Han van Meegeren volt a világ egyik leghíresebb hamisítója: a 19. század végén született holland festő 17. századi, szintén holland mesterek képeit adta el eredetiként, méghozzá olyan sikerrel, hogy az állítása szerint magángyűjteményből előkerült képek egyikét Vermeer legremekebb művének tartották. Van Meegeren iszonyatos pénzeket kaszált az üzleten, és a második világháború után még azzal is megvádolták, hogy eredeti Vermeereket juttatott a nácik kezére. Védekeznie kellett, ezzel pedig kezdetét vette a háborút lezáró tárgyalások egyik legkülönösebbike: a hamisítónak szakértők előtt kellet megfestenie egy Vermeert, hogy bizonyítsa, valójában ő festette a hamisítványokat. Van Meegeren 1947-ben hunyt el, halála óta viszont olyan nimbusza van, hogy az amszterdami Rijksmuseumban Vermeeréi mellett az ő képeit is kiállítják, sőt, hamisítják is. Egy hamisítóban magában persze nem lenne semmi különös: mióta léteznek értékes eredeti műtárgyak, léteznek hamisítók is, van Meegeren viszont nem másolt, hanem eredeti hamisítványokat készített – mármint olyan képeket, amelyeket akár maga Vermeer vagy az általa másolt egyéb mesterek is festhettek volna.

Kevés ilyen alak akad a művészettörténetben, van Meegerenen kívül a 20-21. századi művészettörténetben talán egy hasonló festő akad, a most 72 éves német Wolfgang Beltracchi, aki Wolfgang Fischer néven született, pályafutása során több száz képet hamisított, és több millió eurót keresett az üzleten – miközben saját maga is zseniálisan tudott festeni, csak az épp nem hozott volna annyit a konyhára. Beltracchi végül három évet ült egy német börtönben, 2015-ben szabadult, de a történetéről szóló filmből, jogdíjakból és az azóta működő weboldalából valószínűleg keres annyi pénzt, hogy ne szűkölködjön.

Az eredeti másolat

Van Meegerent és Beltracchit a művészetfilozófia és az esztétika is valamiféle kuriózumnak tekinti: kétségbevonhatatlan, hogy alkottak, sőt, az is, hogy egészen kivételes színvonalon és odafigyeléssel festettek. Van Meegeren maga vallotta be, hogy hamisított, különben a korabeli eszközökkel talán sosem állapították volna meg a képeiről, hogy nem eredetiek; Beltracchi bukását az okozta, hogy figyelmetlenségből rossz festéket használt, olyat, amilyen még nem került forgalomba Heinrich Campendonk idejében, akinek a festményét hamisította (a képet Beltracchi 1914-re datálta, és Campendonknak természetesen semmi köze nem volt hozzá).

A két alkotóban nemcsak az a közös, hogy hamisítottak, hanem az is, hogy nem ragaszkodtak meglévő képekhez (bár részleteket olykor átemeltek belőlük), és hogy mindkettejüket a maguk jogán is jelentős festőnek szokás tekinteni. Számos mester stílusában alkottak: Beltracchi Picassót, Gaugaint és Monet-t szeretett leginkább hamisítani, míg van Meegeren elsősorban Vermeert, Pieter de Hooch-t és Frans Halst kedvelte. Miközben mindkettejük képei iszonyatos pénzeket érnek, a szó bizonyos értelmében egyik festményük sem eredeti – másfelől viszont az: nem egy létező műalkotást, hanem egy létező stílust imitáltak, méghozzá sikeresen. Hamisítónak azért nevezzük őket, mert híres mesterek eredeti képeinek hazudták a festményeiket.

Beltracchi May Ernst-hamisítványáról maga a művész özvegye mondta, hogy ennél szebb erdőt még sosem festett a férje, és örül, hogy előkerült a kép; van Meegeren ál-Vermeerjét, az Emmauszi vacsorát pedig a mester legérettebb alkotásaként ünnepelték a kor művészettörténészei. Az újonnan „előkerült” festmény híre persze Magyarországra is eljutott, a Magyarság 1938-ban megjelent híre szerint a holland művészettörténész, Bredius doktor

„azonnal felismerte a kép értékét, kijelentette és kimutatta, hogy vitathatatlanul Vermeer de Delft, az egyik legnagyobb hollandiai festő műve, az Emmeus tanítványok. Vermeer de Delft értett hozzá, hogy a misztikumot az élet elragadó impressziójával örökítse meg képein és ezen a művén is csodálatos idealizálásról, a hit egyszerűségével és megindultságával örökítette meg Krisztust és tanítványait. Egy egyszerű megtisztítása a képnek s csakugyan előtűnik a festő szignatúrája”.

Szellemszignók

Még jó, hogy előtűnt az a szignatúra: Meegeren hülye lett volna nem odafesteni, ha egyszer eredetiként akarta eladni a képet. Beltracchinak sem voltak problémái az ilyesmivel: Ernstből ugyanannyi volt neki, mint Picassóból, az „elveszett” festményekről pedig még fényképeket is hamisított, hogy bizonyítsa, hogyan kerültek hozzá. A mesterhamisítóknak azonban a huszonegyedik században új vetélytársuk akadt: a mesterséges intelligencia. Ez a szignókkal ugyan még lehet bajban, de már így és némileg ijesztő, hogy megfelelő paraméterek birtokában mikre képes: olyan képeket generál, amelyek kísértetiesen hasonlítanak egy meglévő alkotó festményeire, csak az aláírás lesz néha kissé szellemképszerű, mert a mesterséges intelligencia akkora merítésből dolgozik, hogy ez már csak valami nüansznak tűnhet a számára. Beltracchi és Meegeren meg ebből keresett milliókat, ugye.

A problémákat csak súlyosbítja az NFT-k megjelenése: ott, ahol egy milliárdnyiszor másolható mém tulajdonjogáról van szó, valószínűleg nincs is szó semmiféle tulajdonjogról. Ott tartunk, mint Viktor Pelevinnél a Generation „P”-ben:

Határozottan megfogta Tatarszkij könyökét, és csupasz lábát súrolva hosszú combjárval, a legközelebbi, falon lógó papírlaphoz vezette. Tatarszkij néhány bekezdésnyi szöveget és kék pecsétet látott a papíron. A titkárnő rövidlátóan a papírhoz hajolt, hogy elolvassa az apróbetűs gépírást.

- Á, ez éppen egy vászon. Az infánsnő arcképének meglehetősen kevéssé ismert rózsaszín változata. Itt láthatjuk a közjegyzői igazolást, amelyet az Oppenheim and Radler cég adott ki annak bizonyítékául, hogy a képet valóban tizenhét millió dollárért vették át egy magángyűjteményből.

A másolat másolatának másolata

Miért büdös a hamisítvány? A kérdés nemcsak a műértőket, a kereskedőket és a vásárlókat érdekli, hanem a filozófusokat is: az igazi és a hamisítvány közötti különbözőség legkorábban Platón óta foglalkoztatja a világot. Platón viszonylag egyszerűen intézte el a kérdést: szerinte (legalábbis ahogy Az államban kifejti) minden művészet hamisítvány abban az értelemben, hogy az eredeti ideáktól legalább két lépés távolságban helyezkedik el: a mesterember megpróbálhat közelebb kerülni annak az ideájához, amit csinál, a filozófus törekedhet rá, hogy magukat az ideákat szemlélje, de a művész csak az ideák alapján készült valami másolatát tudja nyújtani a közönségnek. Ez már önmagában is elég rossz: a művészet élvezete még a legjobb esetben is léha időtöltésnek, szórakozásnak számít, rosszabb esetben viszont halálos veszély a gondolkodó emberre, mert még távolabb helyezi őt az ideák világától. A hamisítvány ebből a szempontból nincs sokkal rosszabb helyzetben, mint az eredeti műalkotás: ebben a megközelítésben mindkettő csak másolat, igaz, lehet, hogy a másolat másolatának a másolatát másolni még rosszabb, mint egyszerűen torz képet kapni a valódi világról. De kik azok, akik másolták a másolat másolatát, és miért tették ezt?

Han van Meegeren

Mindkét festőnek regénybe illő élettörténete van: van Meegerent tehetséges feltörekvő festőnek tartották a húszas-harmincas években, de a kritikusok a képeiből hiányolták a mélységet. A festő megsértődött: adok én nektek mélységet, gondolta, és nekiállt a holland mesterek modorában festeni. A sikertelenségéhez – és végső soron a sikeréhez – az is hozzájárult, hogy mélységesen ellenezte a modernizmust, viszont alaposan tanulmányozta a 17. századi festészetet. Először arcképeket festett a holland mesterek stílusában, aztán komolyabb fába vágta a fejszéjét: megfestette az első négy hamisítványát, köztük az Emmauszi tanítványokat. Meegeren először be akarta vallani, hogy csalásról van szó („lám, mégis tudok festeni!”), aztán meggondolta magát: kitört a háború, ő pedig egy-egy hamisítványért több pénzt kapott, mint Picasso egy eredeti képéért. Göring és Hitler is vásárolt a festményeiből. Az előbbi okozta Meegeren bukását: Harry Anderson százados Göring műkincsgyűjteményének felmérésekor felfedezte az „eredeti” Vermeert, és arra is rájött, hogy kitől származik a kép.

Meegerent ezután azzal vádolták, hogy kollaboráns volt, amiért eladta a festményt a náciknak. A festőnek nem maradt más választása: vagy bevallja a hamisítást, és végre elismerik, viszont a büntetést is vállalnia kell, vagy nem vallja be, viszont akkor nem nagy művészként, hanem kollaboránsként emlékszik majd rá az utókor. Meegeren döntött – ezzel pedig fel kellett adnia fényűző életmódját is, és ha nem is a huszadik század legnagyobb festőjeként vonult be a történelemkönyvekbe, a huszadik század legnagyobb hamisítójaként végül sikerült neki. A vagyona is megmaradt: még életében a feleségére íratta, akitől papíron elvált, így az özvegy luxuskörülmények között élhetett 91 éves koráig.

Wolfgang Beltracchi

Beltracchi 1951-ben született Németországban, a festészet iránti szeretetét az apjától örökölte, ahogy a hamisításét is: a restaurátor apa szabadidejében szívesen másolta Rembrandt és Picasso képeit, igaz, csak ujjgyakorlatként, nem megélhetési vagy bűnözési célból. Beltracchi is rákapott a régi mesterek műveinek másolására, majd arra, hogy az ő stílusukban fessen; első képeit hippiként európai bolhapiacokon árulta. Ekkoriban kezdett el a német expresszionizmussal is foglalkozni, mert az ehhez szükséges alapanyagok könnyebben hozzáférhetők voltak, mint azok a festékek, amiket Rembrandt használt. 1992-ben ismerkedett meg leendő feleségével, Helene Beltracchival, akinek később fel is vette a nevét, és együtt ötlötték ki a történetet egy mesés műkincsörökségről, amelynek a létezését homályos fotókkal is igazolták: ezeken Helene nagymamája volt látható az „eredeti” Campendonkok és Picassók társaságában (a képek valójában a frissen elkészült festményeket és magát Helene-t ábrázolták).

Beltracchi összesen 300 kép hamisítását vallotta be, és őt tekintik a világ egyik legsikeresebb hamisítójának. Egy nemrégiben megjelent könyv tanúsága szerint Wolfgang, az egykori hippi, csak részben a pénz miatt vágott neki a kalandnak: Meegerenhez hasonlóan szerette volna kifejezni magát, persze ehhez nem jött rosszul az a pár millió dollár, amit a képekért cserébe kapott. Beltracchi szerint az egész egy nagy játék volt: élvezte a kutatómunkát, azt, hogy mások modorában festhetett, szerette beilleszteni egy történetbe az elkészült alkotásokat, és persze a fényképek megrendezését, az egyes alkotások köré adott körítést is izgalmasnak találta. Saját bevallása szerint mintegy ötven különböző festő műveit tudta hamisítani úgy, hogy a képek beilleszthetők legyenek az életművükbe, és eközben Jeanette Fischer pszichológus szerint a saját személyisége teljesen feloldódott a többieké között. Az eredmény: több millió dollár, két saját könyv, számtalan interjú, még több per az átvert műkincstulajdonosoktól. És mivel Beltracchiék hallgattak a modern idők szavára, több saját NFT. Wolfgang Beltracchi már a saját neve alatt fest, és saját jogán is sikeres művésznek is számít, igaz, ehhez neki és a feleségének is néhány évet a börtönben kellett töltenie. Meegeren életéről számos könyvet (köztük egy thrillernek is beillő fordulatos, de igaz sztorit) is írtak, Beltracchiékról pedig egy hasonlóan izgalmas film is készült 2014-ben.

Midjourney

A képgenerátornak nincs olyan regényes élettörténete, mint Meegerennek vagy Beltracchinak, de nagyon hasonlóan működik, mint a két művész: Meegeren festette meg Vermeer egyik legnagyobb műalkotását, Beltracchi szebb erdőt festett, mint maga Max Ernst, a Midjourney pedig elvitte a coloradói állami vásár képzőművészeti versenyének fődíját. Nem egy Vermeer és nem is járt dollármilliós bevétellel, de hát valahol el kell kezdeni – és a mesterséges intelligencia a megfelelő paraméterek birtokában éppen azt csinálja, amit a 20-21. század két legnagyobb hamisítója. Nem másol, hanem szintetizál, egy fontos különbséggel: nem hazudik – igaz, neki nincs is szüksége pénzre, hogy luxusra, nőkre, franciaországi nyaralóra vagy drogokra verje el.

Akárhogy is, a Midjourney és a többi hasonló képgenerátor képes arra, hogy több-kevesebb sikerrel valaki más stílusában alkosson: ehhez több millió képet gyúr össze magában, és a paramétereknek megfelelően alakítja a végeredményt, néha ijesztően jó eredménnyel. Sok jogi szakértő úgy gondolja, hogy a Midjourney-hez hasonló generátorok megjelenésével párhuzamosan hasonló jogi problémák merülhetnek majd fel, mint annak idején a Napsterrel és a többi fájlcserélővel: azok a művészek, akiknek a képeit az algoritmus használja, nem járultak hozzá, hogy további alkotásokat generáljanak belőlük. A szerzői jogi perek már megindultak, sőt, már fejlesztettek egy orvosságot is a bajra: ez meggátolja az ehhez hasonló algoritmusoknak, hogy felhasználhassák az így védett képeket, de hogy mit hoz a jövő, azt még senki sem tudja. Egy biztos: hiába volt a Napster-ügy, az egésznek csak annyi értelme lett, hogy a Metallica dobosát a világ csóróbb felén egy életre megutálták, a torrentezés és a többi platform pedig köszöni, jól van.

De mi ezzel a baj?

Nem minden filozófus és esztéta olyan szigorú a művészetekkel szemben, mint Platón volt: akadnak, akik szerint a végromlás felé vezető út éppenséggel nem szép képekkel van kikövezve. Beltracchi, Meegeren és a Midjourney esetében nem az a baj, hogy másolnak, hanem az, hogy alkotnak – és az NFT-k, a fénymásológépek és a digitális művészet idején pedig már az is kérdéses, hogy mi számít egyáltalán eredetinek, és mi hamisítványnak. A téma egyik sokat hivatkozott tanulmányát Alfred (Fred) Lessing holland születésű amerikai filozófus írta – akinek az élettörténete Meegerenhez hasonlóan szintén regénybe illő. Úgy tűnik, hogy ez már csak egy ilyen társaság.

Lessing legfőbb kérdése – és a tanulmány címe – az, hogy mi a baj a hamisítással (What is Wrong with a Forgery?). A kérdés már eleve feltételezi azt, hogy valami baj van azzal, ami hamis: a hamisítvány csak valami eredetihez képest lehet az, és hajlamosak vagyunk úgy érezni, hogy ez az eredeti valamilyen módon több vagy jobb, mint a másolata. Úgy tűnik, hogy a hamisítványból hiányzik valami, ami az eredetiben még megvolt, de pusztán amiatt, hogy valami hamis, nem rendelkezik ezzel a tulajdonsággal, ez pedig azt is jelentené, hogy a hamisítvány csak azért, mert hamisítvány, valamilyen módon alsóbbrendű lenne, mint az eredeti. Lessing szerint valami ilyen minőség feltételezése már eleve problémás: Bredius, a világ vezető Vermeer-szakértője eredetinek, sőt, Vermeer egyik legnagyobb művének nevezte az Emmauszi tanítványokat, Meegeren hamisítványát. „A színkezelése zseniális… Ez a legmagasabb rendű művészet” – írta Bredius. Mi változott azután, hogy kiderült, hogy a kép hamis? Ha a méltatás valódi volt, az a konkrét képnek szólt, akár hamisítvány, akár nem.

Esztétika, történelem és művészettörténet

Lessing szerint az igazi-hamis problémájával az a legnagyobb baj, hogy a kritikusok és a művészettörténészek gyakran nem esztétikai, hanem történeti vagy pénzügyi szempontokat is figyelembe vesznek egy-egy mű méltatásakor, illetve azt is, hogy ki alkotta: egy rossz Picasso-vázlat mindenképpen többet ér a piacon, mint egy ismeretlen festőtől származó jó kép, és ez a műítészek bírálatán is nyomot hagy. Ha kiderül valamiről, amit ráadásul annyira dicsértek, mint Van Meegeren vagy Beltracchi hamisítványait, hogy hamis, az kínos a kritikusoknak – de ez önmagában még semmit nem von le a kép értékéből. Lehet, hogy a probléma nem is esztétikai, hanem morális természetű: hamisítani végső soron azért nem illik, de az ál-Vermeerek esetében még ez az érv is gyenge lábakon áll.

A hamis áruval általában az a gond, hogy silányabb minőségű, mint az eredeti. Lessing nem is tagadja, hogy sokan (köztük Göring is) azért adtak vagyonokat egy-egy van Meegerenért, mert abban a hitben éltek, hogy egy eredeti Vermeerhez jutnak, és ezeknek az embereknek nyilvánvalóan káruk származott az üzletből – de ez megint csak nem magáról a képről szól. A művészetfilozófus szerint van Meegeren a szó legalább négy értelmében eredeti alkotásokkal gazdagította a művészettörténetet, de, egyszerűen szólva, rosszkor volt rossz helyen: azt a fajta eredetiséget, ami El Grecónál, Mozartnál vagy akár Vermeernél érte el a történelmi csúcspontját, azt a produktumot, aminek ott és akkor kellett létrejönnie, nem lehet sem technikával, sem szívvel-lélekkel másolni, ahhoz ott kell lenni. Itt Lessing nem a dátumra gondol, hanem arra a folyamatra, ami egy mű vagy akár egy korszak létrejöttéhez vagy bekövetkeztéhez vezet: mindent lehet másolni, de ezt nem.

Úgy tűnik, hogy az eredetiség igenis fontos, legalábbis valamilyen szempontból: Pelevin regényében még akkor sem lett volna helye hamis alkotásokról szóló számláknak, ha egyébként abban a világban minden hamis és minden csak illúzió. Lessing egy történeti folyamat csúcspontjában vagy termékében látja az eredetiség kulcsát, amit természetesen nem lehet elválasztani a történelemtől és a művészettörténettől – viszont a szigorú esztétikai ítélettől igen, hiszen az, hogy az ember mit lát a képen és milyen élményt ad a befogadása, nem múlik és nem is múlhat azon, hogy ismeri-e a keletkezéstörténetét.

A helyiérték és a helyi érték

Tomáš Kulka cseh filozófus még ennél is nagyobb szerepet szán a művészettörténetnek az eredeti és a hamis megkülönböztetésében: szerinte különbséget kell tenni egy mű művészettörténeti és esztétikai értékelése között, és a kettő együtteséből már világosan kitűnik, hogy egy hamisítvány miért nem veheti fel a versenyt az eredetivel (Kulka az 1982-es tanulmányával egyébként nem mond sokkal többet, mint Lessing: ugyanúgy arra hívja fel a figyelmet, hogy egy-egy művet művészettörténeti kontextusban kell szemlélni, mint holland-amerikai kollégája, csak ezt nem csúcspontnak nevezi).

Kulka példája szerint például Rembrandt ifjúkori vázlatai, amiket mesteréről, Pieter Lastmanról másolt, kidolgozásukban ugyan szebbek, mint a minta, de a valódi értékük kisebb, mint az eredetiké, azok ugyanis összegeztek és meghaladtak egy olyan hagyományt, ami alapján egyáltalán elkészülhettek. Kulka több régebbi elméletet is összefoglal, egyúttal mindet kritizálja is: a legnagyobb baja azokkal van, amelyek valamiféle különös bizsergésre vagy megérzésre hivatkoznak, amikor az eredetiről van szó, és ennek a hiányára, amikor hamisítványról beszélnek. Ahogy a történelmi példák is mutatják, Bredius doktor jó alaposan bebizsergett – az Emmauszi vacsoráról mégis kiderült, hogy nem eredeti. Lessing viszont hozzáteszi, és ezzel Kulka is bizonyára egyetértene, hogy a „hamis” művek már egészen más lapra tartoznak: a „hiba” bennük az, hogy csak utánoznak egy adott korszakot vagy arra jellemző világlátást, önmagukban viszont saját esztétikai minőségük és kulturális kontextusuk van, a „bűnük” csak annyi, hogy nem ezt vállalják fel, hanem egy másikat mímelnek. Van Meegeren, Beltracchi vagy akár a Midjourney képei önmagukban értékesek, sőt, a hamisítás kontextusában is lehetnek azok, csak épp annak kell tekinteni őket, amik.

Ennyit a filozófiáról: Lessing még egy józan paraszti észen alapuló kifogást is emelt az eredeti és a hamisítvány közötti különbségtétel ellen, mielőtt bevezette volna az öt különböző eredetiség-fogalmat, amelyek közül négyen az Emmauszi vacsora simán átcsúszott volna – azt, hogy ez az egész eredetiség-hisztéria igazából csak a sznoboknak és a befektetőknek fontos.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás

link Forrás