Többet jelent egy elejtett helló, mint hinnénk: az Amerikai Pszichológiai Társaság által közzétett új kutatás szerint sokkal többet számít, ha egy rég nem látott ismerős, barát, rokon hogyléte felől érdeklődünk, mint gondolnánk, még akkor is, ha különös erőfeszítésnek vagy feladatnak érzékeljük a kapcsolatfelvételt.

A tanulmány szerint az emberek hajlamosak alulbecsülni, mennyire értékelik a barátaik és ismerőseik, ha hallanak felőlük. Peggy Liu, a Pittsburghi Egyetem marketing- és gazdálkodástudományi docense, a tanulmány vezető szerzője és kutatócsoportja 13 kísérletet hajtott végre több mint 5900 résztvevővel, hogy választ találjon arra a kérdésre, jól becsülik-e meg az emberek, mennyire értékelik a barátaik, rokonaik, ismerőseik, ha felveszik velük a kapcsolatot, és megkérdezik tőlük, hogy megy a soruk. Ezen túl arra is kíváncsiak voltak a kutatók, hogy milyen típusú interakciók teszik a legnagyobb benyomást másokra.

A kísérletek egy részében a résztvevőknek azt mondták, hogy egy olyan emberrel vegyék fel a kapcsolatot, akit a barátjuknak tartanak, más esetekben pedig egy olyan ismerőssel, aki a szociális hálójukban inkább gyenge kapcsolatnak számított. Ezután a kutatók mindkét felet megkérték arra, hogy értékeljék, szerintük mennyire hálás a másik fél a kapcsolatfelvételért.

A 13 kísérlet mindegyikében azt találták, hogy a kezdeményező felek jelentősen alulbecsülték, mennyire fogja értékelni a másik oldal, hogy gondoltak rá. Minél meglepőbb volt a bejelentkezés, vagyis minél régebben beszélt egymással az adott két ember, annál erőteljesebb hatást fejtett ki a kezdeményező fél. Liu a The New York Times-nak elmondta, már azt is nagyon értékeli a másik fél, ha valaki egy rövid üzenetben megkérdezi, hogy van, és ezzel jelzi neki, hogy gondol rá.

A kutatócsoport szándékosan nagyon alacsonyan tartotta a kapcsolatfelvétel határát: elég volt egy rövid telefonhívás, írásos chat-üzenet, e-mail vagy apró ajándék, egy szelet sütemény vagy egy növényke.

Nem ez az egyetlen kutatás, amely a szociális kapcsolatfelvétel apróbb momentumainak erejét hangsúlyozza. Egy másik tanulmányban, amelyet tavaly novemberben a The American Journal of Geriatric Psychiatry folyóiratban tettek közzé, a kutatók arra jöttek rá, hogy idősebbeknél a pozitív társas interakciók összekapcsolódnak azzal az érzéssel, hogy az életük nem céltalan. Gabriele Pfund, a Northwestern Egyetem orvosi szociológiai posztdoktori kutatója, a tanulmány társszerzője szerint ez is azoknak a kutatásoknak a sorát erősíti, amelyek megmutatják, hogy milyen óriási hatással vannak az emberek jólétére azok, akikkel naponta időt töltenek.

A társas kapcsolódás témájával foglalkozó Marisa Franco, a Marylandi Egyetem klinikai adjunktusa és pszichológusa szerint sokan kínosnak érzik a kapcsolatfelvételt amiatt, mert hajlamosak alulbecsülni, mennyire kedvelik őket a környezetükben – ezt a jelenséget hívják angolul liking gap-nek, mások pedig azért viselkednek tartózkodóan, mert félnek attól, hogy ha sérülékenynek mutatkoznak, mások erőteljesebben ítélik meg őket. Franco szerint ezek a negatív előítéletek érzékelhető hatással vannak viselkedésünkre és interakcióinkra.

Franco azt reméli, hogy ezek a kutatások rávilágítanak arra, hogy a személyes egészség milyen fontos komponense a barátság, és az, ha naponta kapcsolódunk másokhoz. Ezek a kutatások különösen annak fényében tűnnek jelentősnek, hogy például Magyarországon a 30 évesnél fiatalabbak 46 százaléka válaszolta a Társadalomtudományi Kutatóközpont tavaly decemberi kérdésére, hogy gyakran érzi magát magányosnak.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: