Pánikra semmi ok, a jégelhárító talajgenerátorok nem űzik el az esőt
A tavalyi rekordaszály idején sorra kapták az életveszélyes fenyegetéseket a magyarországi jégkárelhárítók. Az összeesküvés-elméletek hívei szerint ugyanis a jégverés megelőzésére hivatott szerkezetek, az úgynevezett talajgenerátorok akkor is szétoszlatják és elkergetik a felhőket, ha azokban egy gramm jég sincs.
A híresztelések azzal is megvádolták a rendszer üzemeltetőjét, a Nemzeti Agrárgazdasági Kamarát (NAK), hogy az égnek fordított disznópörzsölőkből elfüstölt hatóanyag nemcsak ellehetetleníti a csapadékképződést, de a környezetet is súlyosan szennyezi, a méreggel telítődött levegő pedig közvetlenül károsítja az emberi szervezetet.
A kevésbé elvakult honpolgárok ezzel párhuzamosan tudományos alapon vonták kétségbe a technológia létjogosultságát, mondván, hogy a NAK jégverés-elharító rendszere annyit ér, mint azok a népi babonákon alakuló praktikák, amelyekről például Varga Norbert néprajzkutató 2001-es tanulmányában (Fejezetek Gömör és Nógrád pásztorságának hitvilágából) lehet olvasni. Az élével fölfelé állított balta, az akasztásra még sosem használt kötéllel végzett harangozás vagy az úrnapi körmeneten megszentelt nyírfaág elfüstölésének hatásait kétségtelenül nem bizonyítja semmi, bár az utóbbi gyakorlat bizonyos tekintetben közel áll a Magyarországon a rendszerváltás éveiben rendszeresített jégelhárító technológiához.
A légkörfizika és a cumulonimbusok
Az ógörög felhőistennő után elnevezett Nefela Dél-magyarországi Jégeső-elhárítási Egyesülés által 1991-ben Somogy, Tolna és Baranya területén indított, a NAK égisze alatt 2018-ban az egész országra kibővített, jelenleg összesen 986 darab (219 automata és 767 manuális) talajgenerátorból álló Országos Jégkármérséklő Rendszerben (Jéger) persze nem nyírfaágat, hanem ezüst-jodidos acetonoldatot füstölnek, pontosabban 800-900 Celsius-fokos hőmérsékleten porlasztanak el, és óránként 1 litert juttatnak belőle a levegőbe.
Ezekkel ugyan teljesen megakadályozni nem lehet a jégesőket, de a jégverés okozta kár mértéke jelentősen csökkenthető – tudtuk meg a hálózat üzemeltetését koordináló, a tévhitek oszlatására webes kisokost is összeállító NAK-tól. Számításaik szerint évente több tízmilliárd forint kár is megelőzhető: míg 2017-ben 72 ezer hektárnyi mezőgazdasági jégkárt jelentettek be a gazdálkodók, az utóbbi években lefeleződött az érintett területek nagysága, köszönhetően az országos lefedettségű rendszernek.
Az eljárás légkörfizikai háttere, hogy a vizet gőz, illetve jégkristályok formájában tároló felhőkből akkor válik ki természetes úton csapadék, ha a vízmolekuláknak van hová le-, illetve kicsapódniuk. A szakszóval kifagyásnak nevezett folyamat során a jégesőfelhőkben a víz a levegőben lebegő, a milliméter ezredrészét kitevő méretű szilárd magok köré kristályosodik. A jégszemek 4-5 kilométeres magasságban, mínusz 10-15 fokos hőmérsékleten alakulnak ki, és a még folyékony halmazállapotú vízcseppeket összegyűjtve igen gyorsan növekednek.
A jégverések megakadályozását segíti, hogy a jellegzetes, üllő alakú cumulonimbus zivatarfelhők gigantikus porszívókként működnek: a talajszinthez közeli rétegekből valósággal felszippantják a növekedésükhöz szükséges levegőt. A jégkármentesítők ezt használják ki, hogy a mesterséges jégmagokat a felhőkbe juttassák. Minél több ugyanis a jégmag a felhőben, annál apróbb szemű a jég, és annál nagyobb eséllyel olvad el, amíg a felhőből a talajig ér. A talajgenerátorok füstjében található mikrométernyi ezüst-jodid-kristályokból jégmagnak felettébb alkalmas kristályrészecskék keletkeznek – nagyjából 1 gramm vegyületből hozzávetőleg 100 billiónyi.
A lényeg az időzítés, vagyis hogy a talajgenerátorok akkor működjenek, amikor égésterméküket fel tudja szippantani a 10-12, de olykor 15 kilométer vastagságú zivatarfelhő. Ehhez a csapadék várható lehullása előtt legalább két órával már be kell kapcsolni a talajgenerátorokat, hogy a védendő terület felett kellő számú mesterséges jégmagot biztosítsanak. A katonai lokátorokhoz hasonló meteorológiai radaroknak hála ma már nem jelent problémát, hogy előre lehessen tudni, mely felhők hozhatnak jeget. Ezek a radarok ugyanis 250-300 kilométer sugarú körben észlelik az északi féltekén jellemzően májusban és a nyári hónapokban fenyegető veszélyforrásokat.
Nobel-díjas alapok
A módszer tudományos alapjai már a múlt század elején ismertek voltak. Az ezüst-jodid jégmagképző tulajdonságára Irving Langmuir, a 20. század első felében tevékenykedő Nobel-díjas amerikai kémikus figyelt fel, csakhogy ő még esőfakasztásra, nem pedig jégelhárításra szerette volna felhasználni – olvasható Beck Mihály két évtizeddel ezelőtti tanulmányában.
A General Electric kutatólaboratóriumában Langmuir először az esőfelhőkben az ezüst-jodidhoz hasonló reakciót beindító szilárd szén-dioxiddal kísérletezett, ám annak légkörbe juttatása a megfelelő mennyiségben gyakorlatilag megoldhatatlannak bizonyult. Aztán Vincent Schaefer amerikai meteorológusnak 1946 novemberében Massachusetts felett sikerült repülőgépről szárazjeget szórnia egy felhőbe, amitől a túlhűtött vizes közegben jégkristályok képződtek.
A General Electricnél légkörkutatóként dolgozó Bernard Vonnegut nem sokkal később arra jutott, hogy hatékonyabb a csapadék mesterséges előállítása, ha inkább ezüst-jodidot juttatnak a felhőbe, mert akkor lassabban zajlik a folyamat, így nagyobb mennyiségű eső képződik. A légkörkutató egyébként a bátyja volt a későbbi világhírű írónak, az akkortájt közönségkapcsolatos munkatársként ugyancsak a GE-nél foglalkoztatott Kurt Vonnegutnak, aki Macskabölcső című 1963-as regényébe bizonyítottan ennek köszönhetően írta bele a minden vizet azonnal jéggé fagyasztó „szuperjeget”.
A jégelhárítás Schaefer és Vonnegut óta lényegében változatlan elven működik, és arra épül, hogy a jéghez hasonló szerkezetű ezüst-jodid kondenzációs magként viselkedik a kellően instabil légtömegekben.
Ágyúval viharra
A görög történetíró, Hérodotosz már az időszámítás előtti 5. században beszámolt arról az egyes barbár törzseknél élő szokásról, hogy felhők nyilazásával próbálják befolyásolni az időjárást. Európa egyes részein később lőfegyvert is bevetettek, amíg Mária Terézia 1750-ben be nem tiltotta ezt a gyakorlatot. Már akkor is az volt a probléma, hogy az időjárás-manipulátorok szomszédságában élő lakosság érdekei sérültek az emberi beavatkozás miatt.
Az is ismert, hogy 1896-ra speciális viharágyúkat fejlesztett ki egy bizonyos M. Albert Stiger nevű osztrák borász. Ezek óriási dörrenéssel füstkarikákat juttattak a légkörbe, hogy a füst részecskéi megakadályozzák a jeget hozó viharfelhők keletkezését.
Amikor először kipróbálták vihar közben a találmányt, elmaradt a jégeső, így egy időre beköszöntött a viharágyúk aranykora. Mindenfelé óriástölcsérek emelkedtek ki a földből, 1899-ben csak Olaszországban kétezer darab működött belőlük.
Az ezüst-jodidos kondenzációs magképződésen alapult a Magyarországon 1976-tól 1990-ig rendszeresített rakétás jégeső-elhárítás is. Az Országos Meteorológiai Szolgálat (OMSZ) rakétái közvetlenül a zivatarfelhő nagy víztartalmú részeibe juttatták be a jégképző anyagokat. A szovjet rakétákkal működő, 1976 és 1988 között ólom-jodidot, majd később ezüst-jodidot használó módszer elvi alapja ugyanaz, mint a talajgenerátorosé: a jégesőcsírák számának mesterséges növelése. Európa több országában a hidrometeorológiai szolgálatok egyébként mind a mai napig használják a talajgenerátor mellett ezt az eljárást is.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
