Nem találtak bizonyítékot a hosszú covid szindróma létezésére, de a tünetek a szorongó nőket érinthetik leginkább
A covidfertőzésen átesett, a gyógyulttá nyilvánításuk után hetekkel, hónapokkal is a tüneteik részleges fennmaradásáról beszámoló covidosok leggyakoribb maradandónak bizonyuló panaszai a fáradtság, a nehézlégzés, a koncentrációs képességek zavara, az emlékezőképesség romlása, fej- és mellkasfájdalom, álmatlanság. Egy longitudinális, vagyis hosszú távú vizsgálat annak eredt a nyomába, milyen molekuláris eltérések magyarázhatják ezeket a tüneteket. Bár a vizsgálatsorozat még tart, az átfogó vizsgálatot végző amerikai kutatócsoport nyilvánosságra hozta az első kiértékelések tanulságait.
Az eredmény, amiről Derek Lowe szerves kémikus a Science magazinban véleménycikkben is beszámolt: hosszú covid szindróma – legalábbis biokémiai értelemben – nem létezik.
A vizsgálat résztvevőit a kutatócsoport 2020 júniusa óta folytatólagosan vonta be és vizsgálta, az első elemzésben 189 excovidos adatait vetették egybe, akiknek a 12 százaléka szorult kórházi kezelésre a betegség során. A posztcovid tünetekre panaszkodók, valamint a maradéktalan gyógyulásukról beszámolók mellett 120 résztvevőből álló kontrollcsoportot toboroztak, akiknél vérvétellel igazolták, hogy nem estek át a covidfertőzésen. Az exbetegek 55 százaléka, míg a fertőzésen át nem esettek közé tartozók 13 százaléka számolt be a posztcovid tüneteiként (is) számon tartott szokványos tünetekről. A résztvevők mindegyikének elkészítették a részletes orvosi anamnézisét, majd a vizsgálat során rendszeres időközönként vért vettek, megmérték a kardiológiai és tüdőfunkcióikat, valamint elemezték a kognitív funkcióikat is. A vizsgálatba bevont emberek mindegyike kitöltött egy kérdőívet, amelyben az általános jóllétéről, pszichés állapotáról és esetleges kórtörténetéről kérdezték.
Nem találtak biomarkert, maradtak a pszichés betegségek
A kísérletbe bevont excovidosok fizikai vizsgálatai a két betegcsoportban, vagyis azok között, akik hosszú covid tünetekre panaszkodtak és azok körében, akik maradéktalanul felgyógyultak a fertőzésből, semmilyen mérhető különbséget nem tártak fel. A posztcovid tünetekről beszámoló csoportban az egyetlen eltérés a másik csoport tagjaihoz képest az előbbiek által jelzett izom- és kötőszöveti fájdalom volt. A vérvizsgálatok még kevésbé igazoltak vissza bármilyen eltérést is.
A két csoportban semmilyen szignifikáns statisztikai különbség nem volt a vizsgáltak vérében mérhető gyulladást jelző biomarkerek, véralvadási markerek, szívproblémákra utaló biomarkerek, idegsorvadásra utaló biomarkerek mennyiségében. Statisztikai értelemben hasonlóképpen megkülönböztethetetlennek bizonyultak a két csoportba tartozók a tüdő-, vese- és májfunkcióik, valamint a kardiológiai jellemzőik vizsgálatát követően is. A kutatók autoimmun betegségre utaló biomarkereket, különféle antitestek jelenlétét is vizsgálták, itt sem találtak semmit, ami magyarázta volna a posztcovid tüneteket. Ennek ellenére a hosszú covid szindrómára panaszkodók szignifikánsan rövidebb távolságot tettek meg a hatperces sétateszten.
A kutatók két statisztikailag is mérhető különbséget fedeztek fel a két csoport tagjai között: a posztcovidra panaszkodók között felülreprezentáltak voltak a nők és azok, akik szorongásos mentális betegségekkel küzdenek.
Nem most kennék először a depresszióra
A kutatást végzők óvatosabbak voltak annál, hogy Lowe-éhoz hasonló következtetéseket vonjanak le, sőt, javaslatuk szerint a téma további vizsgálódást igényelne. Ez annak fényében indokoltnak tűnhet, hogy ha igaz az, hogy inkább a nőket érinti hosszú covid szindróma, nem ez lenne az első eset, amelyben pszichésnek titulálnak nagyon is létező fizikai tüneteket. Csak az utóbbi években kezdték például komolyabban is vizsgálni, hogy a légszomjra, mellkasi szorításra, hányingerre, esetenként hányásra panaszkodó nőknek az orvosok többnyire lendületből szorongáscsökkentőket írnak receptre, miközben a tüneteik akár a kezdődő szívinfarktus előjelei is lehetnek.
A nyugati típusú, elviekben bizonyíték-alapú orvoslás feminista kritikája épp amiatt erősödött az 1990-es évek dereka óta, hogy akkoriban figyeltek fel rá, hogy az addig elsősorban a férfiak életveszélyes problémájának hitt hirtelen érelzáródás valójában arányaiban inkább a nőket sújtja. Csak éppen miközben a férfiakat tisztességesen kivizsgálják, a nők tüneteit az orvosok hajlamosak elbagatellizálni és pszichés okokra visszavezetni. Azóta nemcsak arra lett egyre több bizonyíték, hogy néhány évvel ezelőtt még pszichés problémának titulált, így gyakran kezeletlenül maradó extrém menstruációs fájdalom oka sokszor a számos fizikai eltérésben testet öltő endometriózis, mint ahogy a fájdalomcsillapítók jelentős részéről is kiderült, hogy a férfiak fájdalmát hatékonyabban csökkentik, cserébe a mellékhatásaik, akárcsak az antidepresszánsoké, gyakrabban sújtják a nőket.
Ennek oka a gender medicina szerint az, hogy a klinikai vizsgálatokba többnyire kevesebb nőt vonnak be, így mind a diagnosztikai kritériumokat felülvizsgáló, mind pedig a gyógyszerkísérletek esetében igaz, hogy a „szabvány” kísérleti alanyokra, vagyis a 75 kilós, átlagos magasságú fehér férfiakra optimalizált eljárások és gyógyszerek a nők számára lényegesen kevésbé hatékonyak vagy több nem kívánt mellékhatással járnak. Vannak azonban, akik szerint inkább az a különbség okozza az újabb kutatásokban mérhetőnek bizonyult eltéréseket, hogy a férfiak és a nők – a gender alapú társadalmi elvárásokból fakadóan – másképp reagálnak a fájdalomra és egyúttal a gyógyszerre is. Vagyis a férfiaktól kevésbé elfogadott, ha fáj nekik valami, így hajlamosak tovább tűrni a fájdalmat.
Ez utóbbi okfejtés azonban a legkevésbé sem magyarázza, miért diagnosztizálják és kezelik félre a szív- és érrendszeri problémáik miatt orvoshoz forduló, ám szorongáscsökkentőkkel hazaküldött nőket. Egyes tudományos lapok, például a tekintélyes Nature lapcsoport különböző szaklapjai idén júniustól éppen ezért külön kitételként igénylik a tanulmányokat benyújtó kutatóktól, hogy a cikkeikben szereplő vizsgálatok és kísérletek leírásában adjanak számot a vizsgálati elrendezés nemi kiegyenlítettségről is.
A hosszú covid eddigi vizsgálataiban találtak aggodalomra okot adó jeleket
A mostani amerikai vizsgálatnak némiképp ellentmondani látszik, hogy nemrégiben a patinás Cambridge-i Egyetem részvételével folyt egy átfogó brit kutatás, amelyben azt találták, hogy a covid úgy hatott az érintettek agyára, mintha néhány hónap alatt hirtelen 20 évet öregedtek volna. Az IQ-juk ráadásul nagyjából 10 ponttal csökkent. Bár mindössze néhány tucatnyi résztvevőt vontak be a vizsgálatokba, őket viszont részletes kognitív vizsgálatsorozatnak vetették alá, amelyben mérték azokat az agyi mutatókat, amelyeket az általuk megért szorongás, depresszió, poszttraumás stressz szindróma esetleges kialakulásával és fennállásával hoznak összefüggésbe. Egy Cognitron nevű teszteljárással megmérték az emlékező és összpontosítási képességeiket, valamint azt is, hogyan tudnak érvelni.
A Cambridge-i Egyetem neurológusa, egyben a vizsgálatból írt tanulmány vezető szerzője, David Menon szerint az érintettekről készült MRI-felvételeken nagyon is láttak agyi elváltozásokat, amelyeket teljesen másnak ítéltek, mint amilyeneket a neurológiai betegségekben, például a demenciában szenvedők esetében látnak. A legfontosabb különbség a hosszú covidban szenvedők és azok között, akik maradéktalanul felépültek a fertőzésből, vagy soha nem is voltak betegek, hogy előbbiek esetében hosszabbra nyúlt az agyi információfeldolgozás ideje, illetve jelentősen romlott a verbális kifejezőképességük. A kutató szerint a változás mértéke ahhoz hasonlít, mint ami az alatt a 20 év alatt zajlik, amikor valaki 50 évesről 70 évessé idősödik.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: