Ha az élősködők szemével nézzük a világot, saját életünk is jobban érthetővé válik
Az ember ritkán gondol bele, hogy milyen is lehet bélféregnek, vírusnak vagy baktériumnak lenni, márpedig Tuomas Aivelo finn evolúcióbiológus szerint ez öreg hiba, hiszen egy olyan lenyűgöző világról van szó, amelynek vizsgálata során néhány lépés után valamivel jobban meg lehet érteni a természetes kiválasztódást, a különböző fajokat végigzongorázva pedig akár az emberről is többet megtudhatunk.
Komoly vállalásnak hangzik, de Végtelen paraziták című könyvében Aivelo javarészt teljesíti is, amit ígér – igaz, az egérmaki ürülékétől hosszú út vezet az emberig. Egyébként az többé-kevésbé mellékes is, hogy honnan indul a kutatás: ahogy a szerző a bevezetőben írja, ha az evolúcióbiológus az emberről akar megtudni valamit, akkor kiválaszt egy fajt és egy résztémát, aztán megpróbálja továbbgondolni, amit megtudott. Aivelo az egérmakikat választotta, egyrészt azért, mert nem nagyon mászkálnak, és így a bélférgeik fejlődését is egyszerűbb nyomon követni, másfelől pedig azért, mert cukik.
Ezek az állatok Madagaszkáron élnek, ami jó alkalmat ad arra, hogy a szerző a parazitákkal lazán összefüggő, de jóval nagyobb ívű témát hozzon be a képbe: a környezetpusztítást. Elsőre talán meredeknek tűnik az egérmakik bélférgeitől egyből a klímaváltozásra és az ember által okozott környezeti változásokra terelni a szót, de hamar kiderül, hogy minden mindennel összefügg. A világban öldöklő evolúciós verseny zajlik, és ennek a paraziták is részesei – ráadásul ők többen vannak, mint azt elsőre hinnénk.
Paraziták, paraziták mindenhol
Ehhez persze az is kell, hogy tágítsuk a parazitákról alkotott hagyományos képet: Aivelo szerint a vírusok és a baktériumok is ugyanolyan paraziták, mint mondjuk a galandférgek vagy a kullancsok. Ez technikai szempontból igaz, viszont azt is jelenti, hogy elképzelhetetlen mennyiségű parazitával vagyunk kénytelenek nap mint nap felvenni a versenyt, és ezek közül csak néhány olyan, ami fel is tűnhet az embernek, a többségük sima haszonélvezője a szerveinknek – vígan tenyészik a belünkben, az orrnyálkahártyánkon, az agyunkban vagy a szánkban, és észre sem vesszük, ha ott van, sőt akad közöttük olyan is, ami kifejezetten hasznosnak számít.
Az élővilág iránt érdeklődő közösségben gyakran kerülnek szóba olyan kataklizmák, amelyek elpusztították az élővilág egy részét, legyen szó a dinoszauruszok végzetét jelentő természeti katasztrófáról vagy arról a vulkánkitörésről, ami egy újabb jégkorszak előidézésével megtizedelte az embereket: Aivelo szerint pont ilyesmi lehet a beleinkben élő organizmusoknak az, ha egy kétes minőségű thaiföldi rákkoktél után ránk tör a kontrollálhatatlan fosás. A szervezet védekezik, de itt akkor mindennek mennie kell: egy egyszerű gyomorrontás valóságos apokalipszist jelent a belekben élő lényeknek – károsnak és hasznosnak egyaránt.
Persze minden evolúcióbiológusnak maga felé hajlik a keze: Aivelo szerint a parazitákon keresztül válik érthetővé az élet, a világmindenség meg minden, míg azok, akik mondjuk valamilyen tüdőshallal foglalkoznak, nyilván az a faj szolgál majd rengeteg tanulsággal. Ezzel nincs is semmi baj: a szerző maga is megjegyzi, hogy ez általánosan elterjedt gyakorlat a szakmában.
Túlélés
A könyv legérdekesebb része a paraziták viselkedéséről és túlélési stratégiáiról szól. Ezek között a leghatékonyabb megoldások arra kényszerítik a gazdatestet, hogy a viselkedésével is segítse a parazita túlélését és szaporodását – ilyen az is, amikor az emberre rájön a tüsszögés vagy a hasmenés, de a rafináltabb paraziták ennél kifinomultabb módszerekkel élnek.
Aivelo elmesél egy esetet, amikor egy madagaszkári útja után naponta felszökött a láza, és nem tudták hirtelen megállapítani, hogy mi a baja. Az orvosok maláriára gyanakodtak, de a tünetek nem stimmeltek, majd amikor a lázat felváltotta a viszketés, ami minden este hat körül jelentkezett a kutatónál, rájött, hogy ezek bizony paraziták lesznek, amelyek azért kezdenek el napnyugta körül aktivizálódni, mert akkortájt lenne a legnagyobb esélyük felkapaszkodni egy malagaszi szúnyogra, amelyből valószínűleg származtak. Amikor Aivelo hazautazott Finnországba, a betegség egy csapásra elmúlt, mivel az ottani januári esték nem bővelkednek az egyenlítő tájékán őshonos szúnyogokban – ezért a kutató is inkább úgy fogalmaz, hogy a paraziták csak visszavonultak pihenni a májába, és idővel ismét előkerülnek, ha megfelelőbb körülmények fogadják őket.
Persze lehet azt mondani, hogy minek ment oda, de mint kiderül, egyáltalán nem kell messzire utazni ahhoz, hogy az ember valami hasonló jószággal legyen kénytelen megosztani a saját szervezetét: parazitákkal élni természetes dolog, ahogyan az is, hogy a kórokozók is szaporodni akarnak – már ha van értelme egyáltalán ebben a kontextusban az akarat szónak. A náthának az a jó, ha az ember taknyosan is bemegy dolgozni, ezért nem áll érdekében, hogy súlyos tüneteket okozzon.
Az örök parazita
Megszabadulni mégsem lehet tőle, és Aivelo szerint ugyanez a helyzet még egy sor másik betegséggel is. A legyőzött betegségek egy dologban hasonlítanak egymásra: mindegyik létezése kizárólag az embertől függ, így oltásokkal legyőzhetők lettek, de amint megjelenik egy új vírus vagy egy új variáns, és módjában áll úgy módosulni, hogy kicselezhesse a korábbi változatok elleni védelmet, a történet kezdődik elölről. Már az is elég nagy baj, ha egy parazita vagy kórokozó az emberen kívül más állatban is megél, azoktól viszont, amelyek a talajban is képesek életben maradni, gyakorlatilag lehetetlen megszabadulni.
Aivelo eredetileg nem könyvet akart írni, hanem blogot, így a kutatómunkája során megosztott bejegyzéseit gyúrta össze később fejezetekké. Ez néha meg is látszik a könyvön, de nem igazán válik kárára, a szerző saját bevallása szerint sok olyasmit kihúzott belőle, ami talán sok lett volna ismeretterjesztésnek, de szerencsére maradt benne olyasmi, amit személyes szálnak is lehet nevezni. Az, hogy valaki elkap valamit Madagaszkáron, nem túl érdekes, de az, hogy épp a parazitákkal foglalkozó evolúcióbiológus fertőződik meg egy parazitával, már igen. Oké, akasztják a hóhért, de Aivelo itt bizonyítja is valamennyire az alaptézisét: a paraziták mindenhol ott vannak, és nagyon nehéz védekezni ellenük. A patkánynak rossz a híre, de a kutya is hasonlóan hatékony terjesztő, elsősorban azért, mert bármit megeszik, beleértve a híresen fertőző patkányokat is, és kifejezetten keresi az ember társaságát.
Kutya, denevér, patkány
Mégsem fejeztem le a kutyámat a könyv olvasása után, leginkább azért, mert létezik kutyák számára is egy csomó oltás, gyógyszer és nyakörv, meg hát egyébként is sajnálnám, ráadásul Dió valószínűleg nem is terjeszt semmit, hiszen olyan aranyos. Erre Aivelo sem kér senkit, csak felhívja rá a figyelmet, hogy meglepően sokszor vagyunk kitéve parazitáknak, sőt akkor is, ha nincs semmi bajunk: ez az élet része.
Aivelo 2020 őszén írta a könyv koronavírusról szóló fejezetét, ami ezért nyilván valamennyire elavult. Ezzel nincs is semmi baj, a tudósok mostanra többet tudnak erről az új vírusról, ráadásul még újabb variánsok is megjelentek, de a szerző nem kifejezetten egyetlen variánssal foglalkozik, hanem az alapokkal: ez van, baj van, és bármilyen vírus került volna elő, ha világjárványt okoz, hasonló megoldásokra kényszerült volna a világ. Tiszta sor, és mondhatnánk, hogy kösz, Megmondó Kapitány, de mégsem lehet ezt mondani: amikor korábban erre figyelmeztettek az epidemiológusok, mindenki leszarta őket, így valószínű, hogy a járvány elején-közepén (vagy ki tudja, mikor) is érdemes szólni, hogy itt valami nem jól működik.
Aivelo könyve néhány ritka üresjárattól eltekintve jó. Főleg azért, mert érdekes a parazitaperspektíva: érthető, hogy a covidos részt nem lehetett kihagyni, ha már a járvány berobbanásakor jelent meg a kötet Finnországban, mégis az a legkevésbé érdekes rész, ráadásul a paraziták logikáját követve természetszerű a járvány lefolyása is – legalábbis 2020-ban még az volt, azóta a mutációk megkavarták a kártyákat. Ja, és a borító is szép: ha csak egy könyvet viszel magaddal a négyes-hatosra, nyugodtan lehet ez, számtalan beszélgetés eredője lehet, ha más bélféregrajongókkal találkozol.
Tuomas Aivelo: Végtelen paraziták. Typotex, 2021. Fordította: Bába Laura.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: