A rettegés nemzedékeken átívelő negatív hatását bizonyították amerikai biológusok

Támogasd a tudomány népszerűsítését, segítsd a munkánkat!

Meglepő, de csak a közelmúltban kezdték el behatóbban kutatni, hogy a táplálékláncban elfoglalt helyükön túl miféle más kapcsolat lehet a ragadozók és prédáik között. 

Elsőként a hivatásos természetvédők, vadbiológusok és a komplex rendszert alkotó természetes élőhelyek összefüggéseit kutató ökológusok mutattak rá arra, hogy az újra megjelenő ragadozók, például a visszatelepített farkasok nem csupán  zsákmányszerzésükkel, hanem a prédafajokban keltett félelemérzettel is csökkenthetik a nagy testű növényevők túlszaporodott állományát. Az ökoszisztémák egészére kiható kaszkádhatásokról szóló cikkünkben korábban megírtuk, hogy a predátorok megjelenése miként indít el hullámként terjedő változást egy élőhelyen: a ragadozók közvetlen és közvetett hatására megújulhat a fa- és cserjeállomány, ez kedvez a fészkelő madaraknak és a talaj élővilágának, vagyis növekszik a biodiverzitás, ami pedig az adott ökoszisztéma alkalmazkodóképességének és egészségének feltétele. 

A ragadozó-préda viszonyrendszer kutatásának legújabb eredménye, hogy kiderült, a ragadozók kiváltotta félelemérzet nem csupán azért csökkenti a potenciális zsákmányfajok állományát, mert messziről elkerülik az olyan helyeket, ahol megehetik őket. A prédaállatok stresszreakciója negatívan befolyásolja a párválasztási és szaporodási viselkedést, a negatív tendencia ráadásul a következő generációknál is változatlan marad. Legalábbis ezt állítja az a PNAS folyóiratban nemrégibe megjelent tanulmány, amely az Észak-Amerikában honos énekes verébsármányok (Melospiza melodia) egyik kanadai populációjának vizsgálatáról számol be.  

Énekes verébsármányokFotó: Wikipédia

Liana Zanette és Michael Clinchy, az Ontario-i Western University biológusai, doktorandusz diákjukkal, Mark Allennel közösen a kanadai Vancouver-sziget délkeleti részén található nemzeti parkban élő madarakat vizsgálta közel egy évtizedig. A ragadozóhatással már korábban is foglalkozó kutatók arra voltak kíváncsiak, hogy  a védett terület öt szigetének a szó szerinti izoláció miatt egymással nem keveredő állományaira milyen rövid-, közép- és hosszútávú hatással van a fenyegetettség.   

Ehhez először is hangmintákat gyűjtöttek a verébsármányok természetes ellenségeitől. A kifejlett egyedeket zsákmányoló sólyom- és bagolyfélék, illetve a fiókákra és a tojásokra is veszélyes fészekrabló hollók, valamint mosómedvék mellett beszerezték a ragadozókéhoz nagyon hasonló vokális jelzéseket produkáló, ám veszélytelen vízimadarak, fókák vagy épp békák hangjait is. Erre azért volt szükségük, mert egyértelműen kategorizálni kívánták a verébsármányok vészhelyzeti reakcióit, megkülönböztetve azokat minden más válaszcselekvésüktől. A kutatók a kísérletek megismételhetősége és ellenőrizhetősége miatt ragadozóbiztossá tették a megfigyelt fészkelőhelyeket: olyan hálókkal burkolták be a lombkoronákat, amelyeken csak ezek a kistestű madarak tudtak átbújni, de predátoraik közül egy sem, a talajszinten próbálkozók ellen pedig villanypásztorral védték a madarakat. A fészkek közelébe telepített hangszórók lehetővé tették, hogy a kutatók imitálhassák a ragadozók megjelenését, illetve lejátszhassák a szinte ugyanilyen akusztikai hatású, de veszélytelen állatok hangjait kontrollként. 

A kutatók három költési szezonon át más-más csoportokat bevonva figyelték meg és dokumentálták, hogy milyen hatással van a fészkek életére a tojásrakástól a kotláson és fiókanevelésen át a kirepülésig tartó időszakban fennálló stressz. Ezután még további két évig nyomon követték a kísérletben csak fiókaként érintett verébsármányok egyedfejlődését, párválasztási és szaporodási sikerét, illetve sikertelenségét. A tanulmányban közölt eredmények szignifikáns különbséget mutattak az imitált ragadozótámadásnak kitett és nemzeti park ilyen szempontból érintetlen területein élő madarak között. A ragadozóhangok között felcseperedő egyedek (a tojásokból kikelt és a fészket is egészségesen elhagyó fiókák számában megmutatkozó) szaporodási sikere 53 százalékkal volt kisebb, mint a kontrollcsoport tagjai. Az ilyen körülmények között ivaréretté váló verébsármányok felnőttkorukban is hátrányban maradtak. Ezek a példányok az átlagnál jóval kevesebbet énekeltek, és rövidebb életük alatt jóval kevesebb fiókát is neveltek. 

A nyomasztó ragadozóveszélynek kitett nemzedék szaporodási sikere jelentősen csökkent, de a félelemnek generációkon átívelő kumulatív hatása is volt – állítják a kutatók. Adataik szerint a szigorúan a költési és fiókanevelési időszakot érintő kísérletet követő negyedik évre a bevont populációk létszáma lefeleződött. 

Kapcsolódó cikkeink a Qubiten: