Az állatvilágban az azonos és a különböző nemű egyedek közötti szex egyaránt alapállapot
A korábban jellemzően férfi homoszexuálisok megnevezésére használt angolszász queer kifejezés alatt újabban minden olyan embert szokás érteni, aki a kétváltozós női-férfi heteroszexualitáson és a monogámián kívül határozza meg magát.
Tavaly év végén Queer – Vielfalt ist unsere Natur (Queer – a sokszínűség a természetünk) címen nyílt nagyszabású kiállítás a berni Természettudományi Múzeumban. A Svájci Tudományos Akadémia által az év kiállításának választott, 2023. márciusáig megtekinthető tárlat az élővilágban előforduló legkülönfélébb szexuális viselkedésformákat és szaporodási stratégiákat mutatja be. A zoológusok és evolúcióbiológusok ugyanis mintegy 1500 olyan fajt ismernek, amelyeknél mindennapos az azonos nemű szexuális viselkedés (same-sex sexual behaviour, SSB).
Szivárványos sokféleség
A Nature Ecology & Evolution folyóiratban hároméve megjelent összefoglaló szerint a karibi szigetvilágban honos zöld tengerisünök (Lytechinus variegatus), a Humboldt-tintahalak (Dosidicus gigas), az ausztrál mezei tücskök (Teleogryllus oceanicus) és a kék légivadász (Ischnura elegans) nevű szitakötők éppúgy szerepelnek ezen a listán, mint a másságukról ismert gerincesek, például a közönséges varangyok (Bufo bufo), a sarki lúdak (Chen caerulescens) vagy a vörös pofájú makákók (Macaca fuscata).
A nyári lúd (Anser anser) gúnárok 16 százaléka, az északi sirály (Larus glaucoides) tojók 14 százaléka, a házi juh (Ovis aries vagy Ovis gmelini aries) kosok 6-7 százaléka áll párba a saját neméhez tartozó partnerrel. Az afrikai elefántoknál (Loxodonta africana, Loxodonta cyclotis) és az ázsiai elefántoknál (Elephas maximus) is számos alkalommal leírták már kutatóik, hogy a csordáktól külön élő hímek olyan közösségeket alkotnak, amelyekben a szexualitás meghatározó része a társas viselkedésnek és a csoportkohéziónak. Ráadásul a múló jellegű, általában csak a párzási időszakra korlátozódó heteroszexuális kapcsolatokkal ellentétben, a hímek közötti viszonyok évekig is tarthatnak.
Ha máshonnan nem, a kanadai biológus Bruce Bagemihl bő két évtizeddel ezelőtt megjelent könyvéből tudható az is, hogy az elefántoknál a tehenek egymás iránti vonzalma is igen gyakori, és nem csak fogságban. Az egyértelműen a szaporodás koreográfiáját követő szexuális viselkedést a megfigyelt egyedek mintegy 40 százaléka produkálja élete során.
A fekete hattyúk (Cygnus atratus) párjainak mintegy negyede hímekből áll. Az ilyen párok gyakran alkotnak ideiglenes hármast tojókkal, hogy a tojásrakás után elűzve őket, a kotlást már kettesben bonyolítsák le. A megfigyelések szerint a hímpárosok által nevelt fiókák jóval nagyobb eséllyel érik meg a felnőtt kort erősebb és nagyobb testű szüleik hatékony területvédő és táplálékszerző képességeinek köszönhetően.
Ugyanezt megfigyelték más madárfajoknál is, például a tőkés récéknél (Anas platyrhynchos), ahol hímek és a viharsirályoknál (Larus canus), ahol a tojók alkotnak azonos nemű párokat. A madaraknál ugyanis a szexuális dimorfizmus nemcsak a hímek, de a tojók testméretét is megnövelheti.
A világsajtónak évtizedek óta visszatérő témája a New York-i Central Park Állatkert Roy és Silo nevű állszíjas pingvin (Pygoscelis antarcticus) hímeinek magánélete. Az ő viselkedésük egyáltalán nem ritka: tucatnyi pingvinfajnál előfordul a természetben is, hogy azonos nemű egyedek közösen nevelik fel a fiókákat, és akár egy életen át is együtt maradnak. Bár ezeknél a tengeri madaraknál alig figyeltek meg még tényleges kopulációt, az udvarlási, kötődést erősítő viselkedésük megegyezik az eltérő nemű egyedek között tapasztalt mintázatokkal. Ezzel szemben az Észak-Amerikában honos olympic-hegységi mormoták (Marmota olympus) és az ezüstös mormoták (Marmota caligata) nőstényei ivarzási időszakban rendszeresen és visszatérően bagzanak egymással, de az összetett társas viselkedésüket feltérképező kutatások szerint nem állnak párba. Cserébe a szaglászástól a harapásokig az azonos nemű rágcsálók testbeszéde félreismerhetetlenül a fajaikra jellemző utódnemzési rituáléval azonos.
A zsiráfoknál a hímek szintén meghágják egymást a szó szoros, szaporodásbiológiai értelmében. Közel 50 évvel ezelőtt figyelték meg először, hogy a zsiráfbikáknál figyelemre méltóan nagy gyakorisággal figyelhető meg egyfajta, sajátos homoszexuális viselkedés. Az agresszív nyakazás után gyakori, hogy két hím zsiráf simogatja egymást és udvarlási jeleket mutat, majd aztán hátulról, akár egy zsiráftehén esetében, péniszével behatol a társ végbélnyílásába. Az ilyen hímek közötti interakciók gyakoribbnak bizonyultak, mint a heteroszexuális párválasztás. Az azonos neműek aránya 30 és 75 százalék között változott, és bármikor minden húsz hímből egy nem harcias nyakazásban vett részt egy másik hímmel. Az azonos neműek közötti szexuális interakciók mindössze 1 százaléka történt nőstények között.
Szexterápiák
Számos delfinfaj egyedeinél figyeltek meg már azonos neműek közötti szexuális aktusokat, de kétségtelenül a palackorrú delfinek (Tursiops truncatus) szerelmi életéről jelent meg eddig a legtöbb tanulmány. A kutatási eredmények egybehangzó állításai szerint az egymással az utódnemző párzáshoz módon péniszüket a másik nemi szervének résébe és néha végbélnyílásába dugva közösülő hímekkel szemben a nőstények közötti szexuális együttlétek során az egyik nőstény úszás közben csőrét a másik nőstény nemi szervének nyílásába helyezi.
A kutatók szerint az azonos nemű állatok közötti interakciók segítik a csoporthierarchia és a kötelékek kialakítását, ami a csoportos vadászatokon jelentős előnynek bizonyul. Ráadásul azok a fiatal hímek, amelyek azonos nemű fajtársaikkal folytatnak szexuális viszonyt, később sikeresebbek az utódnemzésben is, mivel fiatalkori társaikkal közösen kutatják fel a nőstényeket. Hovatovább, a korábbi szövetségesek a csoport védelme során jobban és így sikeresebben működnek együtt egymással. Egyes kutatások szerint ennek a biszexualitásnak tudható be, hogy a palackorrú delfinek és a foltos delfinek (Stenella frontalis) csoportjai közötti találkozások harc helyett többnyire a külön fajú hímek közötti erotikus ismerkedéssé szelídülnek.
Hasonlóan jól dokumentált a bonobók (Pan paniscus) igencsak változatos szexualitás élete. Ennél a csimpánzfajnál a nőstény-nőstény felállás épp oly gyakori, mint a hím-hím reláció. Frans de Waal, holland primatológus volt az egyik első kutató, aki az 1990-es évek derekán arra jutott, hogy a bonobók a konfliktus elkerülésére, a figyelem elterelésére és a feszültség levezetésére használják.
Evolúciós költség-haszon
Az azonos nemű szexuális viselkedésről szóló tudományos leírások kivétel nélkül más jellegű kutatások melléktermékeiként születtek, nem véletlen, hogy a kutatók hangsúlyozottan nem hetero- vagy homoszexualitásként, hanem azonos nemű, illetve különböző nemű szexuális viselkedésként (different-sex sexual behaviour, DSB) tárgyalják a női és a hím egyedek közötti kapcsolatokat, ezzel is messzire kerülve az antropomorfizációt.
Még akkor is, ha az emberi és állati szexuális viselkedés feltételezhetően hasonló törzsfejlődési rugóra jár. A kérdés csak az, hogy milyenre. Az állati viselkedés kutatói a legújabb filogenetikai vizsgálatok alapján azt állítják, hogy az azonos, illetve különböző nemű egyedek közötti szexuális viselkedés egyaránt alapállapot az állatvilágban. Ráadásul valószínűsíthetően nem egymásból, hanem egyidőben alakulhatott ki mindkét forma.
A Nature Ecology & Evolutionben megjelent összefoglaló szerzői szerint „bár a különböző nemű párok közötti szexualitás az utódok létrehozásán keresztül nyilvánvalóan magasabb evolúciós előnyökkel járhat, a párosodási célú aktusok számos okból gyakran nem vezetnek szaporodáshoz. Így ritkán egyértelmű, hogy az azonos nemű egyeddel való párosodás költségesebb-e, mint bármely más, nem szaporodási szexuális viselkedés”. Magyarán, a másság nem az élővilág aberrációja, hanem egy a lehetséges viselkedési stratégiák közül. Az azonos neműek közötti, utódnemzéssel nem párosuló szexualitás ezért maradhatott fenn a törzsfejlődés során.
Korábbi kapcsolódó cikkeink: