Egymilliárd kutya él velünk, és a Föld már alig bírja el az ökológiai lábnyomukat
A kutyák mindenhol ott vannak. Az Antarktisz kivételével minden földrészen megtalálhatók, magas hegységekben, trópusi esőerdőkben, szigeteken, de akár egyébként érintetlen természetvédelmi területeken is feltűnnek. Egy 2015-ös kutatás becslése szerint egyedszámuk egymilliárdra tehető, ezzel a Föld leggyakrabban előforduló ragadozóinak számítanak.
A kutyák száma ráadásul töretlenül emelkedik. Magyarországon 2018-ban a háztartások 36 százalékát mérték kutyatartónak, 2021 nyarára ez 50,4 százalékra nőtt, így az Állatorvostudományi Egyetem kutatói szerint 2,8 millió fölött van a gazdás kutyák száma, vagyis a Magyarországon található kutyák teljes száma a gazdátlan egyedekkel együtt jócskán meghaladhatja a 3 milliót. Indiában 2018-ban 20 millió háziállatként tartott kutyát számoltak össze (becslések szerint ez ma 30 millió körül járhat), de emellett 35–40 millióra becsülik a kóbor egyedek számát, ami 2001 óta évről évre emelkedik – ebben az évben iktatták be az utcán kóborló kutyák megölésének tilalmát.
Az indiai kutyahelyzet jól rávilágít arra, hogy milyen mértékű hatása lehet a nagy kutyapopulációknak: az országban évente körülbelül 20 ezer halálesetet okoz a veszettség (ez a világszerte regisztrált 59 ezer eset 34 százaléka), amely 99 százalékban a kutyákról terjed az emberekre, leginkább harapás útján.
De nemcsak az emberekre, hanem általánosságban a környezetre is óriási hatással van egymilliárd kutya – legyen szó akár háziállatról, akár szabadon élő egyedről. Azzal, hogy szennyezik a folyókat, túltrágyázzák a talajt, veszélyeztetik a növényeket és a vadon élő állatfajokat, egyes ökológusok az invazív ragadozók közé sorolják őket – az egerekkel, patkányokkal, mosómedvékkel, vagy éppen a macskákkal egy csoportba.
Helyi vadállatokat figyeltek volna meg, de a kamerák rendre csak kutyákat láttak
A kutyák már 30 ezer évvel ezelőtt együtt élhettek az emberekkel, és 10 ezer éve már szinte az összes földrészen fellelhetők voltak, míg a kisebb szigetekre az elmúlt évszázadokban jutottak el. Ma a kutyáknak csak nagyjából az egynegyede házi társállat, bár valamilyen módon a többiek nagy része is kötődik a háztartásokhoz, településekhez – például a szeméttárolókban fellelhető falatok miatt –, így csak kevesen számítanak ténylegesen vadon élő egyedeknek.
Galo Zapata-Ríos, a Wildlife Conservation Society ecuadori programján dolgozó biológus az Andok területén, egy 2000 négyzetkilométernyi erdős, füves és bozótos vidéken rejtett el kamerákat, amelyek célja olyan helyi, vadon élő állatfajok megfigyelése volt, mint az amazóniai bűzösborz vagy a kis ormányosmedve. Ehelyett egy másik faj felbukkanása uralta a felvételeket: „Sokkoló volt látni. Olyan sok kutya volt, hogy úgy döntöttem, témát váltok” – mondta a New Scientistnek a kutató, aki azóta a kutyák ökológiai hatásait tanulmányozza.
Az ecuadori kutató arra volt kíváncsi, hogy a kamerák által megörökített kutyák kiszorítják-e természetes élőhelyükről a többi ragadozót, vagy jól megvannak-e egymás mellett. Mint kiderült, a kutyák megjelenése fontosabb tényező a medvék, rókák, pumák vagy görények eltűnésében, mint az élőhelyek csökkenése vagy feldarabolódása. Azt is megfigyelte, hogy az ecuadori Cayambe Coca ökológiai rezervátumban több emlős megváltoztatta a táplálékszerzési rutinját, hogy alkalmazkodjon a területet megszálló kutyákhoz, és elkerüljék azokat. A kutató szerint ennek hosszú távú hatásai lehetnek, mivel a nappal aktív állatok kénytelenek éjszaka elindulni, hogy táplálékot szerezzenek, amely során fokozott félelmet és stresszt élnek át, és ez a termékenységi ráta csökkenéséhez vezethet – vagyis a kutyák egészen konkrétan a többi faj túlélését fenyegetik.
A rezervátumokban kóborló kutyák jelensége nem korlátozódik Ecuadorra, több országból jelentettek már hasonlókat Brazíliától Olaszországon át Iránig, miközben az indiai tigrisrezervátumokban még a tigrisekét is meghaladja a kutyák száma. Több kutatás jutott már arra a konklúzióra, hogy a kutyák jelenléte összefügg az őshonos állat- és növényvilág csökkenésével, bár az ok-okozati összefüggés még nem egyértelmű.
A feltételezések szerint a kutyák a táplálékszerzés és a konkurens ragadozók kiiktatása miatt is pusztítanak, a tojásokat is feleszik, de még a dögevéssel is hátrányba hozzák az adott területen élő többi állatot, hiszen így nekik kevesebb táplálék marad. A kutyák legalattomosabb módszere mégis a félelemkeltés: a stressz gyengíti az immunredszert, a menekülés és a visszatérés állandó váltakozása pedig rengeteg energiát felemészt a megjelenő kutyáktól rettegő állatoknál – ezek a nyomások pedig a Nyugat-Ontariói Egyetem kutatói szerint a vadon élő állatok populációinak csökkenéséhez vezetnek.
Pórázon és póráz nélkül is fenyegetik az élővilágot, ürülékük pedig valódi ökológiai bomba
És nem is csak a kóbor vagy a rezervátumokat leuraló kutyák okoznak problémákat. A tengerparti területeken például látványos pusztítást tudnak okozni a házikedvencek: az angliai Norfolk természetvédelmi területén az elmúlt két évtizedben 60 százalékkal csökkent a parti madarak száma. Hogy ez mennyiben függ össze a kutyák jelenlétével, azt a covidjárvány jól mutatta: míg 2019-ben 800 ezer ember és 300 ezer kutya látogatta meg a norfolki partot, 2020 tavaszán ez a két faj szinte teljesen eltűnt a területről, és egyből tízezer madár szállta meg a partot. Amikor júniusban szüneteltek a korlátozások, egyetlen hétvége alatt 35 ezer kutya látogatta meg a területet, a költési időszak csúcsán, és hatalmas pusztítást rendeztek.
A madarakra még a pórázon sétáltatott kutyák is nagy fenyegetést jelentenek. Egy Sydney-hez közeli erdőben készített felmérés szerint például a kutyát sétáltató emberek több mint kétszer akkora csökkenést okoznak a madarak sokféleségében és gyakoriságában, mint a háziállat nélkül sétáló emberek. A kutatók szerint ez a megint csak a kutyák félelemkeltéséhez vezet vissza – a pórázon tartott kutyákhoz hozzá tudnának szokni a madarak, de az időnként szabadon engedett kutyák megerősítik a félelmeiket, így inkább a pórázon sétáló egyedeket is messziről kerülik.
A kutyák ürüléke a lápos, mocsaras területeken, bizonyos erdők mélyén, de még az útszéleken is komoly problémát jelenthet, ezeken az élőhelyeken ugyanis a növényeknek alacsony tápanyagtartalmú talajra van szükségük a túléléshez – mondta a New Scientistnek Pieter De Frenne, a Genti Egyetem ökológusa. A kutató februárban tette közzé számításait arról, hogy a kutyák mennyi nitrogént és foszfort jutattak a Gent környékén található négy természetvédelmi területre vizelet és ürülék útján – azt is beleszámítva, hogy a tulajdonosok az ürülék felét eltisztítják, ez évente 8 kilogramm nitrogént és több mint 1 kilogramm foszfort jelent.
Hogy ez mennyire számít környezetterhelésnek, az attól függ, hogy az adott ökoszisztéma mennyi extra tápanyagot bír elviselni. Az érintett rezervátumok közül háromban a nitrogén kritikus terhelése 20 kg/hektár, amit már önmagában meghalad a légkörből lerakódó, hektáronkénti 22 kilogramm nitrogén, vagyis a kutyaürülék jelentős további terhelést jelent. A lápos területeknek általában nagyon alacsony a nitrogén- és foszforterhelése, vagyis kevés kutya is nagy gondot tud okozni. De Frenne szerint ez a probléma nemcsak Gent környékére jellemző, hanem széles körben elterjedt lehet.
A kutyák ürüléke ráadásul a fertőzések vadállatokra való átterjedésének veszélyét is magában hordozza. Ez a veszélyeztetett fajokat különösen sújtja: Etiópiában, 2015-ben egy 13 fős falkából 7 etióp farkas pusztult el veszettségben, majd később az egyik túlélő is életét vesztette, már azután, hogy beoltották. A veszélyeztetett faj egyedeinek halálát mindkét esetben kutyák okozták: a veszettséget okozó állatot a farkastetemektől nem messze találták holtan, míg a beoltott etióp farkasban a kutyák által terjesztett szopornyicavírus jeleit észlelték. Hasonló eseteket jegyeztek fel Indiában és Tanzániában is, ahol oroszlánokon söpört végig a kutyák veszedelme.
A fejlett országokban ezzel szemben a kullancsok, bolhák és paraziták ellen beadott vegyszerek jelentik a legnagyobb gondot, ráadásul még Nagy-Britanniában is használnak olyan parazitaölő szert, amit mezőgazdasági felhasználásra már betiltottak, de a kutyák bundáján továbbra is bevethető. Ezek a vegyszerek leginkább a vízi élővilágra veszélyesek: jelenlétüket széles körben kimutatták a folyókban, ahová akár a kutyák otthoni fürdetése után is bekerülhet az anyag, a szennyvíztisztító telepeken keresztül.
Nem kell mindenhol kutyátlanítani, de ahol igen, ott széles összefogásra van szükség
Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy a kutyatartás önmagában rossz. Jótékony hatásuknak tudományos szakirodalma is gazdag, és persze tapasztalati úton is megbizonyosodhattak róla az emberek: a fizikai aktivitás növelésében, a stresszoldásban, a szórakozásban segítenek, házőrzőként vagy vakvezetőként pedig speciális funkciót tölthetnek be.
Matthew Gompper, az Új-Mexikói Állami Egyetem ökológusa szerint nem is kell attól tartani, hogy mindenhol felül kell vizsgálni a kutyák jelenlétének környezeti hatásait, leginkább azt kell felmérni, hogy hol van populációs szintű hatásuk egy-egy vadon élő fajra. A kutyák ökológiai szempontból ott a legkárosabbak, ahová nemrég érkeztek (pl. Ausztrália, Új-Zéland, Dél-Amerika vagy Afrika déli része), hiszen ezek az ökoszisztémák védtelenek lehetnek velük szemben.
A kutató még olyan esetekben is megengedőbb a fészkeket fosztogató kutyákkal szemben, amelyek egyes fajok (például a keselyűk, a tengeri teknősök vagy a parti madarak) pusztulásával fenyegetnek. Szerinte ugyanis nincs értelme beavatkozni ott, ahol kevés a remény a sikerre, tehát például nem lehet annyi kutyát beoltani, hogy megvédjék a fajokat a fertőző betegségektől, vagy ahol a kulturális normák miatt az emberek valószínűleg nem fogadnák el a kutyák tilalmát vagy korlátozását néhány vadállat védelme értelmében.
Ahol viszont beavatkozásra van szükség, ott csak úgy lehet sikereket elérni, ha a tervezett megoldás a kutyák, a tulajdonosaik, a vadon élő állatok és az állatvédelmi szervezetek igényeit is kielégíti. Ha ez nem történik meg, az olyan helyzetekhez vezethet, mint Indiában, ahol az állatvédelmi szervezetek a kutyák miatt szinte háborúban állnak a természetvédőkkel, valamint a kutyatámadások és a fertőző betegségek áldozataival és az értük aggódókkal.
Szerencsére jó példa is akad a különböző igények összehangolására. Jake Fiennes, a norfolki Holkham Nemzeti Természetvédelmi Terület igazgatója 2020-ban, a helyi kutya-madár háborúk hatására széleskörű konzultációt indított arról, hogy milyen változásokat tartanának még elfogadhatónak a kutyás látogatók. Ennek eredménye a 2021 tavaszán bevezetett zónarendszer, amelyben három részre osztották a rezervátumot: a kutyamentes övezet mellett két kutyás zónát alakítottak ki, az egyikben egész évben póráz nélkül lehetnek az állatok, a másikban április és augusztus között (költési időszakban) csak pórázon lehet sétáltatni őket. A sűrűn elhelyezett jelzések egyértelmű és oktató jellegű üzeneteket tartalmaznak a kutyák környezeti és a vadvilágra gyakorolt hatásáról, és az emberek gond nélkül betartják az előírásokat – ennek köszönhetően 2022 tavaszára a kis csér, a csigaforgató vagy a parti lile fészkelési és fiókanevelési rátája is újra nőni kezdett a területen.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
