Az ipari kapitalizmus kialakulásával szétesett a család, és ez most mindenkinek fáj
A mainstream közgazdaságtan kevéssé foglalkozik a háztartások belső erőviszonyaival, miközben ott valódi emberi viszonyok, drámák és tragédiák rejlenek, mondja Gregor Anikó, az ELTE szociológusa, az egyetem társadalomtudományi karának docense, a Szociológiai Szemle legutóbbi, a háztartáson belüli egyenlőtlenségekkel foglalkozó lapszámának egyik szerkesztője. Ráadásul a háztartás viszonyai nem a légüres térben lebegnek, sőt a háztartás maga történeti fogalom: a hozzá kapcsolt jelentések, a benne tapasztalható gyakorlatok és viselkedések, valamint az ezekben bekövetkező változásokat a társadalmi erőviszonyok formálták a történelem során. Európában ebben a pár száz éves folyamatban jutott szerep a piac felhalmozó logikájának, majd később az államnak mint szabályozó szervezetnek, és a különböző ideológiáknak is.
Már az is egy hatalmi viszony eredménye, hogy a családfő eldönt kérdéseket, és az is, ahogyan a háztartáson belüli eloszlanak a feladatok. Gregor szerint évszázadok terméke, hogy ma például leginkább az anyukák írnak abba a levélszálba, amelyikben a bölcsődés rendezvény szerveződik a gyerekeknek. Miközben ez a szervezés nemcsak az apukák és anyukák közös feladata lehetne, de akár az államé is.
A háztartási, családi viszonyokat Gregor szerint az állam aktívan és dinamikusan befolyásolja. Az adókedvezmények alakítása, az iskolai, óvodai, bölcsődei ellátás biztosítása, a nyugdíjrendszer alakítása mind hat arra, hogyan tudnak működni a családok. Ha például a nők korábban nyugdíjba tudnak menni, akkor az persze nekik jó, de közben hat a háztartásra is, hiszen otthon maradva több olyan munkát tudnak ellátni, ami mellett esetleg a férfiak még több munkát tudnak vállalni, és még nagyobb jövedelemre tesznek szert. Így végül a kedvezmény oda vezethet, hogy a férfiak dominanciája nő a háztartáson belül, hiszen nagyobb jövedelemmel tudnak hozzájárulni a közöshöz.
Ki és hogyan szól bele a háztartás döntéseibe? Gregor idén megjelent tanulmányában azt a példát hozza, hogy miközben a szegénységben élő háztartásokban a nők a fő felelősei a pénz beosztásának, a leggyakrabban az ő szükségleteik rangsorolódnak az utolsó helyre, a gyerekek és a férfi szükségletei mögé. Ez a szociológus szerint egyrészt a generációk között átadódó kulturális minták eredménye: a nők évszázadok óta azt tanulják, hogy az alárendelődés fontos női szerep, amiben megélhető az érzelmi közelség. Másrészt gazdasági cselekvés is: a nőktől áramlik a háztartás többi tagja felé az erőforrás.
Gregor szerint az ipari kapitalizmus kialakulása előtt a háztartásokban nem vált szét olyan élesen a termelés, fogyasztás és a háztartástagok testi-szellemi létfenntartásának hármas funkciója, mint ma, de ahogyan megjelentek a gyárak és a bérmunka, a férfiak kiléptek ezekből az egységekből, és elkezdődött a máig tartó változás.
És hogy miért inkább a férfiak? Egyrészt az ipari munkák körében jelentősebb volt a fizikai erőre, így a “férfimunkára” való igény. Másrészt a nyilvános terekben való megjelenés, legyen szó közösségi terekről vagy átvitt értelemben a politikai hatalom tereiről, jellemzően már korábban is inkább a férfiak számára volt adott, és ezt különféle kulturális, vallási előírások is erősítették. A legfőbb ok azonban az, hogy abban az időben a nők még rengeteg időt töltöttek szüléssel és a csecsemők gondozásával, és a háztartásban maradó, bérmunkává nem váló, ház körüli tevékenységek végzésével. Emiatt lehetőségük is csak nagyon korlátozottan volt az önálló jövedelemszerzésre.
Ráadásul ott, ahol megvolt a lehetőség a női munkára, mint például a könnyűiparban, a férfi bérmunkások ellenálltak, mert a beáramló munkaerő lerontotta a béreket. A nők bérmunkába való bevonását ugyanis a bérek alacsonyan tartása motiválta, így a munkaerőpiac hosszú távon bebetonozta a nemi szerepeket: a férfiak inkább jövedelmet visznek haza és döntéseket hoznak, a nők pedig inkább az otthoni munkát végzik, hogy a jóllakott, rendesen felöltözött, kipihent férfi el tudja végezni a bérmunkát.
Azt gondolhatnánk, hogy ezek a minták az idők során egyre gyengülnek, de nem: Gregor szerint ugyanezek a minták látszanak akkor is, amikor a covid miatt elrendelt lezárások alatt a nők kovászt növesztenek vagy cleanfluenszereket, azaz a takarítást hatékonyabbá tévő tippeket megosztó influenszervideókat követnek. A piac menővé teszi azt, hogy otthoni munkák révén főképp ismét a nők lássák el a családot, és így a férfiak dolgozni tudjanak.
Nem csak ennyire materiális munkákra kell azonban gondolni: jellemzően a nők végzik a mentális létfenntartáshoz szükséges otthoni munkákat is. Valakinek meg kell kérdeznie, hogy érzik magukat a családtagok, mi történt velük a nap során, továbbá szervezni kell az együttélés kereteit, menedzselni kell a családi életet, hiszen enélkül nem lehetne emberi életet élni. Ilyen szempontból ez is olyan munka, amire a gazdaságnak szüksége van ahhoz, hogy működni tudjon.
Persze, mondja Gregor, ahol csak lehet, a piac elkezd belépni ezekbe a viszonyokba, és szolgáltatásokat is kínál a maga által gerjesztett hiányokra: a magán-idősgondozás vagy a bébiszittelés nem más, mint a legintimebbnek tartott viszonyok áruvá tétele. A probléma az, hogy a piac nem egyenlően juttat mindenkinek: nem mindenki tudja a piaci szolgáltatásokat megfizetni és így csak tovább erősödnek az egyenlőtlenségek.
A kérdés Gregor szerint az, hogy a történeti fejlődés által teremtett keretekben az egyes családok el tudják-e érni, hogy minél egyenlőbben, minél méltányosabban éljenek együtt. Ez persze attól is függ, hogy az állam hogyan veszi őket körül iskolákkal, óvodákkal, bölcsődékkel, szociális intézményekkel és más szolgáltatásokkal.
Hová mennél te két gyerekkel?
Gregor szerint az együtt élő felek iskolai végzettsége, munkaerőpiaci helyzete és foglalkozása együttesen különbözőképp befolyásolhatják a háztartáson belül értelmezhető anyagi egyenlőtlenségeket; alacsony végzettséggel ugyanis nem lehet olyan munkahelyeket találni, amelyek igazán nagy bérkülönbségeket tudnának eredményezni nők és férfiak között. Az építőipari vagy a szezonális mezőgazdasági segédmunka, a takarítás vagy a szalagmunka éves átlagban nem eredményez nagy bérkülönbségeket. Ugyanez igaz a felsőbb, de még nem az elitnek számító jövedelmi rétegekben: az IT-mérnök férfi és a marketingmenedzser nő keresete között sem lesz sokszoros különbség. Ez azonban részben azért is van így, mert ma már nagyon erős az úgynevezett párválasztási homogámia, ami azt jelenti, hogy a párkapcsolatokban jellemzően azonos iskolai végzettségű emberek találnak egymásra (2016-ra a fiatalok párkapcsolatainak már majdnem 60 százaléka homogám párkapcsolat volt). A középső jövedelmi rétegekben azonban még a nő magasabb iskolai végzettsége mellett is lehet a férfinak magasabb jövedelme: egy szakmunkás férfi akár sokszorosát is hazaviheti annak, amit az irodai adminisztrátor felesége érettségivel vagy akár diplomával keres.
Az egyenlőtlen helyzet pedig könnyen bebetonozódik: a férfi többet fog dolgozni, többet keres, a nő pedig több feladatot lát el a háztartásban. Egy ilyen helyzetben kódolva van a bemutatott egyenlőtlen társadalmi és nemi viszonyokból fakadó függés és kiszolgáltatottság. Gregor Kulcsár Edina példáját hozza: amikor a híresség megpróbált szakítani férjével, ő csak annyit kérdezett tőle: “Hova mennél te két gyerekkel?”
A totális magány
Gregor nemcsak szerkesztette a Szociológiai Szemle egyenlőtlenségekről és társadalmi tőkéről szóló számát, hanem tanulmányt is közölt benne, amiben rámutat a nehézségek másik oldalára. Ma Európában minden tizedik 15 éven felülire igaz, hogy olyannyira nem kapcsolódik családhoz vagy más közösségekhez, hogy kifejezetten izolációban él. Ez feltehetően csak kevesük tudatos döntése, és Gregor szerint a legtöbbek számára kifejezetten ártalmas mentálisan, egészségileg és gazdaságilag is. (Magyarország magányos emberek arányát tekintve a középmezőnyben helyezkedik el.)
Tanulmányában Gregor háromféle mutató együttesével vizsgálta a rendelkezésre álló 2015-ös európai mintát, ami több mint 400 ezer megkérdezett válaszait tartalmazza. A szociológus arra volt kíváncsi, hogy mekkora azoknak az aránya, akik
legfeljebb évente egyszer-kétszer találkoznak vagy lépnek kapcsolatba háztartáson kívül élő rokonaikkal;
legfeljebb évente egyszer-kétszer találkoznak vagy lépnek kapcsolatba a barátaikkal;
nincs olyan rokonuk, barátjuk vagy szomszédjuk, akik segítségére számíthatnak, vagy nincs az ismeretségi körükben olyan ember, akivel meg tudják beszélni személyes gondjaikat.
Azok, akik legalább egy szempontból érintettek voltak, izoláltnak számítottak, azaz lényegében nincsenek vagy rokoni, vagy baráti kapcsolataik, ha pedig vannak, nem tudnak rájuk erőforrásként támaszkodni.
A fenti táblázat adataiban talán az a legmeglepőbb, hogy a mediterrán országokban, köztük Olaszországban, Máltán és Portugáliában az átlaghoz képest nagyobb arányban élnek emberek izolációban. A magyarázat ezeknek az országoknak a korstruktúrájában keresendő: jellemzően elöregedő társadalmakról van szó, ahol emiatt a barátokkal való kapcsolattartás visszaszorulása okozza a magasabb fokú izolációt. Az időskor továbbá a betegségek és a házastárs halála miatt is jelentős eséllyel okoz elszigetelődést.
Gregor szerint az, hogy Magyarország középen helyezkedik el a listában, nem feltétlenül mond ellent annak a közvélekedésnek, ami szerint kifejezetten atomizált társadalom vagyunk. Az atomizáltság ugyanis inkább arra utal, hogy hiányoznak a kollektív cselekvés feltételei, és emiatt nem egy nagyobb közösség áll a gondolkodásunk középpontjában, legfeljebb a legközelebbi kapcsolatainkban van esélye valamiféle szolidaritásnak. Lehetünk úgy atomizáltak, hogy egyébként találkozunk rokonokkal és barátokkal, csak éppen ha az erőforrásokon kell osztozkodni, akkor a szűkösségük miatt ezen a körön bent tartjuk őket.
De hogy miért fontos az izoláltsággal foglalkozni? Gregor szerint erre a kérdésre kitűnő példa a rendszerváltás. Az akkori gazdasági válság és a megugró munkanélküliség nemcsak azért vezetett alkoholizmushoz, korai halálozásokhoz és az öngyilkosságok számának emelkedéséhez, mert anyagilag lehetetlenültek el emberek, hanem azért is, mert a munkahelyi kapcsolataik elvesztésével magányossá váltak, és a munkahelyi közösségekkel együtt információs és mentális erőforrásaik egy része is elveszett.
A szociológus tanulmányában azt is vizsgálta, hogy a különböző berendezkedésű államok tudnak-e arra hatni, hogy a polgáraik kevésbé legyenek izoláltak. Nem meglepő módon azt találta, hogy a legmagasabb szociális kiadásokkal működő skandináv államok tudták csökkenteni legjobban az izolációt még a kifejezetten kockázatos helyzetben lévő idősek, munkanélküliek, krónikus betegek körében is. A szociális kiadásokra kifejezetten keveset költő kelet-európai országok, Románia, Bulgária, Lettország, Litvánia és Észtország viszont nem tudták a rizikókat csökkenteni: a veszélyeztetett csoportok ezekben az országokban valóban kifejezetten rossz izolációs helyzetben vannak, vagyis a Kelet-Nyugat viszonylatban is látszik az elszigeteltség kockázatainak egyenlőtlen megoszlása.
Mit lehet tenni? Gregor szerint ha szeretnénk nemcsak anyagi értelemben jól élni, érdemes megnézni, hogyan születnek meg azok a viszonyaink, amikért sokszor magunkat tesszük felelőssé: a háztartási viszonyok és az izoláltság nem csak az érintetteken múlik. Sőt, sokkal inkább múlik azon, hogy milyen rendszerben élünk, és azon, hogy miként próbál segíteni az állam abban, hogy ne legyünk magányosak, és családi közegünkben is viszonylagos egyenlőségben tudjunk élni.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: