Így néptelenedett el Magyarország egyik gyöngyszeme, az Ormánság
Az államszocializmus falupolitikáját, a parasztság felszámolását, a mezőgazdaság kollektivizálását máig nem heverte ki a vidéki Magyarország. A második világháború sok százezres embervesztesége, a tömeges át- és kitelepítések, az ideológiai fordulat hatásai meghatározták az elmúlt hetven év gazdasági és társadalmi folyamatait.
A Qubiten korábban ismertetett építészetszociológiai kutatások például feltárták, milyen mélyreható változást tükröznek a településképet eluraló Kádár-kori kockaházak, és azzal is részletesen foglalkoztunk, hogy milyen gazdasági és társadalmi konfliktusokat és visszafordíthatatlan folyamatokat generált a szovjet mintájú, ideológiai alapon levezényelt erőszakos kolhozosítás.
A Pécsi Tudományegyetem (PTE) Néprajz - Kulturális Antropológia Tanszékének munkatársai egy rövidesen lezáruló szlovén-magyar kutatási program keretében a vidékről városba, illetve a városból vidékre irányuló belső migráció néprajzi és kulturális antropológiai vetületeit vizsgálták Baranyában, kiemelten az Ormánságban. A magyar határ déli, a szlovén határ északi oldalán végbement átalakulások jól jellemzik, hogy mi történt a 20. század közepétől az egykori béketábor közép-kelet-európai régióiban.
A még csak részben publikált eredmények szerint a népességet és a tájat is átstrukturáló folyamatok mintázata az egyedi vonások ellenére is univerzális vonásokat mutat. A vizsgálat Baranya megyei aspektusairól Máté Gábor, a programban magyar részről harmadmagával részt vevő néprajzkutató, a PTE egyetemi adjunktusa számolt be a Qubitnek.
Kitelepítés, visszatérés, elvándorlás
A Dráva északi partján elterülő, önálló tájegységet alkotó Ormánság társadalmi és gazdasági hanyatlása a második világháború után vészesen felgyorsult. Az addig is jellemző negatív demográfiai és migrációs folyamatok a 20. század második felében rendkívüli mértékben fokozódtak. 1949 és 1989 között az Ormánság lakosságának egyharmadát elveszítette, a népsűrűség pedig 2005-re 33 fő/km2-re apadt, ami jócskán elmaradt a 110 fős országos átlagtól.
A tájegység közelmúltjának társadalmi változásait kutató Kurucz Réka még nem publikált kutatási eredményei megerősítik, hogy a térség sorsa az 1950-es évek elején pecsételődött meg. Ekkorra a Jugoszláviával érintkező 5 magyarországi megye határmenti területeihez hasonlóan az ormánsági térség is szigorúan őrzött határsávvá alakult: „az országhatártól számított mintegy 20 kilométer távolságra fekvő településekre bemenni, a határsávon belépni csak külön engedéllyel lehetett”. A Rákosi vonala néven elhíresült déli erődrendszer építésére hivatkozva a rendőrség, az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) és a néphadsereg fenyegető jelenléte mellett tömeges kitelepítések zajlottak. Drámai példa, hogy 1950. június 23-án, egyetlen éjszaka alatt deportálták az Ormánságból „a legveszélyesebb 2446 személyt” családjaikkal együtt. A kutatók szerint a hortobágyi kényszermunkatáborok rendszerét, de az Ormánság későbbi sorsát is ez a kitelepítés határozta meg.
A pusztai lágerekből 1953-ban szabadult, de továbbra is megfigyelt ormánságiak sem térhettek vissza az időközben rendszerint már másoknak kiutalt otthonaikba, a határsávba pedig egészen az 1956-58-ig nem kaphattak belépési engedélyt. „Földjeiket, lakóházaikat államosították. Legtöbben a környező városközpontokban próbáltak boldogulni, ám gyermekeikkel együtt folyamatos megfigyelés alatt álltak a rendszerváltozást megelőző évtizedig, munkavállalásukat szinte teljesen ellehetetlenítették” – írják a kutatók.
Kurucz Réka kutatásaiból az is kiderül, hogy az Ormánságban a kulákok határsávon kívül eső (diósviszlói, hegyszentmártoni) szőlőit, pincéit nem vették el. Ezeket elvétve egy-egy családtag, barát gondozta, de általában gazban állva várták haza tulajdonosaikat.
„Az 1956-os enyhülések után többen kérvényezik, hogy városi ideiglenes lakhelyükről szőlőhegyi pincéikbe költözhessenek. Az 1956-os megtorlásokat követő konszolidáció lehetővé tette, hogy a kitelepítettek egy része hazamehessen, és a konfiskálás után visszakapott földjein gazdálkodhasson.”
A mezőgazdaság kollektivizálásának második hulláma azonban már nem hagyott kiutat, a kutató szerint a kitelepítettek jelentős része végleg elhagyta a falut. „Mivel már volt gyakorlatuk abban, hogyan kell és lehet más körülmények között boldogulni, általában hamarabb léptek, mint a kitelepítést nem megszenvedett középparaszt sorstársaik. Ezzel azonban lehetőséget mutattak a falubelieknek is, akik sokszor követték példájukat, főleg ha a nyakukra ültetett párttitkár módszerei brutálisak voltak” – állítja Kurucz Réka.
A lakosságcsere és a szőlőhegyi identitás
Ekkor indult meg az Ormánság népességnek kicserélődése. „A tősgyökeres lakosságból tömegesen elköltözők helyére, a helyben maradt uradalmi cselédek leszármazottai mellett jelentős létszámú cigány népesség települt be, főleg a legkisebb, és infrastrukturális szempontból legelmaradottabb falvakba” – olvasható az elemzésben. A kutatók szerint ez tovább erősítette a tradicionális népesség elvándorlásának ütemét, ami főként a képzettebb, fiatalabb népességet érintette, jellemzően a korábbi gazdák leszármazottjait.
Az elvándorlók elsősorban Pécsett, főleg az iparban vagy a mecseki bányákban tudtak elhelyezkedni. „Ennek köszönhetően Pécs városában a 60-as évek során szinte teljes ormánsági negyedek, utcák épültek ki, elsősorban Kovácstelepen (akkor Mecsekalja), valamint a Vadász utca és Kertváros környékén. Ezek a városrészek akkor külvárosi területek voltak, így az olcsón megvásárolt telkekre építkezve, konyhakert kialakítása mellet haszonállatot tarthattak és tartottak. Mindez falusias életmódjuk valamilyen szintű fenntartása mellett az önellátás szempontjából volt kiemelten fontos számukra. Az építkezés költéségeit általában a szülőfalujukban eladott ingatlanok árából tudták fedezni, így az idős családtagok is több esetben Pécsre költöztek, de például a szentmártoni hegyen megtartott pincéikbe gyakran hónapokat is kint töltöttek, míg a család aktívan dolgozó tagjai hétvégente meglátogatták őket”.
A kutatásokból kiderül, hogy a Pécsre beköltözött ormánságiaknál gyakori, hogy több évtizednyi kijárás után, a 20-30 kilométerre fekvő ültetvényt eladva Pécsett vagy környékén, főleg Gyükésben vagy Málomban vesznek szőlőt, ahol az idős családtagok ugyanúgy félig kint lakva folytathatják megszokott életmódjukat és a család ellátását szolgáló termelést.
A kutatók szerint mindenesetre „a szőlőbe való kijárás sokak számára a mentális túlélés lehetőségét biztosította. Emellett, mivel a kézi művelést igénylő szőlőtermesztés és bortermelés esetében a tradicionális termelői gyakorlat releváns maradt, a tudásfolytonosság is kiemelt szerepet töltött be a paraszti normák és identitás megőrzésében”.
Kurucz szerint sok paraszti származású értelmiségi a szőlőben talált és talál ma is módot a fizikai munka és a termőföld igényes megművelése iránti önképe megélésére. „Itt bizonyíthatta önmaga és családja előtt szorgalmasságát, hisz »amiben nem izzadsz meg, az nem munka«. Más mezőgazdasági területekhez képest a szőlő több szempontból is rendkívül alkalmas erre a fajta »önigazolásra«, hisz egyrészt minden évszakban ad valami munkát, elfoglaltságot, másrészt a pinceépületek lehetőséget adnak a kint alvásra”. Ugyanakkor ritka, hogy a harmadik generáció folytatná a családi szőlők művelését. E nemzedék szakismeretei hiányosak, és életmódjukkal sem egyeztethető össze a dolog, ráadásul kötődésük sem olyan erős, hogy „ezeket az egyébként napjainkra gazdaságilag veszteséges kategóriába eső szőlőterületeket családi, kisüzemi keretek között műveljék”, de még arra is csak elvétve akad példa, hogy a családi pincéket nyaralónak átalakítva őrizzék meg.
Holt vidék
A belső migrációs folyamatok hatására tucatjával szűntek meg külterületi lakott helyek (puszták) és aprófalvak. A Törőcsik Mari főszereplésével készült 1971-es Holt vidék című film hűen ábrázolja az infrastruktúrájuktól és jövőjüktől megfosztott kistelepüléseken élők sorsát. Jellemző, hogy az olyan bekötőút és villany nélküli települések sorvadtak el, mint Gorica, Gyűrűfű, Kán, Kisújbánya, vagy Korpád. A folyamatokat ugyanakkor nagyban meghatározta és gerjesztette a németség és a kulákok kitelepítése is.
Máté Gábor szerint a településelhagyás a legtöbb esetben foglalkozásbeli átstrukturálódással, váltással is járt. A statisztikák azt mutatják, hogy akik a faluban maradtak, vagy oda kényszerültek, egyre kevésbé a mezőgazdaságból vagy a helyi iparból éltek. Egyre több lett a nyugdíjas, nőtt az ingázók aránya, a rendszerváltástól pedig a munkanélküliek száma is. Az említett film nemcsak az elmagányosodás és az értékvesztés állapotát, de a táj markáns átalakulását is bemutatja, amit a helyiek emlékezete, térképek, légifelvételek alapján követnek végig a kutatók.
A kutatás szerint a dombosabb vidékeken intenzív erdősödés vette kezdetét, a nehezebben művelhető területek felhagyásával előbb parlagok, majd erdők fonódtak a falvak köré. A jobb adottságú helyeken pedig a szántóföldi táblák kerültek egyre közelebb a falvakhoz, több helyen leradírozva a baranyai embereknek második lakóhellyel felérő szőlőhegyeket, a zöldségeskerteket, és a fontos takarmánybázist adó kaszálókat. A kijáró csordák visszaszorulásával a legelők is intenzív fogyásnak indultak, öreg famatuzsálemeket rejtő utolsó maradékaik itt-ott láthatók csupán.
A kutatók a tájfelhagyási tendenciákat a szlovéniai Koevje (Gottschee) régióval párhuzamosan vizsgálták.
Máté Anja Moric szlovéniai kutatóval végzett közös munkájából kiderült, hogy ott a szomszédos országokhoz hasonlóan (Csehország, Lengyelország, Szlovákia) a németek áttelepedése volt igazán nagy hatással a tájra. A kis falvak szinte teljes népességüket elveszítették, és egy időben a II. világháború alatt ürültek ki.
„A tájfelhagyásra nézve Baranyában is meghatározó volt a németség kitelepítése, de jellemzőbb volt az időbeli szakaszosság és az államszocializmus megbélyegző településpolitikájának hatása” – mondta a néprajzkutató. A kelet-európai rendszerváltások után mindkét területen jellemző lett a „Holt vidék” egykori falvainak, házainak, temetőinek emlékhellyé alakítása, a táj szakrális épületeinek revitalizálása, és olyan új helyi emlékezeti helyek kialakítása, amelyek egy elmúlt világ emlékeit örökítik tovább.
Fordított migráció és a gyűrűfűi példa
Az 1960-as évektől a városokba irányuló erőteljes migráció mellett sajátos kiköltözési hullám is indult Magyarországon. A szociológus Enyedi György harminc évvel ezelőtt azt találta, hogy 1960 és 1974 között 3 millióan költöztek el falvakból, de egy részük nem városba, hanem másik faluba települt, sőt az 1970-es évekre a migráció többsége faluba irányult, jellemzően a térségi központok felé.
„Az 1990-es évektől kezdve a faluba költözők nagyobb részét két fő, radikálisan eltérő motiváció mozgatta: az első, a klasszikus szuburbanizáció a városkörnyékek, város közeli falvak benépesítését jelenti. E típus főszereplői olyan társadalmi csoportok, akik általában továbbra is a városból élnek (oda járnak dolgozni, a gyerekeik oda járnak iskolába stb.), de megtehetik, hogy természeti és rekreációs jellemzőik miatt értékes helyre költözzenek. A másik típusba a szociális indítékkal kiköltözők tartoznak, azok a szerény jövedelműek, akik a takarékosabb megélhetés reményében költöznek vidékre, olyan távolságra (50-100 km), ahonnan vasúttal még viszonylag könnyen ingázhatnak városi munkahelyükre. Ugyanakkor az aprófalvakra továbbra is elsősorban a szociális, vagy negatív migráció jellemző: a legszegényebb, városi ingatlanukat fenntartani már nem tudó nyugdíjasok vagy többgyermekes családok költöznek az aprófalvakba” – foglalta össze Farkas Judit.
A belső migráció sajátos példája az Ormánságtól északra, a Zselic dombjai között fekvő Gyűrűfű esete. A rendszerváltásra teljesen elnéptelenedett baranyai kistelepülés az 1990-es évek elején ökofaluként támadt fel poraiból.
„A projekt indításakor a szervezők teljes mértékben tudatában voltak annak, hogy amikor választásuk a hajdani Gyűrűfű falu területére esett, akkor egyfajta szimbolikus újjáéledés mozgatóivá váltak. Gyűrűfű a kollektív magyar intellektuális emlékezetben úgy élt, mint a hatalom áldozata, a településhalál jelképe, a kihalt aprófalu szimbóluma” – fogalmazott a kutató. Farkas szerint ugyanakkor „az önfenntartó, nehezen megközelíthető ökofalu intézménye nem kevésbé zavarba ejtő az aktuális hatalmi diskurzusok számára, különösen akkor, ha azt látjuk: az ökofalvak lakói pontosan azért költöznek Gyűrűfűre, amiért régi lakói elhagyták azt: a városoktól való távolsága, viszonylag nehezen megközelíthetősége, kicsi, zsákfalu jellege, infrastruktúrájának hiányosságai, érintetlen természeti környezete miatt”.
Az alábbi videóban a hegyszentmártoni szőlőhegyről Kurucz Réka által forgatott kisfilm nézhető meg:
A kutatók szerint a változások drasztikusan megváltoztatták a népesség térbeli eloszlását, az aprófalvakban élők társadalmi összetételét, lehetőségeit, jövőképét. „A korban Európa más területein, a Mediterráneumban, a németek lakta cseh, szlovák, lengyel és szlovén területeken is jelentős elnéptelenedés következett be. A magyarországi változások főként a településfejlesztés égisze alatt értek el »sikereket«, és szivattyúzták a népességet a fejlesztési források nagy részével gazdálkodó városokba és ipari centrumokba. A falvak élete és jövője ugyanakkor ma is azon múlik, hogy mennyiben nyújt megélhetést a földművelés, erdőgazdálkodás a kis falvakban élőknek, és hogy a vágyak és a realitás találkoznak-e az ott élők életében.”
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
