A klímaváltozás negatív hatásai Magyarországon is egyre nyilvánvalóbbak: a forró napokat özönvízszerű eső váltja, majd ismét hőhullám érkezik térségünkbe. Egyszer fákat dönt az utakra a vihar, és pincéket áraszt el a töménytelen mennyiségű csapadék, máskor meg vízkorlátozás bevezetésére van szükség számos településen a szárazság miatt.

2050-re a világ népességének közel 70 százaléka városokban fog élni, ezért egyre égetőbb feladat a városokban hatványozottan jelentkező negatív klímahatások mérséklése. A természeti környezettől elszakadt, városiasodott embert érintő természethiányos szindrómát Richard Louv két könyvében (Last Child in the Woods, The Nature Principle) is részletesen bemutatja. A biofília hipotézisből kiinduló írások – miszerint az ember csak akkor lehet egészséges és kiegyensúlyozott, ha kielégíti alapvető szükségletét, a természethez való kapcsolódást – számos tanulmány felhasználásával érvel az „N-vitamin” fontossága mellett – az „N” betű a nature (természet) szót jelöli.

De hogyan biztosítható 7 milliárd ember mentális és fizikai jólléte városi környezetben, ahol maga a természet is sérült? Tehetünk még bármit az ökoszisztémák összeomlása ellen? Egy biztos: az élővilág regenerációjának biztosítása és támogatása városainkban elengedhetetlen az élhető városok kialakításához.

A regeneráció tudományos értelemben „az élő szervezet újjáéledését” jelenti egy „erőteljes fizikai, lelki vagy szellemi igénybevétel után”, biológiai értelemben pedig egy „újjáépítési folyamat, amely során az élő szervezet újjal pótolja, újra növeszti vagy kiegészíti az elvesztett, elhasznált vagy megsérült részeit”. A két fogalmat tekintve párhuzamot vonhatunk városainkkal: az emberi tevékenység következtében sérült, vagy elvesztett élőhelyek újjáélesztésükért, helyreállításukért kiáltanak, ami mind az ember, mind a természet alapvető érdeke.

Ahol susog a város

A Budapest 3. kerületében, a Duna partján húzódó Pünkösdfürdői Park kiválóan példázza a reziliencia, vagyis a klímaváltozás hatásaival szembeni rugalmasság megteremtésének lehetőségeit és a regeneratív tervezési szemléletet. Aki járt már a helyszínen, pontosan tudja, hogy milyen érzés ott sétálni: az ember legszívesebben az egész napját a hangos tücsökciripelés és fűsusogás között töltené. Ezt a romantikus, vadregényes, természetközeli hangulatot adja a park az extenzíven fenntartott vadvirágos rétjeivel, ártéri gyümölcsligeteivel. A Főkert által speciálisan, honos növényekből összeállított biodiverz magkeverékekből felnőtt lágyszárúak ontják magukból a változatos virágvariációkat: a beporzó rovarok tömkelege zümmög a területen. A totemoszlopokba helyezett rovarhotelekkel kiegészülve nagyon diverz, változatos élőhelyet és táplálékforrást biztosít az igen jelentős munkát végző beporzóknak.

A megfelelő vízgazdálkodást, a szárazság és aszály elleni ellenállóképességet segítik a magasan hagyott, évente csupán 1-3 alkalommal kaszált rétek: a magasabb növények nagyobb vízmennyiséget képesek megtartani a harmatképződés és a talajfelszín takarása miatt. Az esőkertek a csapadék összegyűjtésével és fokozatos elvezetésével a talaj jobb vízháztartását támogatják. A meredek árvízvédelmi töltések erózióját a rézsűmegkötő cserjékkel való sűrű beültetés és az apró teraszokra való tagozás akadályozza meg.

A közparkban találhatunk példát az úgynevezett körforgásos gazdálkodásra is: az akadálymentes, öntött beton gyalogos felületek a helyszínen korábban itt lévő, feltört sólyapályák bedarálásával készültek. A parkot és annak ökologikus megoldásait bemutató egységes arculatú, természeti ábrázolásokkal ellátott tájékoztató táblák a parkhasználók szemléletformálását is segítik.

A regeneráció az új fenntarthatóság?

A regeneráció fogalma gyakran jelenik meg a fenntarthatósághoz hasonló értelmezésben. A két kifejezés között azonban lényeges a különbség.

A fenntarthatóság központi gondolata az erőforrások használatának és így az emberi tevékenység környezetünkre gyakorolt negatív hatásainak minimalizálása. Egy „fenntartható” rendszer a legnagyobb hatékonyság mellett is maximum karbonsemleges lehet. Napjainkban egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az emberi tevékenység által generált klímaváltozás olyan mértékű környezetpusztítással jár, amelyet a jelenlegi szemléletmódunkkal nem tudunk visszafordítani. Ehelyett olyan társadalmi, politikai és épített rendszerekre van szükségünk, amelyekben az emberi tevékenység aktívan hozzájárul az ökoszisztémák megújulásához.

A regeneráció túlmegy azon, hogy csupán mérsékelje az emberi tevékenységek negatív hatásait: negatív karbonmérlegre, a kedvezőtlen folyamatok visszafordítására törekszik. Mindig hozzáad, és nem pedig „elveszi a lehető legkevesebbet”. Előtérbe kerül a gyógyító szemlélet, úgymint a biológiai sokféleség és a kedvező talajélet helyreállítása, és nagy hangsúlyt kap a fenntartás módja is (lásd például a Pünkösdfürdő parkot: vadvirágos rét, beporzók táplálékforrása, kevesebb kaszálás). A regeneráció sokkal inkább egy folyamatként írható le, mintsem egy befejezett tájépítészeti, építészeti alkotásként.

A regeneráció egyik gyakorlati eszköze a természetalapú megoldások alkalmazása, amelyeknek a természet, vagy a természet működése az előképe, inspirációja. Rendszerszintű beavatkozások, amelyek a helyi viszonyokat minden esetben figyelembe veszik, azokhoz adaptálódnak. Alkalmazásuk eredményeképpen egyre több természeti folyamatot generálnak, így ellenállóbb és változatosabb környezetet biztosítanak, és ezzel hozzájárulnak az ember és természet közötti évezredes kapcsolat helyreállításához is.

Ki eszi meg az epret 21 méter magasan?

A természetalapú megoldások persze nem újkeletűek. Szemiramisz függőkertje (ami valószínűleg egyébként inkább Ninivében állt, és az asszírok építették) a zöldtetők és zöldhomlokzatok őse. A „babiloni” függőkert regeneratív hatásáról nincs információnk, de mikroklíma-javító és biofil hatásról mindenképpen beszélhetünk, pont ilyen célból is építették. Ráadásul a függőkert – a mezopotámiai kultúrákban sok más épülethez hasonlóan – égetett agyagtéglából épülhetett, így a növényzet mellett az épület anyaga is szabályozta a páratartalmat.

Ma már jóval könnyebben monitorozható a városi zöldfelületek regeneratív hatása. A London szívében található Rubens at the Palace hotel üresen álló tűzfalára 2013-ban készült el a város legnagyobb zöldfala. A 350 négyzetméter felületű mintaprojekt egyik elsődleges célja, hogy csökkentse az esőzések utáni villámárvizek mértékét, a belvárosban ugyanis rendkívül alacsony az abszorbens felületek aránya. A tetőről egy 10 000 literes tartályba gyűjtik a csapadékvizet, ezzel öntözik a 22 növényfajnak otthont adó, élő falat. A tervezés során fontos szempont volt, hogy minél kisebb arányban tartsák az örökzöld növényeket a kiültetésen belül. Ennek legfőbb célja az, hogy egész évben változatos, az év más-más szakaszában nyíló, folyamatosan változó színkompozíciójú virágzás jöjjön létre, szezonális élményt nyújtva. Nem csak az embereknek vonzó látvány ez: rendszeres látogatók a különféle lepkefajok, méhek és más rovarok, de olyan madárfajok is otthonra leltek, mint a védett vörösbegy, amely telente a páfrányok között talál menedékre. Ez pedig már csak azért is jó hír, mert így nem vész kárba a zöldfalon nyíló eper és levendula.

De Magyarországon is találhatunk innovatív megoldást: a vásárlók közül bizonyára sokan nem tudják, hogy amikor az Örs vezér téri IKEA-ban járnak, valójában egy extenzív zöldtető alatt sétálnak. Miért is olyan érdekes ez a zöldtető? Egyrészt elhelyezkedése miatt: a sűrű betondzsungelben, a város egyik zsúfolt közlekedési csomópontjában, nagy panelházak által övezett területen, egy igazi hőszigetközpontban létesítették. Másrészt a zöldtető tervezője és kivitelezője, Dezsényi Péter és munkatársai a 6500 négyzetméteres felületen biodiverz zöldtető magkeverék-kísérleteket folytattak. A környék lakói az IKEA bővítése miatt kialakuló új szárnyrész ellen a zöldfelületek csökkenése miatt tiltakoztak, ezért az áruházlánc úgy döntött, hogy zöldtetőt létesít az új lapostetőn. Mivel az eredeti tetőrétegrend nem felelt meg az eleinte varjúhájszőnyeggel borított zöldtető követelményeinek (nem volt megfelelő a vízszigetelés), a tető erős felújításra szorult. Ekkor került képbe a Dezsényi vezette Deep Forest Kft., amely biodiverz magkeverék alkalmazására tett javaslatot, így egy természetközeli növénytársulás alakulhatott ki. A környék lakói végül egy igen változatos zöldfelületben gyönyörködhetnek fentről, amennyiben a tető biofil hatását nézzük.

És hogy miért is előnyös a zöldtető és a zöldfal? Javítják a környék levegőminőségét, csillapítják a városi hőszigethatást és a zajszintet. Hőszigetelő képességükkel az épület működtetési költségeit is csökkentik – nyáron hűtenek, míg télen extra hőszigetelő réteget biztosítanak. Ideális növényalkalmazással az élővilág városi oázisai lehetnek.

Gondolkozz globálisan, cselekedj lokálisan!

Természetesen nem kell minden házra zöldtető vagy zöldhomlokzat. A növényzet épületbe való integrálása csupán a legkisebb léptékű adaptációja a természetalapú megoldásoknak, ugyanakkor nem minden esetben szükséges, kivitelezhető vagy akár pénzügyileg észszerű. Az ilyen kisebb, pontszerű beavatkozások elsősorban az olyan sűrűn beépített, belvárosias környezetben jelenthetnek jó megoldást, ahol – a londoni példához hasonlóan – kevés a beépítetlen terület, és ahol a magas telekárak miatt amúgy is az alternatív megoldások felé nyom a piac. A kényszerűség pedig sokszor kreatív megoldásokra sarkall, így a világ fejlett nagyvárosai gyakran jó Petri-csészéi az ilyen innovatív projekteknek.

A gazdasági észszerűség mellett azonban más is szól az ilyen apróbb, integrált zöld beruházások mellett. A biofil és a mikroklíma-javító hatások is lokálisan, decentralizáltan, egyenletesen elosztva nyújtják a legnagyobb hasznot az emberi és nem emberi közösségeknek a Pocket Parks Research kutatása szerint. Például egy lombos fákkal ültetett utca a közvetlen környezetének nyújt árnyékot és kellemes látványt, míg az élővilágnak ökológiai folyosót jelenthet a nagyobb zöld szigeteket nyújtó parkok között.

A nagyobb, összefüggő zöldfelületekre pedig azért van szükség, mert egy élőhely mérete nagyban befolyásolhatja annak maximális biodiverzitását és sokkhatásokkal szembeni ellenálló képességét. A Pünkösdfürdői Parkhoz hasonló zöld oázisokra szintén szükség van, hiszen ezek jelentik a város tüdejét és a benne lévő ökoszisztémák csatlakozási pontjait. A fentebb kifejtett okokból ilyen jellegű beruházásokra jellemzően a zöldövezetek beépítésekor, illetve a rozsdaövezetek revitalizációja során van lehetőség. A harmadik forgatókönyv éppen az, amit a Pünkösdfürdői Parknál is láthatunk, ahol valami oknál fogva beépítetlen marad egy nagyobb terület a városban (például ártéri, be nem építhető terület vagy felszámolt mocsár helyén megmaradt terület, ahol túl drága alapozásra volna szükség stb.), és ez lehetőséget ad valami új kialakítására.

Legyen sok zöld, és legyenek közel

Városgazdálkodási szemszögből az is fontos szempont, hogy a szén-dioxidot elnyelni és egyéb ökoszisztéma-szolgáltatásokat nyújtani képes felületek mennyiben ellensúlyozzák a város ökológiai lábnyomát, vagyis összességében mekkora és milyen jellegű zöldre van szükség, ha a regeneratív, de legalábbis a karbonsemleges város elérése a cél. Ezek a zöldfelületek akkor képesek igazán hatékonyan a város élhetőségének szolgálatába állni, ha komplex rendszerként működnek. Két fogalmat is megemlíthetünk itt: az egyik a zöldfelületi rendszer, a másik a zöldinfrastruktúra.

A zöldfelületi rendszer szerepe a városökológiai, környezetvédelmi és településesztétikai fontosságán túl az élhető és fenntartható város megteremtésében van. A 2012-es OTÉK-módosítások értelmében „gondoskodni kell a település igazgatási területén a klimatikus viszonyok megőrzése, javítása érdekében a telkek növényzettel fedett részéből, a zöldterületekből és az erdőkből álló egységes és összefüggő zöldfelületi rendszer kialakításáról, valamint az épített környezet alaktani és helyi éghajlati jellegét meghatározó elemeinek a megőrzéséről”. A zöldfelületi rendszer a településen lévő zölddel borított felületek organikus hálózata, kapcsolatot teremt az egyes egységek között. Például két parkot összeköt egy zöldfolyosóként működő patakkal és annak parti vegetációjával, ahogyan azt Boston smaragzöld nyakláncként emlegetett parkhálózata is mutatja.

A zöldinfrastruktúra túlmutat a zöldfelületi rendszer fogalmán. 2013-ban az Európai Bizottság a Környezetbarát infrastruktúra – Európa természeti tőkéjének növelése című közleményében így írja le: „Természetes és félig természetes területek, valamint egyéb környezeti jellemzők stratégiailag megtervezett hálózata, amelyet úgy terveztek és irányítanak, hogy széleskörű ökoszisztéma-szolgáltatások nyújtására legyen képes. Zöld (vízi ökoszisztémák esetében kék) területeket és egyéb, szárazföldi (beleértve a part menti) és tengeri területeken található fizikai tulajdonságokat foglal magában. A szárazföldön a zöld infrastruktúra a vidéki és városi környezetben egyaránt jelen van.” A zöldinfrastruktúra tehát kiegészül az ökoszisztéma-szolgáltatásokkal.

Az egész városon átívelő, jól működő rendszerek – mint az átszellőzési zónák (levegőminőség), a csapadékvíz-gazdálkodás (vízmegtartás és vízelvezetés), a hőszigethatás csökkentése – a kék- és zöldinfrastruktúra összekapcsolásával jöhetnek létre. Ezeknek mind a beépített, mind a beépítésre nem szánt területeken rendszerben kell működniük, legyen szó erdőről vagy mezőgazdasági területről. A különböző élőhelyek összekötése városon belül például fasorokkal, városon kívül pedig mezővédő erdősávokkal valósulhat meg.

Persze jó volna, ha Budapesten minden kerületnek lenne egy Pünkösdfürdő Parkja, vagy minden üres tűzfalra kerülne egy-egy élő zöldfal, ugyanakkor a városi zöldfelületek kialakításakor egy komplex szempontrendszert kell figyelembe venni, és nincs egy kaptafára épülő megoldás. Bár minden helyszín egyedi a – jellemzően negatív színben feltüntetett – globalizációnak pont az az egyik előnye, hogy a klímaváltozás kihívásaira választ adó tudás ma már könnyen elérhető, és a világ más pontjain már tesztelt, releváns és innovatív megoldások átültethetők a hazai kontextusba.

Az élhetőséget szem előtt tartva a városok tervezésekor és fejlesztésekor törekedni kell a minél nagyobb zöldfelületi ellátottság biztosítására. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) ajánlása szerint az egy főre jutó közhasználatú zöldfelületek mértéke 9 m²/fő kell, hogy legyen. A fővárosi jelenlegi 6m²/fő ellátottságát a városvezetés 7m²/főre szeretné növelni, ami igencsak nagy vállalás azt tekintve, hogy ez 226 hektár új parkterületet jelent.

A zöldfelületi ellátottsághoz szorosan kapcsolódik még e helyek elérhetősége is. Nem mindegy ugyanis, hogy a város közcélú parkjait milyen könnyen érik el a városlakók. A 15 perces városok – amelyek azt irányozzák elő, hogy minden fontos szolgáltatás könnyen elérhető legyen a lakók számára – ebben is segítségünkre lehetnek. Egészségünk megőrzése szempontjából a zöldfelület, mint szolgáltatás kiemelten fontos.

Vadonba merészkedő városok

A világjárvány éveiben, amikor az emberiségnek fontosabb problémája is volt annál, mint hogy milyen rendszerességgel és hogyan tartja karban – vagy inkább kordában – zöldfelületeit, a városi természetnek lehetősége adódott, hogy jobban birtokba vegye azokat a helyeket, ahonnan az ember általában kiszorítja.

Nem olyan extrém térhódítására kell persze gondolni, mint például Pripyat esete, vagy mondjuk magyar vonatkozásban a szentkirályszabadjai volt szovjet laktanya. Disztópikus helyek ezek, ahol természet és ember sosem létezett együtt harmóniában, mindig egyik vagy másik dominált. Mindazonáltal érdekes példaként szolgálhatnak városaink számára, ha képesek vagyunk csodálattal tekinteni a természet erejére, rég használt területek visszavadulására.

Szerencsére egyre több város vezetése kezdi el értékelni a természet spontaneitását és felismerni az ebben rejlő lehetőségeket, amelyek kiaknázásával mind az ember, mind a természet jól jár. A németországi Hanoverben, Frankfurtban és Dessau-Rosslauban 2006 és 2021 között futott a „Städte wagen Wildnis” nevű (kb. „Vadonba merészkedő városok” – figyelitek, hogy nem fordítva?) kezdeményezés, amelynek központjában a passzív visszavadítás állt. A projekt egyik alappillére volt, hogy az arra kijelölt helyeken a városvezetés hagyja a természetet a maga módján működni, de annak azért gondnoka marad, tehát kontrollált visszavadításról van szó. A kezdeményezés nem titkolt célja volt az is, hogy a városlakókban felkeltse a természet iránti érdeklődést és kíváncsiságot, és ezzel egyre több embert csalogasson ki a szabadba.

A világhírű környezetvédő, Paul Hawken szerint „a regeneráció nem csak a világ új életre keltését jelenti; arról szól, hogy mindannyiunkat visszahozzunk az életbe. Jelentése és terjedelme van; kifejezi a hitet és a kedvességet egymás iránt; képzelőerőt és kreativitást igényel. Inkluzív, megragadó és nagyvonalú. És mindenki képes rá.”

Bármilyen idealisztikusan is hangzik magyarra lefordítva Hawken idézete, mindenkinek megvan a maga kompetenciája és mozgástere, hogy pozitív változást indukáljon a lakóhelyén, legyen akár döntéshozó, beruházó, tervező, egy alulról építkező közösségi kezdeményezés tagja, vagy akár egy magányos panelzöldítő gerilla. Az első lépés, hogy a saját perspektívánkat „visszavadítsuk”.

Engloner Gyöngyvér építész, az ausztrál Hames Sharley stúdió munkatársa, ahol tagja a Fenntarthatósági Fórumnak és a Városépítészeti Munkacsoportnak. Mandel Mónika tájépítészmérnök, a Biophiliart alapítója, aki a 4D Tájépítész Iroda munkatársaként részt vett számos környezetrendezési projekt, köztük a Széllkapu Park tervezésében. A cikk a szerzők, a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Qubit kollaborációjaként jött létre.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás