Az utóbbi két év során a tudományos közösségek működése a Facebooknak és a hírgyáraknak köszönhetően kimondottan átláthatóvá vált: a tudósok gyakorlatilag napi szinten adtak hírt a kutatásaik állásáról, véleményükről, jóslataik alakulásáról, a politikusok pedig arról, hogy épp miképp állnak a tudományos közösség javaslataihoz. A kormánypárti és ellenzéki politikusok a teljes elutasítástól a hibáztatáson és a felelősség átruházásán át a teljes odaadásig sokféleképp viszonyultak a tudósok munkájához és véleményéhez (tegyük hozzá: manapság a tudósok legalább annyiszor nyilvánulnak meg nem tudományos kérdésekben, mint a politikai elemzők a tudósok szerepéről és hatóköréről).

Csakhogy ez a demokratikus átláthatóság egyelőre nem feltétlenül vált a tudomány hasznára. Noha a laikusok egyre jobban belelátnak a tudósok bizonytalanságaiba, mindennapi kudarcaiba, vívódásaiba és szakterületük ellentmondásaiba, kevés segítséget kaptak ahhoz, hogy megértsék, miért mondanak a tudósok hétfőn á-t, kedden b-t. A tudósok hozzáférhetetlen, szinte misztikus és magasztos karaktere anélkül hullott darabjaira, hogy bármiféle útikalauzt kaptunk volna a tudóscelebek és az emberarcú szakértők ténykedésének és megnyilvánulásainak megértéshez.

Egy még a világjárvány kitörése előtt, 2019-ben a Chicago University Press által kiadott kötet sokat segít abban, hogy megértsük a tudósok és véleményalkotók munkáját. A Discerning Experts (A szakértők megértése) című könyvben egy természettudósokból, történészekből és filozófusokból álló héttagú csoport három esettanulmány keretein belül mutatja be a tudományos értékelés, angolul a scientific assessment működését. Az alábbiakban a kötet főbb állításait mutatjuk be.

Suszter a kaptafánál, tudós a jegyzetfüzetnél

A huszadik század közepe táján a tudósok és a társadalom közötti kommunikációs csatornákat alapvetően korszakalkotó figurák, köztük Albert Einstein vagy a marslakóknak is nevezett magyar fizikusok számára tartották fenn. Az 1970-es évektől kezdve azonban a magányos zseniket leváltották a több száz fős tudományos kutatócsoportok, amelyek feladata igen változatos volt. Ezek a csoportok olyan beszámolókat írtak az évek folyamán, amik áttekintették, összegezték és értékelték a már meglévő tudományos eredményeket, esetenként kiegészítve őket újabb kutatásokkal.

A legtöbb tudós megelégedett egy több év alatt összeállított, olykor több ezer oldalas, több kötetes beszámolóval a dolgok állásáról. Ritkán lépték túl a hatókörüket és tettek például konkrét javaslatokat politikai és társadalmi cselekvésre. Amikor az elmúlt évtizedekben felmerült egy környezeti probléma (a kötetben a savas esőt, az ózonlyuk vékonyodását majd kilyukadását, illetve a nyugat-antarktiszi jégtakaró témáját tárgyalják), a tudósok nem azzal álltak elő, hogy valamelyik kormánynak ezt és ezt kell tennie, hanem a már meglévő tudományterületek eredményeit összehangolva, illetve új területek eredményeit értelmezve mutatták be, hogy absztrakt tudományos szempontból mit mondhatunk a savaseső-tavak, a kipusztított erdőknek az emberre, bizonyos kémiai szereknek az ózonrétegre gyakorolt hatásáról vagy a sarki jégtakaró lehetséges olvadásáról.

Korábban a tudósok nem szívesen fogalmaztak meg szakpolitikai tanácsokat (policy recommendations), hiszen úgy vélték, hogy azzal kilépnének saját szakértői szerepükből, aláásnák semlegességüket és tudósi identitásukat, megbízhatóságukat. A manapság működő nagyszabású kutatócsoportok jó része, élükön az éghajlatváltozást vizsgáló Intergovernmental Panel on Climate Change (IPCC) szervezettel kimondottan tiltja is a szakpolitikai tanácsadást. A suszter maradjon a kaptafánál, a tudós a jegyzetfüzetnél.

A politikusok menüztetése

Csakhogy egy több száz főt számláló, az adott téma legjobb koponyáit a soraiban tudó csoport több éves, olykor évtizedes munkája nem feltétlenül képes megállni az absztrakt, elméleti leírásban, adatolásban. Ezért vezették be a „szakpolitikailag releváns megfontolás” és a „szakpolitikai előírás” közötti különbségtételt. Az utóbbi esetben a kutató egy adott összetett kérdésben megpróbálna előírni valamilyen konkrét cselekvési tervet, amit mindenkinek követnie kellene. Az előbbi esetben azonban mindössze olyan észrevételeket fogalmaznak meg a tudósok, amik a döntéshozók számára relevánsak lehetnek egy-egy döntési helyzetben.

Nézzünk egy példát! Amikor egy virológus azt mondja, hogy be kell zárni bizonyos létesítményeket, és korlátozni kell bizonyos szakmák jelenlétét a társadalomban, akkor egyértelműen szakpolitikai előírásokkal él. Természetesen joga van így gondolni magánemberként, talán még tudósként is, ám ha szakértőként nyilatkozik egy ilyen kérdésről, akkor egyértelműen átlépi saját határait. Ám, ahogy arra a kötet szerzői is aprólékosan rámutatnak, a környezeti problémák – a járványokat pedig gond nélkül idesorolhatjuk – összetett problémának számítanak abban az értelemben is, hogy a megértésük és a megoldásuk is különböző területek szakértőinek összehangolt munkáját igényli.

Egy virológus mondhatja, hogy ha a dolgok úgy mennek tovább, ahogyan most mennek, akkor ilyen és ilyen mértékű halálozással számolhatunk. Ahogy azt is mondhatja, hogy ha a dolgok nem változnak, a betegség terjedése zárt terekben ilyen és ilyen mértékű lehet bizonyos időn belül. Ezek szakpolitikai relevanciával bíró megjegyzések, hiszen, ha tudjuk, hogy mi fog történni, akkor dönthetünk arról, hogy meg akarjuk-e tartani a dolgok jelenlegi állását. Ám a dolgok jelenlegi állásának megváltoztatása számos úton és módon történhet, ennek során pedig rendkívül sok tényezőt kell figyelembe venni: egy cselekvésnek számos dimenziója van az etikaitól a gazdaságin át a pszichológiaiig. Mindezt pedig egyetlen tudós, például egy virológus, természetesen nem láthatja át.

Végső soron a tudományos értékelői közösségek, de akár az egyedül tevékenykedő tudósok is egyfajta menüztetést végeznek: különböző választási lehetőségeket vázolnak fel a kormányok számára, az utóbbiak pedig az elérhető menüből döntenek az általuk követni kívánt konkrét cselekvésekről.

Mit várunk a tudósoktól?

A mindennapokban nem feltétlenül vagyunk konzisztensek. Az egyik nap azt tanácsolja a szomszéd, hogy tanuljunk, mert azt senki nem veheti el tőlünk, a másik nap pedig arról beszél, hogy a tudósok nem tudnak semmit, sőt egyenesen károsak. Hasonlóképp, van, hogy azért kárhoztatjuk a tudósainkat, mert csak a köldöküket nézegetik, és van, hogy azért, mert a gyakorlatba próbálják átültetni a tudásukat azokban a témákban, amik érdeklik a közvéleményt. Nehéz jót tenni. Ha a tudósok az adóforintjainkból csak az őket érintő kérdéseket kutatják, az a baj, ha viszont a minket érintő kérdéseket kutatják, de nem mondják el érthetően, hogy mire jutottak, az a baj. Ha pedig elmondják, hogy miképp kellene bizonyos dolgokat tenni, az a baj. Ha kákabélűek és csak menüztetnek, az a legnagyobb baj.

Akárhogy is, a tudósok nincsenek könnyű helyzetben. Nem kell könnyeket ejtenünk értük, de hogy érzékeltessük a tudományos kommunikáció nehézségeit, vegyünk egy tetszőleges, súlyos világszintű problémát. Tegyük fel, hogy több száz tudósból verbuválnak egy gigantikus csapatot, és ők hosszú évekig, akár egy évtizedig is dolgoznak a problémán, majd végül előállnak egy több ezer oldalas, több kötetes értékeléssel. Ezt nyilván nem sokan tudják vagy akarják elolvasni, sőt eleve nem értenék meg a benne foglaltakat. Mit lehet tenni azért, hogy az anyag eljusson a megfelelő emberekhez, akik általában komoly befolyással bíró politikai és ipari vezetők, akik esetleg a gyakorlatba is át tudják ültetni a szakértői véleményeket, tanácsokat, észrevételeket?

Egy tudósnak gyakran korlátozottak a lehetőségei. Mondjuk egy kolostor folyosóján összefut egy államtitkárral a mosdóba menet, vagy egy nagygyűlésen egy liftbe keveredik egy politikussal, és van körülbelül két perce, hogy elmondja a felfedezését és javaslatait. Ebben a két percben kell összefüggő, koherens történetet előadni a problémáról, a jóslatokról és a megoldási lehetőségekről. Ahhoz, hogy a tudósok legalább megkísérelhessék ezt a lehetetlen vállalkozást, minden 6000 oldalas értékelés végére odabiggyesztenek egy pár oldalas összefoglalót, ami néhány mondatban velősen, egy liftutazás alatt befogadható terjedelemben összefoglalja a legfontosabb pontokat – azt viszont nehezen gondolhatja bárki, hogy 6000 oldalnyi kutatási eredményt be lehet zsúfolni háromba, önkényes szelekció nélkül.

Konzervatív becslések, kíméletlen kritikusok

Több száz tudós munkáját koordinálni szintén lehetetlen vállalkozás. Nem pusztán azért, mert több száz fő az sok, hanem azért is, mert több mint valószínű, hogy több száz tudós sok mindenről sok mindent gondol. A csoportba verődött, államilag támogatott tudósok célja azonban éppen az, hogy felmérjenek egy kérdéskört, és arról értelmezhető véleményt alkossanak. Ebben nem feltétlenül segít, ha egy értékelést azzal zárnak, hogy 25-en ezt gondolják, 33-an amazt, 67-en inkább most tartózkodnak, de köszönik az ösztöndíjukat. Egy ilyen konklúziót könnyen irreleváns szócséplésként söpörhetnek le az asztalról.

A kutatók éppen ezért gyakran egyfajta konzervatív becslést szoktak alkalmazni, azaz megpróbálják megkeresni a legkisebb közös többszöröst, amit még mindenki el tud fogadni a csoportban. A jégtakaró olvadását illetően például a tudósközösség minden tagja egyetértett abban, hogy a következő századokban komoly baj lehet. Arról viszont, hogy esetleg jóval korábban is számolni kell-e problémás szcenáriókkal, megoszlottak a vélemények. Ezek a konzervatív becslések valójában ritkán igazán informatívak, hiszen nagyon hosszú távot vesznek figyelembe, és a lehető legkisebb bajt feltételezik.

Mi a konzervatív becslések oka? Míg a tudomány belső működésében a kritika, a vita, az egyet nem értés, a vélemények feszültséggel teli ütköztetése kimondottan termékeny lehet a kutatás és az egyén előmenetele szempontjából is, a tudományos tanácsadás és a politikai szabályozás környezetében az egyet nem értés inkább hátráltatja a dolgokat. Sokan gondolják úgy, hogy ha nincs konszenzus a tudományos közösségen belül, akkor nem is kell komolyan venni a sokszor drámai tartalmú tanácsokat és aggodalmakat. Ráérünk kivárni, mondják, míg a tudósok eldöntik, hogy ténylegesen mit akarnak. Mi több, a dráma, a figyelemfelkeltés, a pánik inkább érzelmi reakciók, amik nem a tudományos élethez és gyakorlatokhoz kötődnek, így egyáltalán nem segítenek abban, hogy a tudósokat a tantermeken kívül is komolyan vegyék. A „legkisebb dráma elve” tehát adhat egyfajta biztonságot a tudósoknak, ám nagyon könnyen elterelheti a figyelmet azokról a kérdésekről, amelyek valódi egzisztenciális téttel bírnak.

A konszenzus elérése azért is nehéz feladat, mert ezek a szakértői csoportok mindenképp szeretnék megőrizni szavahihetőségüket, objektivitásukat, tudományos integritásukat. Ennek egyik módja például, ha a lehető legszínesebb közösséget építik fel. Mindannyian elfogultak vagyunk valamilyen módon, és sokan úgy vélik, hogy az elfogultságot úgy lehet a leginkább kézben tartani, ha kiegyensúlyozzuk az elfogultságainkat. Ha a klímaváltozást kutatjuk, akkor egyformán hívjuk meg szegényebb és gazdagabb országok tudósait, mezőgazdaságból élő és iparosodottabb régiók szakértőit, hiszen az egyik elfogultságát tompíthatja a másik értékrendje. Ahogy a hármas és hetes közt az ötös a középút, az objektivitás csírája is két elfogult ember kompromisszumában rejlene. Csakhogy a minél több és minél színesebb perspektívát és elfogultságot felvonultató csoportok nyilván még nehezebben fognak dűlőre jutni. Ha ez mégis megtörténik, a csoport eredményei feltehetően tényleg jogot formálhatnak drága és szelektív figyelmünkre. Ahogy ezt tették a savas eső, az ózonlyuk, és a jégtakaró olvadása kapcsán is.

A konszenzus ára: a fenyegetés alulbecslése

A kötet szerzői szerint további gondot jelent, hogy minden elfogultságtól, személyes preferenciától mentes, pusztán elméleti adatokat szelektáló és leíró kutatások nem igazán léteznek. Amikor a tudósok épp menüztetik a politikusokat, akkor implicit módon megfogalmaznak bizonyos válaszokat és javaslatokat. Ha pedig a jelenlegi gyakorlatok fenntartása az emberiség kihalásával fenyeget, nehéz nem meghallani a szakpolitikai javaslatok üzenetét.

Mindazonáltal, ha egy tudós kilép a komfortzónájából, könnyen válhat nemtelen támadások áldozatává, és könnyen kompromitálhatja magát. A dohánygyárak erkölcstelen lobbiját leleplező, illetve a klímaváltozást tagadó multik és álintézmények gyakorlatát bemutató amerikai tudománytörténész, Naomi Oreskes sokáig kapott fenyegetéseket, oylkor halálosakat is. Éppen ezért sok kutató gondolja, hogy saját tudományos státuszát védendő nem szabad megnyilatkoznia kényes kérdésekben. Azonban a történelem azt mutatja, hogy már magának egy bizonyos témának a tárgyalása is hasonló negatív következményekkel járhat (számos visszafogott, semleges klímakutató példáját taglalják a kötetben), függetlenül attól, hogy az ember szakpolitikai tanácsot ad, vagy csupán releváns, felhasználható észrevételt tesz.

Hasonlóképp, a konzervatív, konszenzusra épülő becslések ára gyakran vagy az irrelevancia, vagy pedig egy valós, ám kevésbé ismert fenyegetés alábecslése. Ezzel szemben egy komoly egzisztenciális probléma kiemelése a konszenzus hiányában is olyan területekre mutathat rá, ahol a cselekvési idő korlátozott (ilyen példa a kötetben az ózonréteg elvékonyodása, ahol egyes kutatók még a bizonytalan tudásukra alapozva kongatták a vészharangot és érték el átfogó, nagy hatású mélyreható vizsgálóbizottságok létrejöttét). Konszenzus hiányában azonban nehéz megállapítani, hogy miért inkább egyik oldalnak higgyünk, és ne a másiknak.

A szerző az MTA Lendület Értékek és Tudomány Kutatócsoport vezetője, és a PTE ÁOK Transzdiszciplináris Kutatások Intézetének munkatársa.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás

link Forrás