Novák Katalin, Magyarország köztársasági elnöke az idei Bolyai-díj átadóján mondott beszédében váratlanul kurrens tudományfilozófiai húrokat is megpengetett. Az is elképzelhető, hogy egészen intuitívan, észrevétlenül érzett rá olyan problémákra, amelyek még a szakértők körében is heves vitákat váltanak ki. Tette ezt úgy, hogy tudomásunk szerint korábban legfeljebb szabadidejében olvashatott tudományfilozófiai műveket.

Novák Katalin beszédében azt állította, hogy „a tudósok feladata feltárni a tudományos igazságot, ezt széles körben ismertté tenni, a közösség tagjai pedig eldönthetik, hogy a tudomány által kínált igazságok közül melyekkel akarnak élni és melyekkel nem. Képesnek kell lennünk lemondani is egy tudományos lehetőségről, ha úgy ítéljük meg, hogy a közösség számára több kárt okozna, mint előnyt.” Szálazzuk szét az idézett rész egyes elemeit, nézzük meg, hogy milyen pro és kontra érvek szólnak az egyes állítások mellett, és hogy milyen tágabb tudományfilozófiai problémákra tapintott rá a köztársasági elnök!

1. „A tudósok feladata feltárni a tudományos igazságot, ezt széles körben ismertté tenni”

Novák Katalin már az elején klasszikusnak mondható tudományfilozófiai problémát érint, és elköteleződik egy erős realista álláspont mellett. Az úgynevezett realista-antirealista vita tétje, hogy a tudósok felfedezik a világ igazságait, tehát az elméletek a valóságot írják le úgy, ahogyan vannak, vagy pedig a tudósok létrehozzák a világot magyarázó elméleteket, amelyek eszközként szolgálnak az embereknek az eligazodáshoz. Mások amellett érvelnek, hogy valójában még az is mindegy, hogy igazak-e az elméletek, a lényeg, hogy használhatók legyenek adott célra: képesek legyenek múltbéli és jelenlegi eseményeket leírni, és tudjanak megbízható előrejelzéseket is produkálni.

Miközben nagyon vonzó a „tudományos igazságról” beszélni, tisztában kell lennünk azzal, hogy nem csupán filozófusok és más társadalomtudósok kérdőjelezik meg a „tudományos igazság” valamilyen klasszikus elképzelését, de maguk a tudósok is nagyon gyakran beszélnek igazság helyett hasznosságról, pontosságról, alkalmazhatóságról, adekvátságról. Vagyis ha azt mondja valaki, hogy a tudósok feladata nem az igazság leírása, hanem a világbeli tapasztalatok minél hatékonyabb (esetleg demokratikusabb) rendszerezése, akkor nem egy ördögtől való dolgot művel. Einstein korában is sokan kimondottan a fogalmi újításai miatt tartották sokra a relativitás elméletét, empirikus alátámasztása nem azonnal adódott.

Nem arról van tehát szó, hogy a tudomány nem az igazságot keresné, hanem arról, hogy az igazságkeresés sosem volt a tudomány egyetlen célja, a tudományt gyakran körülölelő (és egyébként egyre inkább megfojtó) veszélyek akkor merülnek fel, amikor valaki kizárólagossá akarja tenné akár az igazságkeresést, akár valamilyen eltérő felfogást. Amikor például a tudomány társadalmi vagy nemzeti hasznosságát emeljük ki, mint egyedüli célt, akkor épp a ló másik oldalára esünk át és figyelmen kívül hagyjuk a tudósok gyakori igazságkereső motivációját és tényleges szakértelmét. Amikor pedig a társadalmi, nemzeti hasznosságot azonosítjuk az igazságkereséssel, akkor még inkább bajba kerülünk, hiszen egy alapvetően változó dolgot (mi hasznos, fontos, értékes egy társadalomnak, nemzetnek egy adott időben) azonosítunk valamilyen véglegesnek, abszolútnak, és örökkévalónak gondolt dologgal (az igazsággal). Nehéz nem a legutóbbi felfogás mentén olvasni Novák Katalin kijelentését, ha pedig így tesszük, akkor számos tudományos megfontolástól eshetünk el az eleve elrendelt abszolutizmus miatt.

2. „A közösség tagjai eldönthetik, hogy a tudomány által kínált igazságok közül melyekkel akarnak élni, és melyekkel nem”

Ezzel kapcsolatban merül fel a legtöbb szakmai kétely. Akár elfogadnak az emberek ugyanis egy tudományos igazságot, akár nem, valami alapján meg kell hozniuk a döntésüket. Ez a valami lehet egy feldobott érme (talán a legkevésbé vonzó opció), lehet egy személyes, egyéni vagy össztársadalmi preferencia és érték, vagy egy magasabb szintű tudományos igazság (már ha van ilyen). Az első opciót leszámítva azonban minden esetben eleve feltételezik, hogy a közösség tagjai értik a tudományos igazságot és annak következményeit, és ez alapján tudnak dönteni. Ez azonban legalábbis megkérdőjelezhető.

Régóta vitatott ugyanis, hogy be kell-e vonni a tudományos tudás gyártásának egyes szakaszaiba a nemtudós közösségeket (laikusok, értelmiségiek, autodidakta tudósok, vezetők stb.). Ha a tudománytörténetet vesszük alapul, akkor láthatóvá válik, hogy sokkal kevésbé váltak szét a tudományos és a nemtudományos közösségek egyes hozzájárulásai ahhoz, amit összességében tudományos tudásnak tartunk ma. Nők, szolgák, segédek, kézművesek, kereskedők, gyerekek, kísérletet végzők, mérnökök, mecénások, természetfilozófusok, politikusok, papok, és egy sor más, nem szűken tudósnak tartott ágens formálta a tudományt és ezzel együtt a tudományos tudás természetét is. Mára, ahogy egyes szereplők kikerültek, mások pedig bekerültek a hivatalos tudományos intézményrendszerbe, valamiképp letisztult, leegyszerűsödött a kép. Ám időről időre felmerül a kérdés, hogy ezek a letisztult szerepek valójában megfelelő módon tisztázódtak-e le, esetleg meg kellene változtatni őket, és több teret adni a nemtudományos közösségeknek, ha már a tudósok az ő életüket érintő kérdésekhez járulnak hozzá.

A helyzetet sok minden bonyolítja. Ellenérv lehet a nemtudós közösség tagjainak a döntési folyamatokba való bevonására, hogy az emberek egész egyszerűen nem értenek eléggé a tudomány végtelenül szövevényes folyamataihoz, és ezért nem is képesek átlátni azokat a belső és külső hatásokat, amelyek egy kutatást indokolnak. Mi több, ha fel is fogunk egy tudományos igazságot önmagában (mondjuk a tudomány közérthetően kommunikáló szakértők segítségével), semmi nem garantálja, hogy az adott igazság összes, hosszú távú, komplex következményét is értenénk. Egy átlagfelhasználónak egy kutatás megértéséhez és értékeléséhez szükséges információknak a legjobb esetben is csupán a töredéke áll rendelkezésére. Hogyan tudna egy közösség nemtudós tagja megfontolt döntést hozni valamivel kapcsolatban, amiről és aminek következményeiről alig tud valamit?

Ha a paleontológiáról csak annyit tudok, hogy kapcsolódik az őslényekhez, akkor hogy volnék képes megfontoltan válaszolni arra a kérdésre, hogy egy paleontológiai kutatás indokolt, alapos vagy szükséges-e? A paleontológia első ránézésre még közelebb is áll az átlagember érdeklődéséhez, de akkor mi a helyzet az elméleti fizikával, a matematikával, a genetikával, a virológiával, és számos további olyan területtel, ami már eleve teljesen érthetetlennek és megfoghatatlannak tűnik a laikusoknak? Mi jogosít fel minket arra, hogy véleményt formáljunk a tudományos eredményekről? Ha a hétköznapokban amellett érvelünk, hogy „ne üsse a másik az orrát a dolgunkba”, miért járunk el másképp a tudományt illetően? Azt valószínűleg mindenki elfogadná (maximum egyesek mélységes szomorúsággal és társaikról való lemondással, míg mások magabiztos rezignáltsággal), hogy egy átlagember nem érthet ugyanannyira például a 2-es típusú cukorbetegség kialakulásának esélyét növelő tényezők megállapításához, mint az ezt évtizedekig kutató szakorvosok. Miért nem bízunk tehát minden téren ugyanennyire a tudományos tudásban?

Másrészről azonban egyre elterjedtebb a filozófusok közt az a felfogás, miszerint a tudomány, legyen bármilyen absztrakt, ezoterikus, érthetetlen, mégiscsak a mi pénzünkből működik, a mi életünket is érintő kérdéseket kutat, és a mi társadalmunk szerves részét képezi, ebből fakadóan pedig nem működhet a fejünk felett, szabadon lebegve. A tudomány tetőtől-talpig értékfüggő, és mint ilyen, elszámoltathatónak kell lennie, felelősséggel tartozik az őt támogató közösség iránt. Attól még, hogy egy szakértő képes felvázolni egy általános tervet egy falu vízmegtartó helyzetéről egy hétvégényi tapasztalat alapján, semmi nem indokolja, hogy a közösségnek azt el is kell fogadni. A tudomány csak akkor tud valódi, használható, releváns tudással előállni, ha folyamatosan szem előtt tartja az adott világ, kultúra és társadalom szövetét. Lehet, hogy az adott közösség bizonyos okoknál fogva vezeti úgy a vizet a faluban, ahogy; lehet, hogy a prioritásai más ökológiai csomópontokra helyeződnek; lehet, hogy jó oka van a rossz vízelvezetésnek. Egy adott közösség egy bizonyos értelemben nyilván eldöntheti, hogy akar-e élni az adott tudományos igazsággal és javaslattal, vagy sem.

Mi több, az is egyre inkább elterjedtebb (ahogy erről itt is olvashattunk már), hogy az úgynevezett hagyományos tudások szerepe és pozíciója felértékelődik. Ahogy a tudomány specializálódik, úgy veszíti el a képességét ahhoz, hogy összetettebben, interdiszciplináris szemüvegen keresztül vizsgálja a világot. Ezzel szemben azok a pásztorok, vályogos mesterek, lovászok és mások, akik egész életüket a természetben élték le, jóval átfogóbb és komplexebb tudással rendelkezhetnek a környezet működéséről. Másképp látják a világot, ez a másság pedig megtermékenyítő lehet a tudományra nézve is. Ha a hagyományos tudásokban gondolkodunk, akkor újfent evidensnek tűnik, hogy a tudományos igazságok közti választás valódi opció.

Tehát, az első állítás, mely szerint „a közösség tagjai eldönthetik, hogy a tudomány által kínált igazságok közül melyekkel akarnak élni, és melyekkel nem”, részben igaz, részben viszont nem. Egyes kérdésekben igaz lehet, például eldönthetik, hogy melyik diétát szeretnék követni, a paleo, a vegán vagy a szénhidrátcsökkentett étrendet gondolják inkább jónak. Azt is eldönthetik, hogy ők személyesen hisznek-e a méregtelenítő diétákban vagy sem, alkalmazzák-e őket vagy sem. A tudomány megmondhatja, hogy melyik diéta milyen következményekkel járhat, ám azt mindenkinek saját maga kell eldöntenie, hogy együtt tud-e élni az adott következményekkel, figyelembe véve a saját közegét és értékeit. Más kérdésekben azonban kénytelenek együtt élni a tudomány által kínált igazságokkal, ha akarnak, ha nem. Hiába dönt valaki úgy, hogy fényevőként neki nincs szüksége táplálékra, és nem kíván együtt élni a tudomány által kínált igazsággal, miszerint az emberi testnek szüksége van megfelelő tápanyag- és folyadékbevitelre, egy idő után kénytelen lesz mégiscsak valamit enni, ha életben szeretne maradni.

A másik, a társadalom szintjén még égetőbb potenciális következménye annak, ha a közösség tagjai meglehetős tudásdeficittel hoznak döntést azzal kapcsolatban, hogy mely tudományos igazságokkal akarnak együtt élni, az, hogy megnő a kockázata a kifejezetten káros alternatív nézetek térnyerésének is. Alternatív nézetek alatt olyan nézetek csoportját értjük, amik jelen pillanatban konszenzusosan nem tudományosak. Ezek a nézetek rengeteg dolgot jelenthetnek, meghatározásukra nem is vállalkozunk itt, azt azonban természetesen észre kell venni, hogy ezen irányzatok közül nem mindegyik bizonyul össztársadalmi szinten károsnak. Ami viszont igen, és ami megerősödik egyes emberek választása nyomán, annak komoly egészségügyi, ökológiai, és egyéb társadalmi veszélyei is megerősödhetnek. Például, 2019-ben Amerikában az oltásellenes mozgalmak megerősödése miatt visszaesett az óvodáskorú gyermekek esetében az oltások száma olyan betegségek ellen, mint például a járványos gyermekbénulás és a kanyaró. Ennek köszönhetően a kanyarófertőzések világszinten 300 százalékot emelkedtek 2018-hoz képest. Amerikában jelenleg is 20 államban a szülők dönthetik el, hogy be legyen-e oltva a gyermekük ezen betegségek ellen, amennyiben az oltás orvosi, vallási vagy egyéb személyes világnézeti meggyőződés miatt nem preferált.

Ilyen személyes meggyőződés nagyjából bármit takarhat, vagyis a közösségek tagjai eldönthetik, hogy együtt akarnak-e élni a tudomány ezen igazságával (azaz felveszik az oltást), vagy pedig nem akarnak együtt élni a tudomány ezen igazságával (azaz nem veszik fel az oltást). Amennyiben tehát a döntés jogát a tudósok és döntéshozók átadják a felhasználóknak, úgy számolni kell azokkal a kockázatokkal is, amit egy világszintű kanyarójárvány kitörése okozna. Ellenkező esetben, a kötelező oltások elrendelésekor pedig egyéb morális problémákkal kell szembenézni, és újragondolni a tudomány, hatalom és társadalom viszonyát érintő elgondolásokat.

Az egyének motivációi végtelenül összetettek abban a tekintetben, hogy melyik igazságokat fogadja el, és melyeket nem. Általánosságban azonban elmondható, hogy azokat a tényeket könnyebben fogadjuk el, amelyek nem zavarják a kényelmünket, nem járnak extra erőfeszítéssel, és amelyek összhangban vannak korábbi nézeteinkkel, és nem kell miattuk az egész világképünket átszervezni. Ez azonban azt is jelenti, hogy a vágyvezérelt gondolkodás miatt előfordulhat, hogy inkább látunk igazságnak olyan dolgokat, amelyeket szeretnénk igaznak látni, mint olyanokat, amelyeket nem szeretnénk.

Összegezve tehát jó indokok szólnak amellett, hogy a közösség dönthessen bizonyos tudományos igazságok, tények, álláspontok elfogadása, elutasítása, bizonyos tudományos javaslatok be- vagy kivezetése mellett. Ha a tudományra eleve úgy gondolunk, mint egy társadalmi relevanciával bíró intézményre (akár mint a nemzeti nevelés, akár mint a demokratikus berendezkedés elősegítésének eszközére), akkor egészen egyértelmű, hogy van választásunk. Azonban az, hogy miképp, mi alapján, hogyan választhatunk, és meddig terjed a szabadságunk, egy teljes mértékben tisztázatlan és (itthon legalábbis) alig tárgyalt kérdés.

3. „Képesnek kell lenni lemondani is egy tudományos lehetőségről, ha úgy ítéljük meg, hogy a közösség számára több kárt okozna, mint előnyt”

Novák Katalin ezen kijelentésével mélyen egyetértünk. A kortárs tudományfilozófiai párbeszéd egyik kérdése például az, hogy egy adott kutatás, legyen bármilyen az eredménye, milyen társadalmi, kulturális, és egyéb hatásokkal bír majd. Az egyik ilyen, sokat vitatott példa a biológiai nemek közti vélt vagy valós kognitív különbségek feltárása. Kulturális közhely, hogy léteznek inkább nőies kognitív tulajdonságok (empátia, kommunikációs készségek stb.), és inkább férfias tulajdonságok (logikus gondolkodás, racionalitás), amelyek így eltérő karrierpályákra predesztinálják a nemeket. A modern tudomány történetében számtalan példa és magyarázat áll rendelkezésre ennek a valójában álkülönbségnek a bizonyítására. Ezeknek a kognitív erősségeknek és gyengeségeknek a biológiai nemek közti eltéréseken keresztül történő magyarázatára csak az elmúlt 20-30 évben több ezer kutatás történt, amelyek túlnyomó része arról számol be, hogy nincs számottevő különbség ilyen szempontból nők és férfiak között. Így azoknak a közhelyeknek sincs értelme, hogy a lányok rosszak matekból, a fiúk pedig nem tudnak kommunikálni. Vagyis megdőlni látszanak azok a nézetek, amelyek a nemek közti hierarchiát táplálják.

Mindezek ellenére a kortárs tudományfilozófusok egy része amellett érvel (lásd például itt és itt), hogy ezeknek a kutatásoknak valójában nem sok haszna van, és jobban járna a világ, ha az adófizetők pénzét másfajta kutatásokra fordítanák a döntéshozók és a kutatók. Ha a nők és férfiak közti egyenlőséget a társadalom pozitív értékként és célként ítéli meg, vagyis a közösség szempontjából előnyösnek, akkor felmerül, hogy mi bajuk is van a filozófusoknak, főleg a feminista tudományfilozófusoknak ezekkel a kutatásokkal? Nem kellene örülniük inkább, hogy még egy lépést teszünk a vágyott nemek közti egyenlőség eléréséhez? A válasz sajnos, ahogyan a tudomány esetében megszokhattunk, nem ennyire egyszerű.

Egyes szakértők szerint az ilyen kutatásoknak, amennyiben azt mutatják ki, hogy nincs különbség kognitív tulajdonságok szempontjából a nemek között, alacsony az esélyük arra, hogy nagy hatásuk legyen. Ennek oka, hogy amikor erősen átpolitizált kérdésekhez kapcsolódik egy kutatás, mint amilyen ez is, akkor meglehetősen nehézkes meggyőzni az embereket arról, hogy változtassák meg a véleményüket adott kérdésben. Amennyiben azonban azt mutatják ki a kísérletek, hogy van kognitív különbség nők és férfiak között, akkor ezek valószínűleg ráerősítenek majd a már eleve meglévő nemek közti társadalmi problémákra, és igazságtalan, diszkriminatív módon használnák fel. Ebben az esetben például Novák Katalin állítását egyes tudományfilozófusok is alátámasztják. Bizonyos, társadalmilag érzékeny helyzetekben – bár elsőre úgy tűnhet, hogy csak hasznunk lehet abból, ha a képes újságok felszínes közhelyeit leromboljuk – valójában sehogy sem járhatunk jól: vagy eleve nem fogják elfogadni az eredményeinket, vagy pedig olyan eredményekre jutunk, amelyek nem minket támogatnak, és ezzel együtt egy nemes ügy is elbukhat.

De számos további példát is hozhatnánk: tudományos lehetőségek közé tartoznak az ember- és állatkísérletek, az űrturizmus, a kísérleti nukleáris reaktorok, a biológiai fegyverek fejlesztése, az extrém rovar- és gyomirtó szerek használata, a genetikailag módosított élelmiszerek – a sort a végtelenségig folytathatnánk. Minden egyes bioetikai, tudományfilozófiai, technológiafilozófiai és kultúrtörténeti kurzus alapvetése, hogy nem minden feltétlenül helyes és jó, amit a tudomány és a technológia képes megvalósítani.

Novák Katalinnak tehát teljesen igaza van. A probléma, hogy ki dönti el, ki mondja meg, és ki látja át, hogy egy tudományos lehetőség mikor van inkább a kárára, semmint hasznára egy közösségnek. A közösségek ráadásul nem homogén szervezetek, ahol evidens, hogy mi hasznos és mi káros. Felelőtlenség lenne azt feltételezni, hogy nem tévedhetünk akkor, amikor valamit a közösségre nézve hasznosnak vagy károsnak bélyegzünk.

Nem tudhatjuk, mit gondol Novák Katalin mindezen további kérdésekről, részben a beszéd rövidsége okán. Arra azonban mindenképp jó alkalom a köztársasági elnök beszéde, hogy ennek apropóján a tudomány releváns kérdésein elgondolkozzunk, és számba vegyük az egyes álláspontok mögött potenciálisan meghúzódó implicit és explicit elköteleződéseket.

A szerzők az MTA Lendület Értékek és Tudomány Kutatócsoport tagjai, illetve a BME Filozófia és Tudománytörténet Tanszékének és a PTE ÁOK Transzdiszciplináris Kutatások Intézetének munkatársai.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás

link Forrás