Az autokrata kormányok szavazatszerző csodafegyvere: a jól célzott családpolitika
Furcsán paradox helyzet jellemzi a nyílt és hibrid módon működő autokrata rezsimeket: miközben a kormányok a propaganda legváltozatosabb eszközeivel azt harsogják, hogy a patriarchális, hagyományos család a kívánatos, a gazdasági kényszer arra tolja az autoriter országokat, hogy elősegítsék a nők foglalkoztatásának növelését, és ezzel a nők több pénzhez, nagyobb függetlenséghez juthatnak. Legalább is erre a következtetésre jutott három kutató, akik a magyar, a lengyel, a török és az orosz autokrata és autokratizálódó kormányok családpolitikájának összehasonlítására vállalkoztak.
A nemrégiben indult kutatás arra a kérdésre keresi a választ, hogy a vizsgált négy autokrata (orosz és török) és autokratizálódó (magyar és lengyel) rezsim fennmaradásában mekkora szerepet játszhat az adott országok időnként kifejezetten bőkezű családpolitikája. „Úgy tűnik, hogy ezek az országok egy Janus-arcú jóléti stratégiát követnek, ahol a befogadás és a kirekesztés egyszerre van jelen. Összességében azt találtuk, hogy a családpolitika fontos szerepet játszik az illiberális demokráciák legitimálásában és a tekintélyelvű uralkodókat támogató csoportok kiépítésében” – olvasható Győry Adrienn, Kerem Gabriel Öktem és Szikra Dorottya Az autokratikus családpolitikai expanzió változatai: Magyarország, Lengyelország, Oroszország és Törökország című tanulmányban, ami még nem publikus, de a CEU Demokrácia Intézetében február közepén már bemutatták első eredményeit.
„Eddig azt tudtuk, az egyetemen is azt tanították és a nyugati szakirodalom is azt írta, hogy minél demokratikusabb egy ország, annál jólétibb államot kényszerítenek ki az állampolgárai, hiszen a politikai jogok kiépülése alapozza meg a szociális jogok bevezetését” – mondja Szikra Dorottya szociálpolitikus, a tanulmány egyik szerzője, a Társadalomtudományi Kutatóközpont Szociológiai Intézetének tudományos főmunkatársa, a CEU Demokrácia Intézet kutatója. – Ami teljesen logikus is, hiszen minél szélesebb körű a szavazati jog, annál több szociális jogot lehet kikényszeríteni az államtól. Ebből a logikából pedig annak kellene következnie, hogy minél hanyatlóbb egy demokrácia, minél kevésbé vonja be a döntéshozatalba például a szakszervezeteket vagy a civileket, annál inkább gyengülniük kellene a szociális jogoknak, és [az államnak] annál kevesebbet kellene invesztálnia a jóléti intézkedésekbe.”
Bár Magyarország esetében valóban látszik csökkenés, ha a többi országot nézzük, akkor az derül ki, hogy ez egyáltalán nem mindenhol van így. Lengyelországban például növekvő kiadásokat látunk, Oroszországban és Törökországban pedig hullámzó, de nagyjából változatlan összeget fordítanak családpolitikára. „Mondjuk, ha Magyarországon beleszámoljuk az adókedvezményeket, meg ezeket a furcsa, nem szokványos szociálpolitikai ellátásokat, akkor már nem olyan durva ez a csökkenés” – magyarázza Szikra.
A demográfiai aggályok vezérelte, a termékenységi arányszámok növelését célzó családpolitikák esetében nemcsak a szakpolitikára fordított teljes összeg különbségei az érdekesek, hanem az is, hogy az egyes országok kikre céloznak: Magyarországra a nem rászoruló családokat támogató, Lengyelországra az univerzális, tehát a mindenkire kiterjedő, Törökországra és Oroszországra inkább a szegényeket célzó családpolitika a jellemző – olvasható Szikráék tanulmányában.
A magyar családpolitika az egyetlen, ami a szegényeket nem támogatja
Az egymást követő Orbán-kormányok több reformot kezdeményeztek a családpolitikában, mint bármely más szociálpolitikai területen – áll a tanulmányban, ráadásul úgy, hogy legtöbbször egy régit fazoníroztak újra, amit aztán a sajátjukként adtak el. „Gondoljunk csak a CSOK-ra (Családi Otthonteremtési Kedvezmény), ami a régi szocpol alapjaira épült, és bár az is ezer sebből vérzett, de mégiscsak a rászorulóknak nyújtott lakhatási segítséget. Ezt a Fidesz úgy alakította át, hogy lefelé már ne menjen, csak középre vagy felfelé. Ebből aztán lesz egy jól marketingelt brand, amit a propagandagépezet úgy állít be, mintha ez mindenkinek járna, holott sok ember egyáltalán nem jogosult rá” – mondja Szikra.
– De mi értelme a családokat értintő reformoknak, ha közben a családpolitikai kiadások csökkennek? – teszi fel a kérdést a tanulmány. A kutatók szerint a válasz a Fidesz megosztó szociálpolitikájában rejlik, ami a dolgozó embereket támogatja, a perifériára szorult „kívülállókat” pedig elhanyagolja. Orbán Viktor a „munkaalapú társadalom” építésével nemcsak a munkaerőpiacot, hanem minden más szociálpolitikai területet, így a családpolitikai támogatásokat is ennek az ideológiának megfelelően alakította át – olvasható a tanulmányban.
A szokványos szociálpolitika azt a fajta újraelosztást jelenti, amikor az állam adókon és járulékokon keresztül elvon, majd az elvont pénzt újraosztja a rászorulóknak vagy a munkaerőpiaci szempontból hátrányos helyzetbe kerülőknek, tipikusan havonta érkező pénz formájában. Ehhez képest mi van nálunk? „A furcsa és nem szokványos ellátások nálunk nem a rászorulókat támogatják, hiszen a családi adókedvezmény annál magasabb összegű, minél több a gyerek és minél magasabb a munkából származó jövedelem; a CSOK, a szabad felhasználású házaspároknak szóló babaváró kölcsön vagy a nagycsaládosok autóvásárlási támogatása nem havi járandóság, hanem egyszeri nagy összegű támogatás vagy hitel, ami azért sem szokványos, mert közé van iktatva egy harmadik szereplő, például a bankok - mondja Szikra. - Innentől nemcsak az államnak kell jogosultság szempontjából megfelelni, hanem a bankoknak is. Hogy miért jó ez az államnak, azt nehéz megmondani, mert ennek a rendszernek jóval drágább az adminisztratív költsége, mintha mindenkinek magasabb családi pótlékot fizetne havonta. Az mondjuk biztos, hogy a bankoknak, az építőiparnak, az autókereskedőknek ez egy biztos piac, és ezzel őket is eteti az állam. Magyarán a szociálpolitikai eszközöket nemcsak szociálpolitikai célokra használják, sőt a magyar esetben a klasszikus szociálpolitikai cél, hogy a rászorulókon segítsenek, nem is érvényesül” – mondja Szikra.
Az orosz családpolitika az univerzális ellátás irányába mozdult el
Vlagyimir Putyin orosz elnök 2007-ben egy olyan nagyszabású családpolitikai intézkedést vezetett be – vélhetően azért, mert az orosz vezetés úgy gondolta, hogy a nők a gazdasági bizonytalanság miatt nem vállalnak több gyereket – , ami teljesen ismeretlen más országokban. Az anyasági tőkét, ami egyszeri, nagy összegű támogatást jelent a gyerek 3 éves korában, szinte kizárólag a gyerekes nők vehetik igénybe. 2018-ig ezt a pénzt csak bizonyos dolgokra lehetett költeni, például az anya oktatására vagy a gyerek taníttatására, tehát „csupa olyasmit támogattak, amit az Európai Unió szociálpolitikájának egyik központi fogalmaként társadalmi befeketésnek hívnak. Ahogy egy külföldi kollegám fogalmazott egyszer, »el kell tudnunk fogadni, hogy a nekünk nem szimpatikus politikai szereplők is néha tudnak jót csinálni, és ezeket azért kell megmutatnunk, hogy közelebb kerüljünk a rendszer megértéséhez: mitől tudnak legitimmé válni az autokrata rezsimek, és miért választják újra és újra meg az autokrata vezetőket?«”
Az orosz szakemberek sokat kritizálták ezt a rendszert, mert hiába járt támogatás minden gyerekes nőnek, olyan bonyolult volt igényelni, hogy csak a magasabb státuszú családoknak sikerült hozzájutniuk a pénzhez. 2018-ban ezen is változtattak, és azóta készpénz formájában is hozzá lehet jutni az összeg egy részéhez, ez pedig sok szegény családnak nagy könnyebbséget jelent, mert az igénylés folyamata is könnyebb lett. Érdekes ellentmondás, hogy az anyasági tőkéről szóló orosz politikai narratíva a társadalmilag kívánatos családtípusként a házasságban élő párokat és a három- vagy négygyerekes családokat élteti, a jogosultsági kritériumok mégis teljes mértékben az anyákra összpontosítanak, és az apák csak akkor jogosultak az összegre, ha egyedülállók, és nincs anya a családban. Bár az egyedülálló anyák nincsenek meghatározva kedvezményezettként, formálisan őket sem zárja ki az orosz rendszer az anyasági tőke felhasználásából. „Ezek a szabályok arra utalnak, hogy miközben a kormány retorikájában a hagyományos családot támogatja, nem korlátozza a hozzáférést más családi formációra sem" – olvasható a tanulmányban.
Erdoğannak csak a szája jár, de sok minden nem történik a családtámogatások terén
Recep Tayyip Erdoğan miniszterelnök 2006-ban azzal húzott nagyot Törökországban, hogy univerzálissá tette az addig nagyon szűk körnek járó egészségügyi és nyugdíjrendszert. Közben az erdoğani retorika kísértetiesen hasonlít a magyar vagy az orosz retorikára: a nagycsaládosok, a török családok és anyák állnak a miniszterelnök beszédeinek középpontjában. „Ő az abortusz, sőt a császármetszés ellen is keményen felszólal, miközben családpolitikát alig csinál a többi szociálpolitikai területhez képest – mondja Szikra. - Törökország amúgy egészen máshonnan indult a családpolitikája szempontjából, mint a többi vizsgált ország. Ennek ellenére [Erdogan] több intézkedése is a szegényekre koncentrál, és bevezetett például olyan intézkedést, ami a fogyatékos gyerekeket ápoló családokat támogatja. De például nincs mindenkire kiterjedő családi pótlék, az csak azoknak jár, akik állami alkalmazottak, és a családokat érintő szolgáltatások is gyerekcipőben járnak még.” Ugyanakkor mivel a legtöbb támogatás még így is az állami alkalmazottakat és a szegényeket célozza, leginkább Erdoğan szavazói részesülnek a kormány családpolitikai juttatásaiból. A tanulmány külön kiemeli, hogy a nőket célzó programok politikai szinten is kifizetődnek, mivel a szélsőjobboldali, konzervatív, iszlamista kormányzó párt, az Erdoğan vezette Igazság és Fejlődés Pártjának (AKP) fő támogatói csoportja háziasszonyokból áll, akik a nők alacsony munkaerő-piaci részvételi aránya miatt kifejezetten nagy létszámú csoportnak számítanak Törökországban. „Figyelembe véve, hogy egyes választások kimenetele milyen szoros volt, azt lehet mondani, hogy a háziasszonyok választói támogatása kulcsfontosságú volt az AKP és Erdoğan hatalmon tartásához” – írja a tanulmány.
Lengyel családtámogatás: kvázi garantált minimumjövedelem
Az utóbbi években a családtámogatások terén Lengyelország lépett a legnagyobbat előre, mert ott az állam a mindenkinek járó univerzális ellátás felé mozdult el. A Család 500+, vagyis az 500 zlotys program, ami a gyerek 18 éves koráig jár, valójában nem más, mint egy óriási családipótlék-emelési program. Olyan jelentős összegről van szó, hogy amikor bevezették, egy háromgyerekes anya annyit kapott a gyerekei után, hogy azzal elérte a minimálbért. „Az univerzális megközelítés úttörőnek számít a négy elemzett ország között, de a lengyel jóléti állam történetében is, ahol a családi pótlék és a gyermekgondozási szabadság korábban rászorultsági alapú és foglalkoztatáshoz kötött volt, most viszont a gyerekek 18 éves koráig jár. Miközben a kormány itt is a hagyományos családmodellt hangsúlyozza az ideális lengyel családként, a Család 500+ támogatást bárki igénybe veheti, akinek gyereke van. A bevezetésekor még csak a szegény családok kapták meg, de 2019-től kiterjesztették minden gyerekes családra.
„Majdnem olyan ez, mint egy garantált minimumjövedelem – mondja Szikra. - Ma már az infláció miatt nem ér annyit ez a pénz, de még mindig nagyon jelentős ez az összeg.” Ezzel nagyon meg is ugrottak a lengyel családpolitikai kiadások, pedig a 2000-es évekig a lengyel szociálpolitika kevés figyelmet szentelt nekik. „A 2000-es évek közepétől úgy kezdtek emelkedni ezek a kiadások, hogy hasonlóan az oktatáshoz, a különböző kormányváltások idején is kitartottak a máig működő rendszer mellett, és a mögötte lévő szakembergárda, ami a családpolitikai programok kidolgozásáért felelt, a kormányváltások ellenére is a helyén maradhatott.”
„Volt egy nemzeti minimum, ami a politikusukon múlt, és a konzultációkba sok-sok szereplőt bevontak. A Kaczyński-kormány ráadásul húzott egy nagyot, és a korábban mostohagyereknek számító családtámogatásokat olyan méretűvé duzzasztotta, hogy azok ma már a GDP 4 százalékát teszik ki, holott korábban az 1,5 százalék is csoda lett volna. Magyarországon is körülbelül ekkora [a támogatás], ha a CSOK típusú támogatásokat és az adókedvezményeket is beleszámítjuk, de nálunk körülbelül mindig is ez volt az arány, másrészt, szemben a lengyelekkel, nálunk csak a jobb módú családok részesülnek ezekben a támogatásokban. Bár ennek a rendszernek Lengyelországban is voltak ellenzői, akik azt mondták, hogy fenntarthatatlan és hogy nem fog ösztönözni munkára, eddig úgy tűnik, hogy semmi ilyesmiről nincs szó, és csak egy egészen szűk rétegnek, mondjuk a három műszakban dolgozó, több gyereket nevelő, alacsony iskolai végzettségű anyukáknak nem éri meg emellett visszamenni dolgozni. Ráadásul óvodákat is építenek, amivel mondjuk eleve rosszabbul álltak, mint mi” – magyarázza Szikra.
A lengyelországi családpolitikai intézkedések hatása, hasonlóan Törökországhoz, szavazatokban is képes testet ölteni: az adatok azt mutatják, hogy a nők nagyobb arányban támogatják a jelenleg regnáló, egyébként sok szempontból egyáltalán nem tipikusan autoriter módon működő kormányt, mint a férfiak – olvasható Szikráék tanulmányában.
A vezetőnek köszönjék meg, ha jobb lesz a családoknak
„A Család 500+, a minden gyerekes családnak járó lengyel program miatt egy svéd szociáldemokrata is megnyalná mind a 10 ujját – mondja Szikra. - Időnként olyat húznak ezek a jobbos vagy szélsőjobb felé hajló kormányok, amiket korábban a baloldali kormányok sem léptek meg. E mögött az állhat, hogy vannak olyan rétegek és olyan problémák, amikre korábban egyik politikai erő sem figyelt, ezek a kormányok viszont rájuk zoomolnak. Ebben még önmagában semmi autoriter nincs, viszont mégis az a helyzet áll elő, hogy mindezt nem jogként tálalják az emberek felé, hanem kegyként és ajándékként, amikor a kedves vezető lehajol a néphez (Lengyelországra mondjuk ez sem igaz). Erdoğannál olyan családpolitikai ellátás is van, amit egyenesen róla neveztek el. Vagy amikor Orbán azt mondja, hogy egyezséget köt a nőkkel, és a 2019-es évértékelő beszédében csak a családvédelmi akciótervéről van szó, akkor az történik, hogy a családok támogatásának élére áll, és köszönjék neki a családok és a nők, ha valamivel jobb lett nekik. Nem az történik, mint egy rendes demokráciában, ahol a parlamenten belül és kívül különböző szereplők bevonásával, akár tüntetéseken keresztül, akár tárgyalásos úton kialakul valami, hanem eldönti a vezető, hogy mondjuk 10 millió lesz a CSOK. Az ilyen kevés ember bevonásával meghozott szabályok egyébként idővel vagy rengeteg korrekcióra szorulnak, vagy az érintett jogszabályokat kell sebtében módosítani, hogy működni tudjon az ellátás."
A közös pont az LMBTQI-ellenes propaganda
Ami viszont mind a négy autoriter országra igaz, az az LMBTQI ellenes retorika. Az orosz politikában a 2000-es évek végétől kiemelt helyen szerepelt az LMBTQI ellenes propaganda, ami aztán 2013-ban aztán a „homoszexuális propaganda" bemutatását tiltó törvény elfogadásával csúcsosodott ki, példát szolgáltatva ezzel a magyar kormánynak, ami ezt a törvényt használta mintául a 2020-as hazai LMBTQI-ellenes jogszabály megalkotásához. „Nálunk is egyre több az olyan jogszabály vagy ellátási forma - mondja Szikra - amit csak házasok vehetnek igénybe, és ugye házasság nálunk csak heteroszexuális párok között jöhet létre. Az pedig elég autoriter dolog, hogy az állam beleszól a családi formációkba. Amikor szétmennének házasságok, akkor a CSOK összetapasztja őket, és számtalan olyan történet van, amikor egy bántalmazó kapcsolatból nem tudnak nők kilépni, mert akkor kamatostól kellene visszafizetni az anno nagyon jól hangzó CSOK-ot vagy babaváró hitelt."
A címlapkép forrása: Fortepan / Fortepan
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: