A jól teljesítő lengyel oktatási rendszeren sokkal kevésbé fog az elnyomó hatalom átka, mint a magyaron

Október 5-én kora reggeltől késő estig karöltve élőláncoztak, hídfoglaltak és tüntettek a diákok, a tanárok, a szülők és bárki, aki tiltakozni akart a pedagógusok ellehetetlenült helyzete miatt. A tiltakozások, amik a tanári bérek és munkaterhelés mellett a szakmai autonómiáról és a tantervi szabadságról is szólnak, egy olyan rendszerátalakítás miatt folynak, amit bár az Orbán-kormány már 2011-ben elkezdett kiépíteni, de a tanárok nagy részének csak 2015-től vált világossá, hogy mit is jelent egy autokrata kormány mindent központosító és kontroll alatt tartott rendszerében pedagógusnak lenni.

„A pedagógusok egy jó része bedőlt annak az ajánlatnak, amit Hoffmann Rózsa [oktatásért majd köznevelésért felelős államtitkár] kínált nekik 2010 után – mondja Radó Péter oktatáskutató. – Egyfelől »elvonjuk az autonómiátokat«, amit úgy kommunikáltak, hogy lesz egy erősödő állami szerepvállalás az oktatásban, viszont ez garanciát jelent a rendre, a biztonságra és a folyamatos béremelésre, amit a pedagógusok el is hittek. De 2015-re aztán rájöttek, hogy átverték őket: akkor szakadt a nyakukba az, amiről nem tudták, hogy micsoda, hogy nem lesz béremelés, az életpályamodell nem szakmai perspektívát, hanem értelmetlen adminisztratív terheket jelent, a munkaterhek pedig megnőttek, de ezt nem követte magasabb fizetés. Mire rájöttek, hogy átverték őket, már késő volt, mert addigra az egész rendszerátalakítás lezajlott” – magyarázza Radó. Az oktatáskutatót azért kerestük meg, hogy választ kapjunk arra a kérdésre, hogy egy olyan, bizonyos szempontokból a hazaihoz hasonló tüneteket mutató autoriter rendszerben, mint a lengyel, hogy lehet, hogy az oktatás él és virul. Miért fog sokkal kevésbé az autokrácia átka a PISA- méréseken világviszonylatban is jól teljesítő lengyel oktatási rendszeren, mint a magyaron?

2010 előtt még nálunk is volt oktatási „modernizációs összeesküvés”

„Maga a lengyel reform pont olyan »modernizációs összeesküvés« volt 1999-ben, mint amit Magyar Bálint [SZDSZ-es politikus, volt oktatási miniszter] akart csinálni 2002 után, csak szemben a magyar uniós pénzekből megvalósuló fejlesztéspolitikával, ami mögött semmilyen struktúraátalakító reform nem volt, a lengyelek nekimentek a saját rendszerüknek és az akkor regnáló poszt-Solidarność (Szolidaritás)-kormány radikális rendszerátalakítást hajtott végre” – mondja Radó, aki vezető kutatóként 2019 és 2021 között a CEU Demokrácia Intézetének keretén belül öt kelet- és közép-kelet-európai ország oktatási rendszerét hasonlította össze abból a szempontból, hogy mennyire képesek az iskoláik alkalmazkodni a megváltozott világ elvárásaihoz.

A ma már közel 10 éve tartó teljes központosítás után nehéz elképzelni, de a rendszerváltás után a magyar oktatási rendszer jóval gyorsabban lett decentralizált, mint a lengyel. A lengyelek 1999-ig a korábbi szocialista struktúrákat építették le: az óvodákat átadták a helyi önkormányzatoknak, megerősítették a pedagógusok szakmai autonómiáját, a régi tanterveket és tankönyveket pedig lecserélték. „Az igazi decentralizációs folyamat lényegében az 1999-es oktatási reformmal vette kezdetét” – olvasható Radó 2022-es, a kutatást összefoglaló tanulmányában. Ehhez képest Magyarországon még 1985-ben – az oktatáspolitikában a rendszerváltás tulajdonképpen már ekkor elkezdődött – fogadták el azt az oktatási törvényt, ami megteremtette az iskolai autonómia jogi feltételeit, lebontotta az állami ellenőrzés eszközeit, a szülőknek szabad iskolaválasztást biztosított, és engedélyezte alapítványi és magániskolák alapítását. A rendszerváltás után az önkormányzatok átvették az államtól az iskolák tulajdonjogát, ezzel viszont létrehozták „a világ egyik legdecentralizáltabb, szinte kizárólag a helyi hatalmi viszonyok és a középosztályi szülői igények által irányított iskolarendszerét” – írja Neumann Eszter oktatásszociológus 2011-es tanulmányában .

Visszatérve a lengyelekhez: ott csak a 99-es reform során adták át az önkormányzatoknak az iskolákat, de Radó szerint ennél is fontosabb, hogy kiterjesztették a fejkvóta alapú normatív finanszírozást az egész rendszerre. „Ez azt jelenti, hogy oda megy a pénz, ahol a gyerek van. Átlátható, kiszámítható, kalkulálható és érdekeltséget teremt a gyerekek megtartására. Emellé ráadásul oktatáspolitikai ösztönzőket is lehet tenni, amitől az iskoláknak akár mindenféle hátránnyal küzdő gyereket is érdemes fogadniuk, mert így több lesz a pénzük. Régen nálunk is ez volt, de a mostani magyar inputfinanszírozásba például ilyet nem lehet beépíteni” – mondja Radó. (Az inputfinanszírozás a feladatok ellátásához szükséges költségek – személyzet, bér, eszközök stb. – fedezése, ami nincs összefüggésben az intézmény teljesítményével, eredményeivel és a szolgáltatás minőségével.) Ez részben megmagyarázza azt a jelenséget, amiről nemrég írtunk: az iskolák válogatott eszközökkel próbálnak megszabadulni a mindenféle nehézségekkel vagy hátrányokkal küzdő gyerekektől, hiszen ilyen finaszírozási feltételek mellett nem éri meg nekik problémás gyerekekkel nyűglődni.

A lengyeleknél nem azt határozzák meg, hogy mit tanítson a pedagógus, hanem azt, hogy hová jusson el a gyerek

A lengyel rendszerben odáig még nincs is igazi eltérés a 2010 előtti magyar rendszerhez képest, hogy a Lengyelországban bevezetett új tantervek nagyobb autonómiát biztosítottak a tanároknak és az iskoláknak, hogy felemelték a tanköteles kort 18 évre, bevezették a szabad tankönyvválasztást, majd 2007-tól nekik is lett új alaptantervük, iskolai értékelési rendszerük, és az óvodába járást is erőteljesebben támogatni kezdték. Amit viszont gyökeresen másképp csináltak a lengyelek, az az iskolaszerkezet átalakítása és a hozzá kapcsolódó mérési rendszer bevezetése: a korábbi 8+4-es rendszerből kialakítottak egy 6+3+3-as szerkezetet. A 6 év alapozóra, ami az alsó tagozatnak felel meg, egy 3 éves gimnáziumnak nevezett felső tagozat épült, majd összesen kilenc év után váltak szét a különböző oktatási utak a nálunk is ismert gimnázium, érettségit adó szakképzés és szakiskola típusú intézmények között.

„Ennek lényege, hogy az első 6 év és az utána jövő 3 év is egységes, tehát ugyanazon tantervi szabályok alapján működik, amiben minden gyerek egységesen van benne, és ugyanazt kapja. Ez önmagában még nem nagy truváj, de hozzápakoltak egy standardokon alapuló mérési rendszert, amit minden gyerek a 6., 9. és 12. év végén is megírt, és ami folyamatos visszacsatolásként működött az iskolák számára, hogy kit hogyan kell fejleszteni” – magyarázza Radó. – A folyamatok szabályozása helyett elmozdultak a kimenetek, tehát az elvárt tanulási eredmények szabályozása felé, ami maga után vonta az alsó­ és felső­középfokú iskolazáró vizsgák reformját is."

Ez azt jelenti, hogy Lengyelországban nem azt határozzák meg, mint nálunk, hogy mit tanítson a pedagógus, hanem azt, hogy hová juttassa el a gyerekeket szintenként, de azt már a tanárokra bízzák, hogy ezt hogyan teszik. A 15 éves korig egységes rendszeren belül tartott gyerekek PISA-eredményei emiatt nagyon megugrottak, mert lecsökkent a különbség az alul- és magasan teljesítők aránya között, ez pedig megnövelte a lengyel diákok PISA-átlagpontjait. „Nem önmagában az iskolaszerkezet átalakítása, hanem a komprehenzív rendszer felel a javulásért” – foglalja össze Radó. – Ráadásul így az utolsó három évben is kisebb a szelekció, mert eleve nincs olyan nagy különbség a gyerekek között, amikor választani kell a gimi vagy a szakiskola között.”

A szabad iskolaválasztás - ami nálunk az egyik legfőbb oka annak, hogy a gyerekek társadalmi helyzete szempontjából hatalmasak a különbségek az iskolák között – a lengyeleknél is megengedett, de egyrészt egyensúlyban tartották az iskolák számát, a kapacitásokat és a gyerekek számát, így eleve kisebb tere volt a szelekciónak, másrészt más társadalmi környezetben működik a lengyel rendszer, mint a miénk, mert Radó szerint „bár a jövedelmi egyenlőtlenségek ott sem kisebbek, mint nálunk, nincs etnikai szakadék, mert nincs sem bevándorló, sem roma problémájuk, így az oktatási rendszeren is kisebb a szelekciós nyomás, mint nálunk”.

A mi 6 és 8 osztályos gimnáziumaink rendszere épp a lengyel szöges ellentéte, hiszen nemhogy együtt tartja, de idő előtt szétválasztja a gyerekeket

Ha a 2010 előtti hasonlóságokat nézzük, ekkor még Magyarországon is komoly hangsúlyt helyeztek a pedagógusok korszerű szemléletének fejlesztésére. Ilyen volt a kompetenciaalapú oktatás bevezetése, az iskolák fejlesztése, aminek része volt az a próbálkozás, hogy hozzányúljanak a szegregációhoz és a roma és sajátos nevelési igényű gyerekek integrációjához, de nagy strukturális átalakításokat az akkori koalíciós politikai helyzetben nem lehetett megvalósítani. „A lengyel PISA-eredmények attól javultak, hogy kedvezőbb feltételeket teremtettek a minőség javításához, és az előcsatlakozási, majd később a tagként járó uniós forrásokat a lengyelek erre a középső 3 éves gimnáziumi szakaszra összpontosították azért, hogy a pedagógusokat alkalmassá tegyék a sokféle gyerek osztályon belüli együttnevelésére” – mondja Radó. A mi 6 és 8 osztályos gimnáziumaink szelekciós rendszere épp a lengyel rendszer szöges ellentéte, hiszen nemhogy együtt tartja, de még idő előtt szétválasztja a gyerekeket, ami meg is látszik a romló PISA-eredményeinken. Egy pont híján 2000-ben még ugyanonnan indultak a PISA-pontjaink. De míg a lengyel oktatás minőségén egyelőre nem mutatkoznak meg a Kaczynski-kormány új intézkedéseinek negatív hatásai, Magyarországon az Orbán-kormány rendszerátalakító rendelkezései 2018-ra tovább rontották a 2009-re már javulást mutató PISA-eredményeket.

Hiába a populista jobboldali lengyel fordulat, azokhoz a dolgokhoz nem nyúltak, amik lerontanák az eredményeiket

Ami nálunk 2010-ben kezdődött, az a lengyeleknél 2015-ben következett be. A jobboldali populista Jog és Igazságosság (PiS) párt hatalomra jutásával az új kormány visszavonta az 1999-es reform néhány szimbolikus elemét, mint például a 6+3+3-­as iskolaszerkezetet, de ettől és néhány ideológiai alapú tartalmi szabályozási változtatástól eltekintve az oktatási kormányzás 1999 és 2015 között kialakult intézményi kereteit érintetlenül hagyta – írja Maciej Jakubowski lengyel közgazdász egy 2021-es, a Radó-kutatás részeként íródott tanulmányban, amely szerint „a rendszer jelenleg stagnál, a figyelem pedig a tantervek tartalmáról szóló ideológiai vitákra összpontosul.”

„Azt, hogy ezt a szerkezeti átalakítást a PiS vissza tudta vonni 2015 után, azért lehetett, mert a pedagógusok egy jelentős része utálta ezt az átalakítást, és visszasírta a régit” – mondja Radó. - Hasonlóan a Fidesz hatalomra kerüléséhez, a PiS-nek is kellett valami szimbolikusat csinálnia, ami arról szólt, hogy mostantól minden másképp lesz, mint eddig volt. Ott is volt egy nagyon konzervatív része a pedagógustársadalomnak, és tettek feléjük egy gesztust azzal, hogy visszaállították a korábbi 8+4-es rendszert.” Nagyon fontos ugyanakkor, hogy a folyamatos minőségjavulás feltételeihez nem nyúltak, magyarázza Radó, így megmaradt – igaz, most már csak 8. osztály után – a kimeneti vizsga, a támogató rendszer, a decentralizáció és a normatív finanszírozás. „Ők is elindították a maguk kultúrharcát, mint a Fidesz, de azokhoz a dolgokhoz igazából nem nyúltak, amik jelentősen rontanák az eredményeiket. Sokkal több [a rendszerben] a frusztrált ember, akiket ideológiai maszlaggal bosszantanak, de ez a minőségen nem változtat.”

Ehhez képest amikor a Fidesz Magyarországon elkezdte kiépíteni az autokratikus rendszert, és rászabadult az oktatásra, „nálunk nem ütközött ellenállásba. A tanárok csak utólag fogták fel, hogy mit tettek velük, de ez akkor is csak azoknak fájt a legjobban, akiknek nagy az autonómia iránti igényük, ez pedig nem több, mint a tanárok 15-20 százaléka”, mondja Radó, aki szerint itthon azért könnyebb mindent lenyeletni az emberekkel, „mert minket annyira nem érdekel a saját polgári szabadságunk. Ezt pedig a történelmileg kialakult hatalmas bizalomhiány okozza”. Radó szerint a tanárok autonómiájának megcsorbítása Lengyelországban ellenállásba ütközött volna, mivel ott komoly hagyománya van a tanárok autonómiájának. Hiába írják elő 2015 óta szigorúbban, hogy mit kell tanítani az iskolákban, a tartalommal és a módszerekkel kapcsolatos főbb döntéseket még mindig a tanárokra bízzák. „A pedagógus személyes autonómiája szent. Nagyon pedagógusfókuszú ez a rendszer, így egyébként az intézményi autonómiák – hasonlóan a francia rendszerhez – nem is olyan fontosak Lengyelországban. Az intézményi autonómiák inkább az angolszáz világra a jellemzők, a protestáns értékeken nyugvó, a közösséget előtérbe helyező kultúrákban. A francia rendszerben és az azt átvevő latin országokban vagy Lengyelországban, ahol hagyományosan a katolicizmus volt erős, inkább a személyesség a fontos, nem a közösség.”

A lengyel tanárok sem keresnek jól, de sokkal hamarabb érik el a csúcskategóriás tanári fizetést, mint a magyarok

Bár a lengyel pedagógusok valamennyivel többet keresnek a magyaroknál, a fizetések szempontjából az igazi különbség a két ország között nem ebben van, hanem abban, hogy nálunk – egyébként Európában utolsóként – átlagosan 42 év alatt lehet eljutni a fizetési sáv tetejére (az első helyezett Dániában ez átlagosan 12 év) – derül ki egy az európai tanári fizetéseket összehasonlító, 2021 végén kiadott jelentésből. Ehhez képest Lengyelországban a kezdő fizetés az első 15 év után 63, a következő öt évben pedig akár 70 százalékkal is emelkedhet. Ha viszont a pályakezdő tanárok fizetését nézzük, abban egy csoportba kerültünk a lengyelekkel: az unión belül - együtt a bolgárokkal és a románokkal - mindössze ebben a négy országban volt a kezdő éves fizetés 9000 euró alatt a 2019/2020-as tanévben.

Kevés pénzért, autonómiától megfosztva, különösebb szakmai perspektívák nélkül persze nagy kérdés, hogy ki megy el tanárnak vagy ki marad a pályán, és egyelőre azt sem tudni, hogy elindítanak-e bármilyen változást az október 5-i események, és el lehet-e érni bármilyen eredményt az Orbán-kormány oktatáspolitikájával szemben kifejtett ellenállással. A választ nem tudjuk, de ha úgy alakul, a vesztes küzdelemnek is van értelme, az pedig biztos, hogy a fiatalok politikai szocializációja nagy lökést kapott a múlt heti tüntetések során. Az is biztos ugyanakkor, hogy valódi, a rendszer egészét átalakító intézkedések nélkül soha nem lesz jobb a magyar iskola.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: