak itthon, hanem az egész világon. A probléma globális, úgy is kell gondolkodnunk.

• Végül, mivel a döntéseket választott képviselőink hozzák meg, talán a legfontosabb, hogy ezt a bátor, klímatudatos hozzáállást hitelesen képviselő személyeket kell szavazó állampolgárként támogatnunk. Legyünk mi az együttműködők, ne a potyázók!

Jegyzetek

[1] Gössling, S. Humpe, A. (2020) The global scale, distribution and growth of aviation: Implications for climate change, Global Environmental Change, Volume 65, 102194,

[2] Milinski M, Sommerfeld RD, Krambeck H-J, Reed FA, Marotzke J (2008) The collective-risk social dilemma and the prevention of simulated dangerous climate change. PNAS 105:2291–2294.

[3] Tavoni, A., Dannenberg, A. Kallis, G., Löschel A. (2011) Inequality, communication, and the avoidance of disastrous climate change in a public goods game PNAS, 108 (29) 11825-11829

[4] Milinski, M., Hilbe, C., Semmann, D. et al. (2016) Humans choose representatives who enforce cooperation in social dilemmas through extortion. Nat Commun 7, 10915

A szerző az Ökológiai Kutatóközpont Evolúciótudományi Intézetének tudományos tanácsadója.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás

link Forrás