Vlagyimir a varázshalnak: „Rendben, akkor vájd ki az egyik szemem!”
Egy háború során hajlamosak vagyunk arra koncentrálni, hogy mit nyer vele az agresszor. Területet? Erőforrást? Ukrajna lerohanása előtt sokan érveltek azzal, hogy egy konvencionális háború kirobbantása a XXI. századi Európában az oroszoknak sem éri meg. Azonban, ahogy a szociálpszichológiai kutatások alátámasztják, a háborúk sokszor nem elsősorban az anyagi javakért folyó küzdelemről szólnak, hanem a megbecsülésről és tiszteletről. Vlagyimir Putyin orosz elnök számára ebben a háborúban a saját és népe becsülete, az orosz öntudat és büszkeség forog kockán. És mivel még egy olyan háborút is nehéz feloldani, ami kézzelfogható javakért folyik, ennek a konfliktusnak a megoldása még bonyolultabb.
Sokakban felmerül a kérdés, hogy Putyin vajon megőrült-e. A hatalom, amit az orosz elnök immár évtizedek óta birtokol, valóban nincs jó hatással az ember tisztánlátására és szociális érzékenységére, de az, hogy miként tud másokat is rávenni önkényes céljai támogatására, már más kérdés. Putyin karizmatikus vezető, aki képes volt olyan döntéshozói bűvkört kialakítani maga köré, hogy a legtöbben nem ellenkeztek Ukrajna lerohanása ellen. Ilyen megalapozatlan döntések születnek akkor, ha az erős külső fenyegetettség közepette egy összezáró bizalmi kör meggyőzi önmagát saját igazáról, és senki sem akarja vagy nem meri megtörni a csoport szentségét azzal, hogy kételkedik. Bárhogyan is hozott döntést a Kreml, ezért a háborúért nem csak Putyin a felelős.
Az ilyen karizmatikus személyiség hatására nemcsak a vezető közvetlen bűvköre, de az átlagember is képes egyik pillanatról a másikra tömeggyilkossá válni, és ezt nemcsak történelmi példák, de szociálpszichológiai kutatások is alátámasztják. Putyin pedig tálcán kínálja a tömegmészárlást és az erőszakot felmentő magyarázatokat az orosz népnek: a csapatok hősiesen harcolnak egy felsőbbrendű célért, az ukrán „nácik” és a Nyugat terjeszkedése ellen. Mindeközben minél több erőszakot követnek el az oroszok, annál jobban ragaszkodnak majd ezekhez a felmentő narratívákhoz. Ezért is nehéz befejezni a háborút.
Küzdelem a társas jutalmakért: hogyan tör ki egy konfliktus?
A nemzetek vagy társadalmi csoportok közötti konfliktusok egyik kiváltó oka a vélten vagy valósan szűkös, de értékes erőforrásokért való versengés. A versengés kialakulhat földterületért (pl. elcsatolt részek), természeti erőforrásokért (pl. olaj, arany), vagy akár munkalehetőségekért. Ebben a versengésben az emberek a saját vagy a csoportjuk (pl. népük) érdekeit kívánják kielégíteni, és a konkurencia ellenséggé válik. A vélt és valós szó használata nem véletlen: ez a megkülönböztetés azért fontos, mert akkor is kialakulhat konfliktus, amikor objektíve nem szűkösek az erőforrások, egy csoport szubjektíve mégis fenyegetve érzi magát, és azt gondolja, hogy „ha nekik több lesz, akkor nekünk kevesebb”. Ennek a zéró összegű gondolkodásnak nem mindig van alapja, ugyanakkor elmérgesedett csoportközi versengéshez vezet.
Az ilyen „reális” konfliktusok kibontakozása megfigyelhető gazdasági recesszió idején, amikor különösen megerősödik az idegengyűlölet és a rasszizmus. Ezt az anekdotális jelenséget kutatások is alátámasztják: amikor kísérletekben a többségi társadalomhoz tartozó résztvevők körében (pl. fehér amerikaiak) manipulálták a gazdasági fenyegetettség érzetét, növekedett a hajlam egy kisebbségi csoport (pl. fekete amerikaiak) hátrányos megkülönböztetésére. Ha van rá lehetőség, az ilyen reális konfliktus feloldásához meg kell változtatni az erőforrások zéró összegű jellegéről kialakult nézeteket, találni kell egy fölérendelt célt, és annak elérése érdekében kell együttműködésre ösztönözni a feleket.
Azonban ritka, hogy a konfliktusok csak a kézzelfogható anyagi javakról szólnak – ezt szemlélteti egy az izraeli-palesztin konfliktus kontextusában végzett kísérlet is. Itt izraeli zsidó résztvevők egy része az izraeli kormány béketervét értékelte, a másik része pedig a palesztin fennhatóságét, és az előbbit jóval többen fogadták el. Azt gondolnánk, hogy ez érthető, hiszen az izraeli béketerv jobban képviseli az érdekeiket, csakhogy a kutatók valójában ugyanazt a béketervet adták a résztvevőknek (ráadásul az izraelit), és csupán azt variálták, hogy melyik kormányt nevezték meg forrásként. Ez az eredmény megkérdőjelezi azt a hosszú évtizedek óta zajló globális diplomáciai befektetést, ami a két fél tárgyi követeléseinek kielégítésére irányul, hiszen a konfliktus már rég más szinten mozog: egy olyan pszichológiai szinten, amit a bizalmatlanság, a gyanakvás, az önbecsülés és a sérelmek vezérelnek.
Az izraeli-palesztin példa nem egyedi. A fenti kísérletet eredetileg a 80-as években végezték el a hidegháború idején, és ugyanezt az eredményt kapták. Az amerikaiak a saját kormányuk által kiadott béketervhez képest leértékelték azt a béketervet, amelyet úgy mutattak be nekik, hogy a Szovjetunióból származik. Ez a jelenség éppúgy megjelenik a Közel-Keleten vagy az USA-ban, mint most Magyarország határainál. Putyin úgy indította el az ukrajnai háborút, hogy február 23-i beszédében Oroszországnak a NATO-val és az Egyesült Államokkal szemben elszenvedett sérelmeiről beszélt: a sértett (népi) öntudat és büszkeség áradt belőle. Ukrajnáról mindösszesen pár mondatot szólt, amikor is az állítólagos ukrán népirtásról beszélt, és meglepő módon még az oroszok területi követelését sem propagálta.
Aki nem mi vagyunk, az az ellenség
Alapvető motivációnk, hogy kapcsolódjunk másokhoz, hogy tartozzunk valahová és valakikhez. Ez a csoporttudat és csoportidentitás olyan erős tud lenni, hogy néha azonnal ellenségnek tekintjük azt, aki egyszerűen nem „mi” vagyunk. Elgondolkodtató példa az a 2007-es magyar közvélemény-kutatás, amelyben azt kérdezték a válaszadóktól, hogy szerintük Magyarországnak be kell-e fogadnia a pirézeket. A válaszadók 68 százaléka nemmel felelt, és bár ez az arány jelentősen alatta maradt a románok, oroszok, kínaiak és arabok bevándorlását ellenzők arányának, annak fényében rendkívül magas, hogy piréz nevű népcsoport nem létezik.
Másik alapvető motivációnk, hogy pozitív fényben lássuk önmagunkat és a csoportunkat. Ezt bizonyítja egy kísérletsorozat, amelynek résztvevőit véletlenszerűen két csoportba sorolták. Az volt a feladatuk, hogy két másik résztvevő között osszanak el pénzt; csak annyit tudtak róluk, hogy melyik csoportba tartoznak, és hogy választásuktól függetlenül ők maguk ugyanakkor díjazással távoznak majd. Bár a résztvevők egyenlő mértékben is eloszthatták volna a pénzt a két idegen között, ezt a lehetőséget elenyésző számban választották. Helyette azonnal megjelent a „mi” vs. „ők” mentalitás, és úgy osztották el a pénzt, hogy saját csoporttársuknak több jusson, mint a másik csoportba tartozónak. A csoporttudatosság és a diszkrimináció tehát úgy jelent meg, hogy a csoporttagság jelentéktelen volt, nem volt szó személyes sérelemről, összeférhetetlenségről vagy érdekütközésről, szűkös erőforrásokról vagy igazi tétről.
Ennél is megdöbbentőbb, hogy sok résztvevő azt az opciót választotta, ahol abszolút értékben nem is járt a legjobban a csoporttársuk, de relatíve jóval többet kaptak, mint a másik csoport. Tehát gyakran vonzóbb volt az a lehetőség, hogy a másik csoport rosszul járjon, mint az, hogy saját csoportjuk a legtöbbet kapja. Ezt a jelenséget a szakirodalomban Vlagyimir választásának nevezik: az anekdota szerint egy varázshal jelenik meg Vlagyimirnek, egy szegény földművesnek, és felajánlja neki hogy, bármit kívánhat. Miközben Vlagyimir gondolkozik, a hal közben hozzáteszi, hogy bármit kíván Vlagyimir, annak a kétszeresét kapja majd a szomszédja. Erre Vlagyimir megszólal: „Rendben, akkor vájd ki az egyik szemem!”
Ebből és hasonló kísérletek eredményeiből is az tűnik ki, hogy az emberek nemcsak erőforrásokért szállnak harcba, hanem akár azért is, hogy „csak nekünk több legyen, mint nekik”. Hiszen ha egyszerűen az erőforrás a cél, akkor a résztvevők miért nem azt az opciót választották, amelyik a legtöbb pénzt nyújtotta a csoporttagjuknak? Ráadásul sok esetben nem maga az erőforrás a cél, hanem az, amit szimbolizál: státuszt és hatalmat. Pontosabban relatív státuszt és hatalmat, mert az embereknek valójában nem az abszolút státusz számít, hanem a relatív. Az számít, ami pozitívan megkülönböztet, ami megmutatja másoknak, hogy „mi” jobbak, erősebbek vagyunk, mint „ők”. Ebben a képletben a megbecsülés többet jelent a vagyonnál. Erre utal a korábban említett kísérlet eredménye, a gazdasági megszorítások hatása a rasszizmusra és idegengyűlöletre is, ami túlmutat az erőforrások feletti reális konfliktus hatásán. A gazdasági válságot sokan személyes és csoportos kudarcként élik meg, ami arra készteti őket, hogy, tudatosan vagy sem, másokat tegyenek felelőssé – így őrzik meg saját csoportjuk pozitív öntudatát, egyes társadalmak pedig így tesznek akár egész népcsoportokat bűnbakká.
A vezető és hatása: amikor mindenki látja, hogy fehér, de csak vöröset mer hazudni
A hatalom szabadságot ad az embernek, ami lehetővé teszi saját vágyainak és érdekeinek érvényesítését, így a vágyat tetté formálja. A hatalom és öncentrikusság oda vezet, hogy a vezetők kevésbé lesznek empatikusak, mások fájdalmai kevésbé érintik meg őket, főleg akkor, ha mások fájdalma szükséges céljaik eléréséhez. A hatalom sokszor feloldja az egyén gátlásait, impulzivitáshoz és erkölcstelen tettekhez vezet, mert az ember úgy érzi, hogy a hatalom felmenti a felelősség alól és megmenti a következményektől, akár a megtorlástól.
Könnyen elképzelhető, hogy Putyin is itt tart. De bármit is gondolunk róla, mindenképpen karizmatikus vezető, akinek sikere abban rejlik, hogy pozitív identitást és kontrollérzést (angolul: empowerment) ad követőinek, és abba az illúzióba ringatja őket, hogy képesek hatással lenni környezetükre. Továbbá azt sugallja nekik, hogy a közjót helyezzék az egyén érdekei fölé – ebben az esetben azt, hogy honfitársai akár saját fiaikat és az ukrán civileket is feláldozzák az orosz becsületért. Feltételezhető, bár erre nincs konkrét bizonyíték, hogy Putyin nárcisztikus vezető, akinek önértékelése magas, de sérülékeny. A nárcisztikus személyiségjegyekkel rendelkezők pedig sokszor agresszióval válaszolnak arra, ha úgy érzik, hogy mások tiszteletlenek velük, és megsértik önbecsülésüket. Putyint is a büszkesége vihette háborúba, és az is forog kockán.
De hogyan tudta Putyin meggyőzni a többi magas rangú orosz vezetőt, és elképzelhető-e, hogy téves adatok birtokában rohanta le Ukrajnát? Könnyen lehet, hogy az orosz elnök elszámolta magát, beszámolók szerint ugyanis az orosz titkosszolgálat félrevezető adatokat szolgáltatott az ukránok helyzetéről – egyes hírszerzési források arra utalnak, hogy féltek feldühíteni Putyint, így azt mondták neki, amit hallani akart.
Minderre lehetséges magyarázat a csoportgondol nevű pszichológiai jelenség, amikor a döntéshozók között fontosabbá válik a konszenzus elérése, mint a helyes döntés meghozatala. Kutatók szerint ez a jelenség más történelmi katonai döntést is jellemzett, például John F. Kennedy amerikai elnök disznó-öbölbeli invázióját (1961) és George W. Bush iraki háborúját (2003). Karizmatikus vezetők eséllyel csábítanak maguk köré olyan embereket, akik tisztelik őket, de félnek is tőlük. Ilyen hatalmi pozíciókban szoros bizalmi kör alakul ki, amelynek tagjai egymásra vannak utalva, és érzelmi, anyagi vagy más módon függenek egymástól, de leginkább vezetőjüktől. Tudatosan vagy tudat alatt kialakul egy olyan csoportidentitás és csoportnorma, amit senki sem szeretne megtörni, és a csoportban létrejön egy hamis konszenzus, vagyis a nézetazonosság illúziója. Hamis, mert ha az egyének magukban döntenének, akkor nem biztos, hogy egyetértenének, de a csoport szentségét senki nem akarja vagy nem meri megtörni, és nem akar kívülállóvá válni. A csoportgondol jelenség tünete, hogy a rendelkezésre álló bizonyítékokat úgy veszik figyelembe és úgy tárgyalják meg, hogy az eredmény a vezető akaratának megfelelően és a konszenzus irányába torzul. Az ellentmondó bizonyítékokat figyelmen kívül hagyják, a támogató bizonyítékokat előtérbe helyezik. Az ellenvélemény vagy kritika, ha egyáltalán el is hangzik, nem érvényesül, vagy megszüntetik. Érdekes, hogy minél nagyobb a tét és a külső fenyegetettség, annál jobban összetart a csoport, annál erősebb lesz a konformitás, és mindehhez nem feltétel a vezető erőszakos befolyása. Végül a meghozott döntés nem a valóságon alapul majd, hanem egy fantazmagórián.
A konfliktus eszkalálódása: ahogy nő az áldozat, úgy nő az elköteleződés is
Hogyan lehetnek mások ilyen erős hatással ránk? Erre a híres Asch-féle vonalkísérlet mutatott rá, amelyben a résztvevőknek vonalak hosszúságát kellett összehasonlítaniuk. A kifejezetten egyszerű kérdésre helytelen választ adtak, csak azért, mert az előttük sorra kerülő beépített emberek, akiket sohasem láttak, és semmiben sem függtek tőlük, szándékosan rosszul válaszoltak. Azt gondoljuk, hogy szabadon döntünk, de a társas befolyásnak nagy ereje van. Miután még idegenek is befolyásolhatják a döntéseinket, képzeljük el, hogy ehhez képest milyen hatással tudnak lenni népükre azok, akik a hatalmat gyakorolják.
Rémisztő bizonyíték erre egy klasszikus szociálpszichológiai kísérlet, amelynek során átlagos emberek kevesebb mint fél óra leforgása alatt váltak bántalmazóvá. A Stanley Milgram nevét viselő kísérletsorozatban arra kérték a résztvevőket, hogy fokozatosan növekvő áramütéssel büntessenek egy másik résztvevőt, aki beépített ember volt, ha az rosszul válaszol kérdésekre. Bár az áldozat jelét adta annak, hogy szenved, a résztvevők bármilyen személyes indok nélkül is képesek voltak bántani egy idegent, sőt nagy részük a halálos áramütésig is elment. (Bár szeretnénk azt gondolni, hogy mi magunk ilyet sosem tennénk, a résztvevők is ezzel a tudattal ébredtek a kísérlet napján.) Meg kell jegyezni ugyanakkor, hogy a Milgram-féle kísérletekben tapasztalt engedelmességhez adottak voltak bizonyos feltételek. Ezek közé tartozott, hogy a parancsot kiadó hatalom legitim és magas státuszú; a parancsot kiadó átvállalja a felelősséget az elkövetőtől; az áldozat nincs az elkövető közvetlen közelében, és a bántalmazás mértéke fokozatosan növekszik.
Ugyanezek az egyedi és szigorú feltételek a legtöbb konfliktusban és háborúban adottak. Ha pedig az ember erőszakot követ el mások ellen, megszületik benne a motiváció arra, hogy a bántalmazásra felmentést adjon magának, ugyanis az önkényes erőszak és az emberölés semelyik kultúrában nem elfogadott. Az ilyen tettek megkérdőjelezik a személy moralitását, miközben az ember alapvető motivációi közé tartozik, hogy pozitívan lássa magát és a hozzá közelállókat. Nem tud együtt élni azzal a gondolattal, hogy ő vagy hozzátartozói rossz vagy bűnös emberek lennének, ezért magyarázatot és kifogást kell találnia, hogy összeegyeztesse a pozitív önképre irányuló vágyát azzal, hogy most mégis immorális tettet hajt végre. Annak érdekében, hogy ezt a kognitív disszonanciát feloldja magában, elfogadja azokat a konfliktust és erőszakot legitimáló társadalmi narratívákat, amiket az őt háborúba küldő vezetők tálcán kínálnak fel neki.
Az ilyen felmentő narratívák része például egy felsőbbrendű cél megalkotása, és az ezen cél elérése érdekében folytatott harc által a nemzet dicsőítése. A Kreml és Putyin állítása szerint a mostani háborúban az orosz nép hősies tettet hajt végre, aminek célja a morálisan hanyatló nyugati világ és a nácik önkényuralmának visszaszorítása és a kelet-ukrajnai oroszok megmentése. Így az orosz vezetők és a háborút támogatók számára a cél szentesíteni fogja az eszközt. Ezen kívül az orosz propaganda része a külső ellenség jelenlétének túlhangsúlyozása, ami a nép egységét és elköteleződését erősíti. Mindez azzal is jár, hogy ha valaki a népen belül ellenkezik a narratívákkal, azt árulóként bélyegzik meg, épp úgy, ahogy a Kreml teszi a háború ellen tiltakozó oroszokkal.
A konfliktust legitimáló másik narratíva az ellenség dehumanizációja és az áldozathibáztatás. Oroszországban a propaganda része, hogy az ukránokat náciként, a nyugati országokat pedig erkölcsileg züllött, dekadens államokként állítják be. Azokat a keleti-ukrajnai oroszokat, akik nem éljenezve üdvözölték a megszálló csapatokat, szintén árulóként bélyegzik majd meg, akik megérdemlik sorsukat. Amikor másokat dehumanizálunk, megfosztjuk őket emberi (morális) mivoltuktól, és így erkölcsi felmentést szerzünk a meggyilkolásukra. A dehumanizált ellenségkép nemhogy megkönnyíti, de sokszor kötelességgé formálja, hogy bántalmazzunk másokat. Ez minden háborúban és népirtásban ismerős forgatókönyv, és néha odáig terjed, hogy egyes népcsoportokat már nem is emberként, hanem állatként festenek le: a náci propaganda patkányként és élősködőként ábrázolta a zsidókat; Amerikában a rabszolgaság idején és utána is ábrázolták majomként a feketéket. Ez a dehumanizáció és az általa igazolt erőszak pedig ördögi kör, hiszen minél több embert ölnek meg, minél véresebb a harc, annál inkább kell igazolniuk az elkövetőknek, hogy miért tették, amit tettek, és annál jobban motiváltak az ellenséges csoport további dehumanizációjára.
Világszerte sokan azon dolgoznak (lásd akár Arnold Schwarzenegger antipropaganda-videóját), hogy az orosz társadalom megtudja és felismerje, hogy Oroszország igazságtalan háborút indított Ukrajna ellen, és az orosz katonák civileket gyilkolnak tömegesen. Csakhogy a felismerés már ezen a ponton is későn érkezett. Ahogy egy konfliktus fokozódik, annál elfogadottabbá válnak a felmentő narratívák, annál többen internalizálják őket, míg végül az sem fog számítani, hogy az orosz nép megtudja a valóságot vagy sem, mert addigra a tömeges hozzáállás az lesz, hogy az ukránok (és az érintett nyugati világ) megérdemli, amit kap. Ráadásul addigra olyan pusztítást végez az orosz hadsereg Ukrajnában, amelynek tudatával az orosz nép nem fog tudni együtt élni – helyette tagad, és hárítani fogja a felelősséget, hiszen az ember sem egyéni, sem nemzeti szinten nem jó abban, hogy beismerje, ha hibázott vagy rosszat cselekedett.
A háborúk befejezése hosszú és nehéz folyamat. Sokan azt gondolják, hogy ha az elkövetők látják az áldozatokat, a fájdalmat és a károkat, amiket okoztak, megállnak. Azt gondolják, hogy minél több orosz anya veszíti el a fiát, annál nagyobb az esély arra, hogy véget érjen a háború. Ezzel szemben sajnos az a helyzet, hogy az emberek minél több fájdalmat és kárt okoznak, minél több fiút veszítenek el, annál nagyobb szükségét érzik annak, hogy igazolják maguknak az árat, amit addig a háborúért fizettek. A háború akkor érhet majd véget, ha képesek lesznek bevallani maguknak, hogy hibáztak, hogy az áldozatuk hiábavaló volt, és azt egy hamis és hazug célért hozták meg. Ezzel a tudattal nehéz lesz majd együtt élni a háború után.
A szerző szociálpszichológus, az ELTE PPK Pszichológia Intézetének oktatója és kutatója.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: