Kevés közhelyesebb kijelentés létezik manapság annál, mint hogy „az igazság utáni” korszakban, az „alternatív tények” világában élünk. A „post-truth”, és az „alternative facts” talán több alkalommal is az év kifejezései lettek, rengeteg szakkönyv, népszerűsítő kötet és előadás tárgyai voltak az utóbbi években. Vajon mit tud mindehhez hozzátenni egy újabb, közérthető stílusban megírt kötet?

Åsa Wikforss svéd filozófus legújabb műve, ami nemrég a Typotex kiadó gondozásában jelent meg magyar nyelven Alternatív tények és a tudás ellenségei címmel, nem csak egy a többi, ránézésre hasonszőrű könyv között. A szerzőnek van egy víziója, egy története, amivel, noha sok pontján vitatható, mindenképp kiemelkedik a szokásos „merj gondolkodni!” és a „jaj, a csúnya politikusok!” típusú gondolatmenetek közül.

A kötetnek három fő csapásiránya van, amik végül több ponton is találkoznak. Egyrészt ott az ismeretelméleti kérdéskör, ami a tudás és a meggyőződés különbségére hívja fel a figyelmet. Másrészt van egy pszichológiai, kognitív tudományi vonulat, ami az emberi értelem működésének külső befolyásait és belső hibáit tárgyalja, és végül helyett kapott a kötetben egy oktatáskritikai szál is. Miről is szólnak ezek, és mi közük egymáshoz?

A tudásrezisztencia és a tények című első két fejezetben a szerző az ismeretelmélet néhány klasszikus fogalmát és problémáját vezeti be: mi is a tudás, és hogyan tehetünk rá szert? Ez a látszólag egyértelmű kérdés a nyugati hagyományban már Szókratész óta, tehát 2500 éve foglalkoztatja a filozófusokat, ennek ellenére mindenki által elfogadott válaszok mindezidáig nem születtek. (Egyesek szerint éppen ezért jó és izgalmas a filozófia, mások szerint pedig éppen ezért rossz és haszontalan. Bárcsak legalább abban lenne konszenzus, hogy miért rossz a filozófia!)

Gyíkember Obama, vagy nem gyíkember?

A legtöbb filozófus abban azért egyetért (főleg, ha minimálisan komolyan veszik azt, amit az utca embere is gondolni szokott intuitíve), hogy ahhoz, hogy tudásról beszélhessünk, három feltételnek teljesülnie kell. Vegyük például az „Obama gyíkember” kijelentést! Ahhoz, hogy tudjam, gyíkember-e Obama, mindenekelőtt kell rendelkeznem egy sajátos pszichológiai állapottal az adott kijelentéssel kapcsolatban, jelesül azt kell hinnem, hogy az adott kijelentés igaz, vagyis Obama gyíkember. A „hit” szó ebben a kontextusban semmi többet nem jelent, mint hogy valaki igaznak fogad el egy kijelentést. Világos: ha nem hiszem, hogy Obama gyíkember, mert azt gondolom, hogy (sima) ember, netán nem gyíkember, hanem valójában egy kicsi szürke földönkívüli, akkor nem tudhatom, hogy Obama gyíkember.

Másfelől a kérdéses kijelentésnek igaznak is kell lennie: lehet, hogy meg vagyok győződve arról, hogy Obama tényleg gyíkember, azonban nem beszélhetünk tudásról, ha ez az állítás valójában hamis. A tudás harmadik szükséges feltétele némileg trükkösebb: a kérdéses kijelentésnek nemcsak igaznak kell lennie és nekem is igazként kell elfogadnom, de mindezt jó indokok alapján is kell tennem, vagyis a hitemnek igazoltnak kell lennie. Lehet, hogy meg vagyok róla győződve, hogy Obama gyíkember, és az is lehet, hogy tényleg az (nem zárhatjuk ki teljesen ezt az opciót sem), azonban ettől még a meggyőződésem nem lesz ésszerű, ha mondjuk pusztán úgy jutottam erre a hitre, hogy Obama egy televíziós beszéde alatt átfutott az ablak alatt egy gyík, én pedig összeraktam a képet. A rendelkezésünkre álló egyéb bizonyítékok ugyanis meglehetősen valószínűtlenné teszik azt, hogy Obama gyíkember.

Mindezeknek a fényében már világos, hogy miért nem beszélhetünk tudásról a könyv célpontját jelentő álhírek, összeesküvéselméletek és „alternatív tények” esetében. Azonban sajnos itt véget is ér az, amiben a filozófusok megegyeznek azzal kapcsolatban, hogy mikor beszélhetünk tudásról (pontosabban nem-tudásról), és egyáltalán, mi az, ami igazzá tesz bizonyos kijelentéseket. Sokakat annyira frusztrál ez a bizonytalanság (hogy nem tudják, hogy mi a tudás, már ha a filozófiatankönyvek alapján indulnak ki), hogy ők inkább úgy tartják, a tudás fogalma egy olyan tovább elemezhetetlen fogalom, amit egész egyszerűen alapvetőként kell elfogadnunk. A legtöbben persze nem mondanak le továbbra sem a tudás, illetve ehhez kapcsolódóan az igazság fogalmának filozófiai elemzéséről, a vita azonban ugyanannyira nyitott, mint 2500 éve. (A filozófia legkézzelfoghatóbb fejlődési mércéje alapján a fizetéssel rendelkező filozófusok már nem hordókban alszanak, hanem a laptopjaik felett.)

Az van, ami van, ami nincs, az meg nincs

Maga a Wikforss, a kötet szerzője és hőse a klasszikus arisztotelészi elképzeléssel dolgozik, miszerint ami van, az van, ami nincs, az meg nincs. Más szóval: azok a mondatok igazak, amik úgy írják le a világot, ahogy az van, és azok hamisak, amik nem úgy. Intuitív, ránézésre egyszerű, adja magát a dolog, végső soron szinte mindenki valami ilyesmivel kel s fekszik, megy a boltba, munkába, és kéri számon a dolgokat a világon. Igen ám, de ennek az elképzelésnek (születési nevén az igazság korrespondenciaelméletének) számos problémája van, például a negatív tények esetében: mi felel meg annak a kijelentésnek, hogy „nincsenek unikornisok”? Melyik elérhető tény teszi ezt igazzá? Nem kell persze az igazság metafizikája felé botladoznunk (erről Kocsis Lászlónak van egy remek könyve a hozzátartozó szöveggyűjteménnyel együtt), viszont érdemes megemlíteni, ha már a szerzőnk filozófiai, metafizikai intuíciókra és definíciókra hivatkozik.

A nagyobbik probléma az, hogy megint csak egy olyan filozófiai elméletet dobunk be végső igazságként és az abszolút mérceként, ami kimondottan vitatott, és mindig is az volt. Míg egy tudós, aki valamelyest nyitott a filozófiára, vöröslő arccal ordíhatja a tanterem pódiumán, hogy „azért igaz, mert így vannak a dolgok a világban” és üthet agyon mindenféle divatos kritikát a korrespondenciaelméleti furkósbotjával, egy filozófusnak mindenképp érdemesebb lett volna óvatosabban eljárni. Legfőképp már csak azért is, mert éles szakadék húzódik metafizika és a mindennapok „igazságai” közt: nagyon úgy fest, hogy a metafizika nehezen birkózik meg azokkal az állításokkal, amiket a hétköznapokban könnyedén kezelünk („unikornisok nem léteznek”, „kettő meg kettő az négy”), ellenben nagyon jól tud olyan dolgokat kezelni, amik viszont valódi feszültséget és problémát jelentenek a mindennapokban (például ki lopta el a pénzt, ki ütötte meg a másikat stb). Lehet, hogy teljesen másra jó a metafizika és a hétköznapi politikai diskurzus?

A kötet központi részét a kognitív torzítások és az álhírek kezelése teszi ki két fejezetnyi terjedelemben. Az előbbi inkább pszichológiai-kognitív tudományi, az utóbbi pedig kommunikációelméleti kérdéskör, de talán nyugodtan vehetjük egy kalap alá mindkettőt, hiszen a szerzőnek épp az a célja, hogy az emberi értelem és tudás kerülőútjairól, zsákutcáiról, és a járt utak kátyúiról adjon számot.

De mik is ezek a bizonyos kognitív torzítások? A torzítás kifejezés némileg megtévesztő lehet, ugyanis azt sugallja, hogy itt valamiféle eleve rossz dologról van szó, miközben erről szó sincs, sőt, éppen ellenkezőleg: olyan gondolkodási útlevágásokról, úgynevezett heurisztikákról van szó, amelyek lehetővé teszik, hogy képesek legyünk hosszas mérlegelés nélkül, gyorsan döntéseket hozni a minket körülvevő fizikai világban és a társadalomban. (Megjegyzendő, hogy a heurisztika, a gondolkodás iskolájának módszertana, közismertebb nevén a „gógyi”, egyik legismertebb képviselője is magyar volt: George Pólya, vagy ahogy itthon ismerjük, Pólya György). Az ilyen gyors döntéseknek nyilvánvaló haszna volt az ember evolúciója során: amikor azt láttuk, hogy mozog egy bokor, a túlélés szempontjából előnyösebb volt túlreagálni a helyzetet, és hamis pozitív eredményre jutni, vagyis elfutni, miközben nincsen kardfogú tigris a bokor mögött, mint ellenkezőleg, azt feltételezni, hogy biztos nem jelent veszélyt az a morgó bokor. Természetesen az, hogy egy heurisztika hasznos volt egy olyan szociális környezetben, ami az elmúlt néhány ezer évvel ezelőttig az emberi közösségeket jellemezte, nem jelenti azt, hogy ezek ne okoznának galibát egy gyökeresen megváltozott társadalmi-technológiai közegben.

A buborékok különböző valóságokat konstruálnak

Fontos hangsúlyozni, hogy a kognitív torzítások alapvető elméleti hátterét jelentő evolúciós pszichológia már régóta komoly viták kereszttüzében áll, Wikforss azonban szerencsére nem tesz markáns állításokat ezzel kapcsolatban, nem ezek eredetére igyekszik választ adni, hanem azt akarja bemutatni, hogy ezek hogyan jelentenek problémát a közösségi média és az álhírek korában. Példaként nézzük meg csak a talán legismertebb és leggyakoribb ilyen gondolkodási csapdát, a megerősítési torzítást (confirmation bias). Számtalan kutatás – és ha őszinték vagyunk magunkkal, akkor saját tapasztalat – mutatja, hogy egész egyszerűen hajlamosak vagyunk az előzetes elképzeléseinket megerősítő, alátámasztó információkat nagyobb súllyal figyelembe venni, míg az azt cáfolókat akár tudattalanul is figyelmen kívül hagyni.

Ez a kognitív torzítás a közösségi médiával együttesen különösen veszélyes elegyet alkot: a nagy valószínűséggel hozzánk hasonló szociokulturális helyzetben lévő ismerősi körünk és a kattintásokon keresztül a profitmaximalizált algoritmusok révén sokkal nagyobb eséllyel találkozunk a hírfolyamunkban olyan tartalmakkal, amik a világképünkbe illeszkednek. Természetesen ezzel semmi gond nincs, amíg szenvedélyes madarászként a szintén madarász ismerőseink és az általunk kedvelt madarászoldalak és madarászcsoportok révén ornitológiai, nem pedig autószerelési vagy bélyeggyűjtéssel kapcsolatos tartalmakkal találkozunk. Azonban politikai és közéleti kérdésekben az ilyen módon elszigetelt csoportok létrejötte különösen pusztító, ugyanis azt eredményezi, hogy egymástól lényegében elszigetelt és egymással érdemi kommunikációra képtelen közösségek jönnek létre. Mivel az ilyen „buborékok” tagjai legjobb esetben is csak erősen korlátozottan találkoznak a sajátjuktól eltérő véleményekkel, ezért szép lassan különálló valóságokat is konstruálnak. Ez a fajta polarizáció pedig az érdemi vita lehetőségének megszűnésével és az ezen alapuló demokratikus intézményrendszer megingásával fenyeget.

Svéd oktatási reform: a tény mint dogma

Végül harmadik szálként ott az oktatás. Wikforss svéd filozófus, így fő platformja nyilvánvaló módon a svéd oktatásügy, noha megerősítő adatokért örömmel nyúl hasonszőrű francia felmérések után is. A probléma a következő: a svédek évtizedekkel ezelőtt kiemelkedtek a különféle szövegértési, elemzési, és egyéb oktatáshoz kapcsolódó teszteken. Szövegértés szempontjából, míg 2000-ben tizenkét ponttal előzték az amerikaiakat, 2012-ben tizenöt ponttal az amerikaiak alatt teljesítettek (mint a szerző mondja, ezzel rekordot állítottak be a romlás mértékében és idejében). A diákok egyre rosszabbul teljesítenek az iskola falain belül és kívül is, kevésbé motiváltak, nem értik, amit olvasnak, nem tudnak súlyozni, képtelenek a kritikai gondolkodásra. Egyformán ramatyul teljesítenek a természettudományos és a humán tudományos tárgyakból – a gond tehát nem a bölcsészekkel van, hanem valami olyanban kell a hibát keresni, ami a bölcsészeket és a természettudósokat egyformán érinti. Ez a közös forrás Wikforss szerint az iskolarendszert irányító általános oktatásügyi reformokban keresendő.

Az 1990-es években alapvető reformokat vezettek be a teljes svéd oktatásban, ez volt a konstruktivista fordulat. Ennek értelmében a tanároknak nem a puszta tényeket kell a diákoknak prezentálniuk, nem egyfajta hídként fognak működni a tudás világa és a diákok közt, hanem pusztán véleményeket kell közvetíteniük, projekteket kell kiadniuk a hallgatóknak, hogy azokban ütköztessék a különféle perspektívákat. A tanár immáron nem a tudás birtokosa és átadója, legfeljebb egy témavezető, aki fogja a diák kezét, madártávlatból utat mutat, és felügyeli a projektek kivitelezését. A váltás komoly értékítéletekkel járt. Wikforss számos olyan hivatalos oktatásügyi iratot, kézikönyvet, és pedagógiai szakkönyvet idéz, amik kimondottan ellenségesen lépnek fel a „tények” és a „tudás” fogalmaival szemben, azokat esetenként károsnak, félrevezetőnek, dogmatikusnak, visszatartó erejűnek tartják. A diákoknak nem a felszedett tudásukról kell nyilatkozniuk, ez ugyanis vagy nincs, ha pedig mégis bemocskolják magukat vele a diákok, gyorsan kimosdatják őket.

A konstruktivista fordulat maga a posztmodern filozófiai és irodalomelméleti mozgalmaihoz kapcsolódik, amelyek maguk is valamilyen módon (és eltérő intenzitással) a tudás társadalmi aspektusát hangsúlyozták, szemben mondjuk annak objektív, tőlünk független világgal való kapcsolata helyett. A posztmodern és a konstruktivizmus (legalábbis Wikforss egy kalap alá vett bemutatása alapján) az egyéni perspektívák és világlátások fontosságát hangsúlyozza: azt, hogy a tudás objektív igazságon és jó okokon alapuló képe nemcsak elavult, de végső soron egy elnyomó rezsim terméke. Mindannyian a saját világunkban élünk, ezek a világok összemérhetetlenek, és egyik sem jobb a másiknál. Boszorkányok és tudósok közt legfeljebb politikai alapon tudunk különbséget tenni, módszertani szempontból egyik sem irracionálisabb a másiknál: objektív mérce nincs, belülről tekintve pedig nyilván mindenki mindent jó okkal, racionálisan tesz. Ezt figyelembe véve nyugodtan mondhatjuk, ahogy Wikforss és egyébként rengetegen mások is mondják, hogy az utóbbi időben meglehetősen jó alapot kaptak a populisták.

Felmerülhet persze a gyanú, hogy mi értelme a filozófusokra, az irodalmárokra, az esztétákra, általában a posztmodern jeles képviselőire kenni a balhét, vagyis mi értelme azt mondani, hogy az emberek azért tesznek a tudás objektív felfogására, a sziklaszilárd tényekre, a racionalitásra, mert számos bölcsész ezeket erőteljesen megkérdőjelezte a halandó számára aligha hozzáférhető és érthető szövegekben. Nagy a valószínűsége annak, hogy ezeket a klasszikus szövegeket közel sem olvasták annyian, hogy a társadalom széles rétegeit befolyásolják. Még a filozófián belül sem mondhatjuk, hogy a posztmodern jelentős mértékben beszippantotta volna a filozófusok többségét. Ha azt nézzük, hogy a társadalom mekkora százaléka szavazott a különböző populista politikusokra, a számok biztosan nem lesznek átfedésben. Mi több, egy átlagos szavazó biztosan nem a posztmodern filozófia és irodalomelmélet klasszikus szövegein szocializálódott (pártállástól függetlenül).

Wikforss feltehetően tisztában van ezzel, és jóval empirikusabb megközelítést alkalmaz. Mi az, ami nagyjából egyenlő mértékben éri el a politikai spektrum minden szavazóját, a városiakat és vidékieket, kicsiket és nagyokat? Ez maga az oktatás, így amennyiben az oktatásban fellelhetőek a posztmodern elemei, úgy megvan a ludas. Még ha valaki nem is Derridával az éjjeliszekrényén alszik el, az iskolai évei alatt akár tudattalanul is magába szívhatott egy rakás tény- és tudásellenességet. Mint mondtuk, Wikforss pontosan ezt teszi, és meg is találja a releváns konstruktivista passzusokat az oktatásügyi publikációkban. Ez valóban nagyon érdekes, hatásos és izgalmas megközelítése annak, hogy a konstruktivista szemléletmód miképp szivároghatott le az akadémiai kiadók nyomdáiból a tantermekbe, és ette be magát ott populista politikusok és kampányfőnökök szívébe.

Valóban az szavaz populista politikusokra, akit az iskola rezisztenssé tett a tényekkel szemben?

Persze az empíriával is vannak gondok, főleg, ha az az elméleti filozófusok kezei közé keveredik. Ha a 90-es években kezdték a konstruktivista szemléletet érvényesíteni az oktatásban, akkor manapság az akkortájt végzős általános iskolások a 30-as éveik elején-közepén lehetnek. A kérdés az, hogy a populista politikusok szavazói melyik korosztályból kerülnek ki. Noha minden korosztály fogékony bizonyos értékekre és szemléletekre (ezt jól példázzák a gombamód szaporodó szakkollégiumok és ifjúsági tagozatok), további adatokra vagy bizonyítékokra lenne szükség annak alátámasztására, hogy a konstruktivista oktatásban „tényrezisztenssé” váló generációk valóban az alternatív tényekben utazó politikusok legjobb szavazatbeszállítói lennének.

Wikforss egy helyütt expliciten azt mondja, hogy a konstruktivizmus felelős lehet az északi és nyugati országokban a populizmus előretöréséért. De valóban ilyen mértékben kell a konstruktivizmusra támaszkodnunk? Nagyon úgy fest, hogy az legfeljebb elégséges, de korántsem szükséges feltétele a populizmusnak. Vegyük például Magyarországot, vagy akár a környező országokat. Ezekben jóval kevésbé népszerű álláspont a posztmodern vagy a konstruktivizmus az oktatásban; mint hivatalos policy és szemléletmód biztos nem nyilvánul meg rendszerjelleggel, a populizmus mégis él és virul. Hogy is állunk most akkor? Egyrészt benne van a pakliban, hogy a populizmusnak országonként eltérőek a gyökerei és forrásai. Elég valószínű, hogy így van a részleteket tekintve, és könnyen megeshet, hogy az északi államokban tényleg van egyfajta kapocs az oktatás konstruktivista szemlélete és a populizmus térnyerése közt. Mint mondtuk, erről azért vannak kétségeink. De azt is mondhatjuk, hogy attól még, hogy Kelet-Európában a konstruktivizmus korántsem lett olyan kelendő, rendszerszintű szemlélet, mint mondjuk északon, a konstruktivizmus alkalmazása itt is megjelent a populista politikusok gyakorlatában. Egészen pontosan arról van szó, hogy míg elméletben itthon például a politikai paletta balra súlyozó szereplői közt domináns egyfajta társadalmi konstruktivizmus, és hallani idevágó kutatásokról, érvekről, fogalmakról, addig – ha Wikforss gondolatmenetét követjük – akkor épp a jobboldal az, ami a gyakorlatban is levonta a konstruktivizmus következményeit, és kiépítette a populizmust, miután a politikai menedzserek már tényrezisztensek lettek. Feltehetően ebben is van valami, hiszen nem véletlen, hogy számos magyar politikai szereplő amerikai vezetőkre hivatkozik, és ottani szakértőt bérel fel a hazai kampányához.

A konstruktivista álom nem opció

Wikforss egyik legfontosabb érve a konstruktivizmus ellen a pedagógia felől is szemlélve, hogy még a kritikus gondolkodás is tényeket, tudást követel. Honnan tudnám, hogy mi alapján szortírozzam az elérhető újságokat és híreket, ha nem rendelkezem a megfelelő háttértudással az adott szerzőkről, újságokról, könyvekről? Ahhoz, hogy kiszúrjak egy rossz érvet, nem elég jártasnak lennem a logikai érvek formáiban (ezt tekinthetnénk is egyfajta gyakorlati jártasságnak, így nem kötődne szükségszerűen elméleti tudáshoz), ám az érvek értékelése és súlyozása során azok igazságtartalmát is vizsgálni kell. Nem elég, ha a premisszákból következik a konklúzió, igaz premisszákból kell levonnunk a belőlük következő konklúziót, ehhez pedig ismét tények ismeretére, tudásra van szükségünk, mondja Wikforss. Vagyis, a konstruktivista álom, hogy elhagyhatjuk végre a tudás és az objektív tények kínzó valóságát, nem valódi opció.

Ebben újfent egyetértünk a szerzővel. A megfelelő tudás és tények ismerete nélkül valóban nem jutnánk messzire. Hogy mi is egy közhelyes fordulattal éljünk, a kritikai gondolkodás tények ismerete nélkül üres, a tények ismerete kritikai gondolkodás nélkül vak.

Felmerül a kérdés azonban, hogy Wikforss víziója vajon nem fest-e túlságosan is optimista képet a tudomány jelenlegi állapotáról. Kétségtelen, hogy a tudomány társadalmi megítélése, illetve maga a tudomány intézményrendszere is gyökeres átalakuláson ment keresztül a 20. század során, azonban az utóbbi években, talán évtizedekben a dolgok jelentősen felgyorsultak és polarizálódtak. Ahogy számos gazdasági mutató és elvárás globálissá és egységessé vált, és létrejöttek az országokon átívelő nagyvállalatok (korábban a lelketlen multik helyett legalább lelketlen lokális bürokráciával kellett annak szembenéznie, aki reggel bogárrá változva ébredt), a tudományos tudás előállításának központjai az egyetemekről, nemzeti akadémiákról egyre inkább a vállalati szférába tevődtek át. A tudomány normái, elvárásai, szabályai fellazultak, átváltoztak, egybeestek a multik normáival. A létrehozott szellemi javak immár nem a társadalom közös kincsét, hanem vállalatok tulajdonát képezik, amit nem valamiféle „univerzális igazságokat” kereső tudósok, hanem projektalapon, hosszabb-rövidebb időre szerveződő teamek, meghatározott üzleti célok mentén hoznak létre. Maguk az egyetemek is a tudományosság autonóm színteréből egyre inkább kapitalista logika mentén szerveződő tudásgyárakká, olyan „szolgáltatókká” alakulnak, amik a „fogyasztók”, vagyis a hallgatók (illetve a munkaerőpiac) igényeit piaci alapon elégítik ki.

Válság válság hátán

Úgy tűnik, ezek a folyamatok mágnesként vonzzák a különféle válságokat: reprodukálhatósági válság, publikációs válság, bizalmi válság. Úgy tűnik, hogy az egyre nagyobb publikációs nyomás alatt lévő kutatók már nem elsősorban minőségi tudományos produktumok létrehozására, hanem a különböző tudománymetrikai mutatók mentén értelmezhető produktivitás jegyében mennyiségi termelésre kényszerülnek. Ebből nem meglepő módon következik, hogy a minél kisebb részeredmények minél gyorsabb megjelentetése lesz a cél, ami azzal jár, hogy egyre több tanulmányt vonnak vissza rövid időn belül, mert kiderülnek a hibák, turpisságok, a gyorsaságból fakadó csúsztatások. Természetesen nem akarunk túlságosan is leegyszerűsítő narratívát felvázolni ezekkel a folyamatokkal kapcsolatban, csak érzékeltetni szeretnénk, hogy számos olyan jelenség van, ami igenis jogosan keltheti egy laikusban azt a benyomást, hogy a tudomány intézményrendszerével és a szakértőiséggel komoly gondok vannak, és a szerző mintha igyekezne ezekről nem tudomást venni. Úgy gondoljuk azonban, hogy ez nem célravezető: a tudomány státuszát nem autoriter módon, hanem reflektáltan, a gyengeségeket és problémákat nem elhallgatva, hanem megvitatva lehet megerősíteni.

Ehhez szorosan kapcsolódódik, hogy a szerzőnek a szakértőiséggel kapcsolatos megjegyzései is problémásak. Wikforss sokszor úgy beszél a szakértőkbe vetett bizalom csökkenéséről, mint ami kizárólag vagy legalábbis nagyrészt külső probléma lenne, amiért a politikusok és a média helytelen gyakorlatai okolhatóak. Felmerül a kérdés, hogy valóban egy ennyire külső problémáról van-e szó, ami megoldódna, ha a politikai és kulturális elit egyértelműen hitet tenne a szakértők és a szakértőiség mellett. Úgy gondoljuk, hogy a probléma ennél összetettebb, és szoros kapcsolatban áll a nemcsak a tudományban, hanem általában a legtöbb területen bekövetkezett nagyfokú specializációval. Valószínűleg mindenkinek vannak bizonyos mértékű személyes tapasztalatai arról, hogy mit jelent ez egy olyan személyes területen, mint például az orvoslás. Sokan évekig, évtizedekig küzdenek olyan tünetekkel, amikre a nyugati orvoslás analitikus, sokszor csak a tüneteket izoláltan vizsgáló megközelítése nem tud valódi megoldást nyújtani, mert a különböző specializált tudáskészletek között elvész maga a beteg és annak szubjektív módon megélt élményvilága.

Természetesen ez a specializáció egyfelől jó és hasznos, hiszen azzal jár, hogy nem a háziorvosnak kell egyik nap egy komplikált szívműtétet végrehajtania, másik nap egy pánikbetegségben szenvedő illetővel kognitív pszichoterápiás ülést tartania, harmadik nap pedig egy ritka autoimmun betegséget diagnosztizálnia. A háziorvos szakértelme nem kizárólag, de részben abban áll, hogy egyfajta kapuőrként azokhoz a megfelelő szakértőkhöz irányítja a pácienst, akik nála sokkal jobban értenek az orvoslás egy kis szeletéhez. Másfelől azonban egy részterületen való alapos jártasság óhatatlanul is egyfajta csőlátással jár, ami jelen esetben nem pejoratív jelző, hanem az adott szakterület műveléséhez szükséges feltétel. A tudományfilozófusok és tudományszociológusok már régóta vizsgálják a tudománynak azokat a szocializációs aspektusait, melyek a szakértővé válást lehetővé teszik.

Félreértés ne essék, az elmondottakkal nem a szakértőiség, különösen nem az orvosok ellen beszéltünk, csupán úgy gondoljuk, hogy az érme mindkét oldalát világosan látnunk kell ahhoz, hogy a problémát megfelelően tudjuk orvosolni. Wikforss mintha szőnyeg alá söpörné a szakértőiséggel kapcsolatos ilyen jellegű problémákat, és pusztán a politikusok és a média tevékenységében látná a bizalomcsökkenés okát. Úgy gondoljuk azonban, hogy a probléma ennél összetettebb: a tudományba és a szakértőkbe vetett bizalom visszaállításához mindkét oldalnak aktív erőfeszítést kell tennie, és nem jó stratégia azt sugallni, hogy illegitimek azok a hangok, amelyek a tudomány intézményrendszerének és a tudományos tudás szerkezetének óvatos revízióját, egy humanistább tudomány felé való elmozdítását szorgalmazzák. Természetesen az ilyen jellegű változások együtt járnak a szakértőiség fogalmának újragondolásával, más típusú szakértőiségek elismerésével, ami amellett, hogy személyesen, kognitív-érzelmi szinten sem könnyű feladat, különböző csoportok érdekeit is sértheti. (Tegyük hozzá, ahogy azt egyikünk egy korábbi írásában jelezte, nagyon úgy fest, hogy az emberek nem feltétlen szakértőellenesek, hanem alternatív szakértőket, de mégis szakértőket keresnek.)

Szerencsére sok pozitív példa van: az orvoslás területén egyre szélesebb körben megfigyelhető tendencia, hogy egyre több integratív megközelítés igyekszik a páciens pszichoszociális, táplálkozási, életmódbeli sajátosságait, szubjektív tapasztalatait, a tüneteivel, betegségével kapcsolatos – az orvos professzionális szakértelmét kiegészítő – tudáskészletét figyelembe venni. Az embert nem egy megjavításra váró gép analógiájára, hanem pszichológiailag, társadalmilag, kulturálisan beágyazott, dinamikusan változó egészként fogják fel. Egy ilyen emberközelibb orvoslás kétségkívül alkalmasabb lehet a bizalom visszaállítására, mint a szakértők megkérdőjelezhetetlen tekintélyének arrogáns sulykolása.

Hogyan tekintsünk a tudományra?

Wikforss kötetének egyik fő erénye, hogy számos releváns és a témán túlmutatóan is fontos filozófiai koncepciót tárgyal közérthető és olvasmányos stílusban. Ahogy röviden be is mutattuk, ezek az ismeretelmélet, nyelvfilozófia, elmefilozófia, illetve ezek empirikusabb társterületei, a kognitív pszichológia, pragmatika, kommunikációelmélet területéről származnak. Részben innen származnak ugyanakkor a könyvnek azok a problémái is, amiket tárgyaltunk: a különböző diszciplínákból származó fogalmak mögött gyökeresen különböző elméleti és módszertani elköteleződések, háttérelméletek húzódnak, és ezek egymáshoz való viszonya korántsem olyan problémamentes, ahogy azt a szerző sugallja. Viták kereszttüzében álló elképzeléseket problémamentes, általánosan elfogadott, konszenzuális nézetként tálal, ezáltal a laikus számára úgy tűnhet, hogy más nézetek illegitimek. Erről azonban általában szó sincs. Ez a jelenség rendszeresen visszaköszön olyan megfogalmazásokban, amikor a szerző általában a „filozófusokra”, a „kognitív tudományra” vagy a „pszichológiára” hivatkozik, miközben egy kisebbségi álláspontot általánosan elfogadottként prezentál.

A szerző stratégiája bizonyos szempontból érthető, és valószínűleg tudatos döntés eredménye. Az egyszerűsítés a tudomány népszerűsítésének egyik alapvető, ám nagyon is problémás módja. Amikor túlságosan is leegyszerűsítve mutatunk be valamit, akkor vagy a kollégák haragját vívjuk ki (ahogyan most is történt), vagy a laikusokban keltünk egy olyan képet, hogy „Jé, ennyiről lenne szó? Hát ez nem nagy truváj”. Úgy tűnik tehát, hogy csak rossz opciók vannak. Mi tehát a teendő? Wikforssal egyetértünk abban, hogy fontos, hogy a laikusok tisztában legyenek a tudomány működésével, a tudományos tudás természetével. Úgy gondoljuk azonban – ellentétben Wikforssal –, hogy csak lokálisan működő megoldások vannak; nincs olyan univerzális recept, amivel a tudományba vetett bizalom helyreállítható, növelhető lenne. Az olyan mítoszok helyett, mint a tudomány ismeretelméletileg kitüntetett státuszát eredményező egységes tudományos módszer, a tudomány tényleges gyakorlatának, történetének fogalmilag reflektált, filozófiai, történeti, szociológiai szempontokat figyelembe vevő megközelítésére lenne szükség már a közoktatásban is. A tudományellenességgel, az álhírekkel és összeesküvéselméletekkel szemben nem a még több tudományos tény a gyógyír, hanem az, ha a tudományt mint egy hihetetlenül komplex világban túlságosan is emberi lények által végzett sajátos tevékenységet tekintjük a maga korlátaival, hibáival és gyarlóságaival egyetemben. Ha így tekintünk a tudományra, talán már nem is az a lényeg, hogy a tudományos kijelentések egy elmefüggetlen világ tényeire vonatkoznak-e vagy sem.

Bárdos Dániel az MTA Lendület Értékek és Tudomány Kutatócsoport munkatársa és a BME GTK Filozófia és Tudománytörténet Tanszékének adjunktusa, Tuboly Ádám Tamás az MTA Lendület Értékek és Tudomány Kutatócsoport vezetője, és a PTE ÁOK Transzdiszciplináris Kutatások Intézetének munkatársa.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás

link Forrás