Nem a húsáért, hanem a magjáért termesztették a görögdinnyét 6000 évvel ezelőtt

A politikusokat tényekkel kell szembesíteni. A tudomány tényeket gyárt. Segíts minél többet publikálni belőlük!

A görögdinnye a közvélekedés szerint Afrikából származik, de az első dinnyék nemigen hasonlítottak a ma ismert gyümölcsre – például kezdetben nem is voltak édesek, de hogy mikor lettek azok, az még nem világos. Keleten közkedvelt csemege a gyümölcs magja, de úgy tűnik, hogy ennek akár történelmi okai is lehetnek – sőt, akár az is, hogy korábban a gyümölcs húsa nem is volt fogyasztható

Egy friss tanulmány szerint hatezer évvel ezelőtt Líbiában éppen még nem az édes fajta termett. A kutatók egy szaharai lelőhelyen, Uan Muhuggiagban előkerült dinnyemag-leletet vizsgáltak. Susanne Renner, a Washington Egyetem (Saint Louis) kutatója szerint a dinnyemagok alapján gyakorlatilag lehetetlen rájönni, hogy édes vagy keserű húsú gyümölcsből származnak, de genetikai vizsgálatokkal meg lehet állapítani, hogy milyen íze lehetett a gyümölcsnek.

Renner és társai a líbiai magok mellett egy 3300 éves szudáni leletet is vizsgáltak, a kutatók ezekről gondolták, hogy a legkorábbi, bizonyítottan görögdinnyéből származó magok lehettek. Az eredményeket összevetették egy sor 1824 és 2019 között gyűjtött magok adataival, ezek alapján próbáltak rájönni, hogy milyen íze is lehetett a gyümölcsnek.

Minél pirosabb, annál édesebb

Négyezer évvel ezelőtt Egyiptomban már édesen fogyasztották a dinnyét, legalábbis ismerték a jelenlegihez hasonló gyümölcsöt – emellett persze ismerték és fogyasztották a keserű, a magja miatt termesztett fajtát is. Harry Paris izraeli mezőgazdaságtörténész szerint könnyen lehet, hogy az édes dinnye őse is az lehetett, amit a szaharában csemegéztek: szerinte semmi okunk nincs arra, hogy máshol keressük az őst, mint ahol még mindig megtalálható és fogyasztott a Citrullus lanatus, szudáni nevén a gurum. 

A keserű dinnye van bekarikázvaFotó: Renner et al. doi: 10.1073/pnas.2101486118.

Paris szerint a keserű dinnyét Egyiptomban nemesítették úgy, hogy a húsa is élvezetes legyen, mégpedig azért, mert szükségük volt a gyümölcshúsban tárolt vízre, a dinnyék pedig természetes kulacsként szolgáltak, ezért is csomagoltak a fáraók sírjába is belőlük – elvégre a túlvilágon is kell inni valamit. 

Paris szerint éppen a víztárolás miatt indulhatott hódító útjára a dinnye az egész világon: úgy gondolja, hogy Krisztus előtt 400 és időszámításunk szerint 500 között épp ezért terjedhetett el Afrikából a mediterrániumban. A harmadik században már édes dinnyékről írnak, de a korabeli leírások szerint még nem piros, hanem sárga húsuk, egy izraeli, 425-ben készült mozaikon pedig citromsárga húsú gyümölcsöket ábrázoltak. 

Ahogy egyre édesebb gyümölcsöket nemesítettek ki, a színük is változott: piros húsú, édes dinnyét először a 14. században, a Tacuinum Sanitatis című, az egészséges életről szóló traktátusban ábrázoltak. Az irat egy 11. századi arab munka fordítása, amely igen felkapott volt a 14. századi itáliai nemesség körében – és innen is lehet tudni, hogy akkoriban mit értettek dinnye alatt, ugyanis a nemesek gazdag illusztrációkkal díszítve rendelték meg a könyvet, amiben az érdeklődő botanikusok a dinnye mellett különböző tök- és uborkafajták képeiben is gyönyörködhetnek.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: