A robot nem mai találmány, már a 16. században is az önműködő gépek tartották lázban az emberiséget
Ha a 21. század emberének életét legjobban felforgató technológiai újításokról van szó, az utóbbi évek – és legfőképpen az elmúlt néhány hónap – tudományos hírei alapján leginkább a robotika és a mesterséges intelligencia területén kell nézelődni: jóformán mindenki arra keresi a választ, hogyan alakítja majd a jövőnket az önműködő gépekbe táplált mesterséges értelem.
Bár maga a „robot” szó a cseh író, Karel Čapek eredetileg 1920-ban megjelent R. U. R. – Rossum Univerzális Robotjai című színdarabjában szerepelt először, az emberiség évszázadok óta gyárt önműködő gépeket. Az óraműszerkezetek alapján működő mechanikus gépek a 16. század végétől jelentek meg nagyobb számban az európai műgyűjteményekben – ez az a korszak, amikor a felfedezések és a könyvnyomtatás hatására kialakult információrobbanás lehetővé tette, hogy az elzárt, középkori kincstárakból nyitott, a világ minden korabeli tudását egy térbe sűrítő gyűjtemények jöjjenek létre.
Egy ilyen, univerzalitásra törekvő gyűjteményben – mintegy mikrokozmoszban – számos különféle tárgy kapott helyet: természeti ritkaságok, művészeti alkotások és antikvitások, vagyis minden, ami a korabeli embernek a természet, művészet és a tudomány múltját és jelenét őrizte, és amit akkoriban értékesnek és bemutatásra méltónak tartottak. Ezekben a kollekciókban az óraműszerkezetek által működtetett mechanikus gépek – korabeli szóhasználattal: automaták – adták a teremtés és az élet illúzióját, így ezek koronázták meg a felhalmozott, élettelen gyűjteményeket.
Nem véletlen, hogy éppen a 16. század és a 21. század emberét foglalkoztatja igazán a teremtés és az emberi gondolkodás imitálásának kérdése, a két korszak történelmi tapasztalata között ugyanis sok párhuzamot vonhatunk. Míg a 16. században a földrajzi felfedezések adták a kiszélesedő világ élményét, napjainkban valami hasonlót élünk át a világegyetem feltérképezésével. De az információrobbanás élménye is hasonló a két korszakban: ahogy az elmúlt évtizedekben az internet, úgy a 16. században a könyvnyomtatás tette nagyságrendekkel egyszerűbbé a tudásátadást.
És ahogy ma az akár mesterséges intelligenciával felruházott robotokban, úgy ötszáz évvel ezelőtt az önműködő szerkezetekben látta a kor embere az isteni teremtés leképzését, az élet illúzióját.
Óramű hajtotta a guruló hajók zenélő legénységét
A világ különböző múzeumaiban több olyan, hajót megformázó automata is fennmaradt, amelynek a fedélzetén legalább a figurák mozognak, de esetenként akár maga a hajó is. Ezek közül az egyik legszebb darab a Bécsi Szépművészeti Múzeumban (Kunsthistorisches Museum Wien) látható. Az 1585-ben készült, 67 cm magas és 66 cm hosszú hajó egykor II. Rudolf (1552–1612) német-római császár tulajdonában állt, és még ma is működőképes.
A bábuk ruházata és a trombiták apró zászlóin feltűnő kétfejű sasok egyértelművé teszik, hogy egy birodalmi hajót lát a szemlélő, sőt maga II. Rudolf császár is feltűnik a fedélzeten, egy rácsozott tetejű kabinban. A hajó testén körbefutó, vésett felirat a „hajó = állam” és a „hajóskapitány/kormányos = uralkodó” szimbólumrendszerre épül. A tárgyat megalkotó ötvös és órásmester, Hans Schlottheim feltehetően maga II. Rudolf császár megrendelésére készítette el a tárgyat, akivel 1582-ben, Augsburgban találkozott, még mielőtt elszegődött volna az uralkodó prágai udvarába.
A tárgy egyik analógiáját a londoni British Museumban találjuk. A szintén 1585 körül készített, szintén Hans Schlottheim munkájaként számontartott, mechanikusan mozgó hajó azonban már nagyobb méretű – 104 cm magas, 78,5 cm hosszú és 20,3 cm széles. Belső óraműszerkezete vasból és rézből készült, a hajó teste aranyozott, domborított és cizelláltan díszített, a tengerek világának mitikus lényei jelennek meg rajta. A fővitorlán a Habsburg család címerállatával, a kétfejű sassal találkozunk, míg alatta egy zománcdíszes ezüst óralap látható, két mutatóval.
Az előzőhöz hasonlóan ez a hajó is kerekeken gurult egykor, miközben egy fújtatóval működő sípszerkezet dallamot játszott – a fedélzeten látható tizenöt bábu közül tíz trombitált, kettő dobolt, három pedig felügyelte őket. A hajó hátsó részén, a kabin előtt II. Rudolf császár alakja jelenik meg – az apró arany bábut koronájáról, valamint a kezében tartott országalmáról és jogarról lehet felismerni –, míg előtte a Német-Római Birodalom hat választófejedelmének (a mainzi, a kölni és a trieri érsek, a rajnai palotagróf, a szász herceg és a brandenburgi őrgróf) festett bábuja vonul el, köztük maga a tárgy egykori tulajdonosa, I. Ágost (1526–1586) szász választófejedelem is. A hetedik választófejedelem a cseh király volt, ezt a méltóságot azonban maga II. Rudolf töltötte be. Az automata játéka során a császár mozgó szemével követtea hódoló fejedelmeket, jogarát mindegyikük előtt megemelte. Az árvai főispán fia, Thurzó Imre 1615-ben, külföldi tanulmányútja (peregrinációja) alkalmával látta a tárgy működését a megrendelő, I. Ágost drezdai gyűjteményében, és naplójában több más automatához hasonlóan erről is beszámolt.
Istenek és emberek
A hajók mellett gyakori volt a lovast megformáló automata is. A Bécsi Szépművészeti Múzeumban látható például Hans Jakob Bachmann augsburgi ötvös 1602 és 1606 között készített automatája, amely a vadászat istennőjét, Dianát ábrázolja egy kentaur hátán. A II. Rudolf német-római császár megrendelésére készült, 39,5 cm magas és 32,5 cm hosszú szerkezet a játéka során gurul, és közben többször irányt is változtat. A kentaur a szemeivel, Diana pedig feje mozgatásával keresi a vadat, míg a tárgyon látható kutyák közül az egyik szája mozog – csaholást imitál –, a másik pedig a levegőbe szimatol. Mikor a tárgyon található óra mutatója körbeér, a kentaur kilövi prédájára a nyílvesszőt.
A 16–17. század során több olyan szerkezet is készült, amely emberek mozgását igyekezett visszaadni. A budapesti Iparművészeti Múzeum gyűjteményében található például egy férfi szentet megjelenítő automata – az 1570 és 1580 közé datált szerkezetet a művészettörténeti kutatás Juanelo Turriano olasz óraműves munkájának tulajdonítja. Turriano II. Fülöp (1527–1598) spanyol király udvarának tagja volt, így a tárgyat feltehetően az uralkodó megrendelésére készítette el.
A 41 cm magas és 14 cm átmérőjű talpon álló szakállas férfi fejét, kezét és lábát fából, az óraszerkezetet pedig a fa mellett vasból és acélból készítette a mester. A fejére szegecselt aranyozott glória sárgarézből, a csengők bronzból, a muzsikát kiváltó dallamhenger pedig acéltüskékkel kivert fából készült. A figura nyersszínű selyemdamaszt inget és fémszálas szegélyű, kék selyemdamaszt palástot visel. A tárgyat működtető óraműszerkezet a jobb lábfej lenyomására indul, majd a férfi – harangjáték kísérete mellett – a jobb karját vállból mozgatja, és rázza a kezében lévő csengettyűt. Fejét jobbról balra, majd visszafelé fordítja, eközben szemét és száját mozgatja. A program végén fejet hajt.
A felvilágosodás korában az embereket megjelenítő automaták egyre szélesebb körben elterjedtek, de egészen a 21. századig kellett várni arra, hogy az illúzió csaknem tökéletessé váljon. A rácsodálkozás mértéke azonban az embereket körülvevő technológiai környezet fejlettségével arányos, vagyis a mesterséges intelligenciával felruházott humanoid robotokra valahogy úgy tekinthetünk manapság, mint a 16. századi gyűjtemények látogatói az óraműre trombitáló hajósokra.
A szerző a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársa és az ELTE BTK Történelemtudományi Doktori Iskolájának doktorjelöltje.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: