Már magyar példa is van arra, hogy mit lehet tenni a városok kiszáradása ellen
Bizonyára mindenki kicsit fellélegzett, amikor két év aszály után úgy tűnt, hogy idén nyáron kellemesebbé vált Magyarország időjárása. Néhány nap forróság után mindig jött egy enyhülést adó hidegfront, némi csapadékkal. A megkönnyebbülés egészen augusztus 5. hajnaláig tarthatott. Helyenként 50 mm-t is meghaladó csapadéktömeg zúdult az országra, ami több helyen hatalmas károkat és közlekedési káoszt okozott. Majd néhány nap forróság után augusztus 16-án újabb, villámárvizet is okozó extrém esőzés csapott le hazánkra.
Mint azt a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) is említi, a klímaváltozás elsődlegesen a vízkörforgás változásában mutatkozik meg. A kiszámíthatatlanság miatt a prognózisok folyamatosan változnak: az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testülete (IPCC) által készített klímaforgatókönyvek korábban csapadékcsökkenést, az utóbbi időben a csapadékösszeg várható növekedését jelzik előre. Ez akár jól is hangozhatna, azonban a csapadék egyenlőtlenül oszlik el, ahogyan azt az augusztusi heves esőzések is mutatják.
A csapadék erőforrás, hiszen öntözi a növényeket és hűsít, ugyanakkor károk okozója is lehet, ami ellen védekezni kell. A hirtelen lezúduló esővizet a növények nem tudják azonnal felvenni, ezért a csapadék jelentős része kárba megy. Emiatt néhány újabb száraz, szeles vagy forró nap után a talaj újra kiszárad, az elfolyó vizek pedig talajeróziót okoznak.
Minél sűrűbben beépített egy város, és minél több benne a burkolat, annál erősebb a lefolyás mértéke a kevesebb zöldfelület miatt. A sűrű belvárosi területeken – például Budapest esetében is – a csatornarendszer nem külön, elválasztva, hanem együtt kezeli a csapadékot és a szennyvizet. A keveredés miatt így már a tiszta esővíz is tisztításra szorul. A heves esőzések idején a szennyvíztisztító könnyen túlterhelődik, így a víz kezeletlenül folyik tovább a Dunába.
A kiugró csapadékmaximumokra nem is lehet, vagy egyszerűen gazdaságtalan méretezni a csatornahálózatot. A sok csapadék következtében többek között villámárvíz, belvíz és talajerózió jelentkezhet. Az időszakos víztöbbletet a jelenlegi általános gyakorlat minél hamarabb igyekszik elvezetni, majd a száraz időszakokban kialakuló vízhiány miatt folyamatos öntözésre van szükség, ami a talajvíz süllyedéséhez vezet.
A korábban vizek országának tekintett Magyarország a kedvezőtlen vízgazdálkodás miatt kiszáradóban van.
Mit lehet tenni a települések kiszáradása ellen?
A kék-zöld infrastruktúra fejlesztésével és természetalapú megoldások alkalmazásával felülírható a jelenleg kedvezőtlen városi csapadékvíz-kezelési gyakorlat. A vízgazdálkodást érintő projektek komplexitása komoly terhet ró a döntéshozókra, amikor felmerül a kérdés, hogy merjenek-e klímareziliens beruházásokba fektetni, és ha igen, hogyan valósítsák meg. Az innovatív megoldások ugyanis előremutató döntéshozói, tervezési, kivitelezési és fenntartói mechanizmusokat igényelnek. A helyzetet nehezíti, hogy a szabályozás túl bonyolult és soklépcsős, ezért nem könnyű folyamat egy új, vagy újszerű megoldás megvalósulása. A sikeres projektek kulcsa abban is rejlik, hogy a folyamat résztvevői mernek a megvalósítás módjával is kísérletezni. Szerencsére mind külföldön, mind Magyarországon egyre több jó példa valósul meg.
Angliában „fenntartható városi csatornarendszer” (Sustainable Urban Drainage System), Amerikában és Kanadában „alacsony hatású beruházás” (Low-Impact Development), míg Ausztráliában „vízérzékeny városok” (Water Sensitive Cities) néven fut azt a várostervezési koncepció, amely a víz körforgására építve mérsékli a klímaváltozás hatásait. Ausztráliában például a 2000-es évek elején kezdődő és közel egy évtizedig tartó Millenniumi Aszály hatott rendkívül ösztönzően a kék-zöld infrastruktúrák fejlesztésére.
A vízérzékeny város nem csupán fogyasztója, de „termelője” is a víznek. A más néven „szivacsváros” (sponge city) önmaga vízgyűjtő területeként működve felfogja, megtartja és a lehető leghatékonyabban hasznosítja újra azokat a forrásokat, amelyek a hagyományos eső- és szennyvízhálózattal kárba vesznének – fejti ki Tony Wong, a Water Sensitive Cities Institute volt vezetője TEDx-előadásában. A víz pedig elengedhetetlen alkotóeleme a reziliens városoknak, hiszen nagyobb arányt tesznek ki benne a zöldfelületek, ám ezeket nem szükséges ivóvízzel öntözni.
Mindez pedig tudatos közösségeket is feltételez, amelyek kialakulásában a városfejlesztésben részt vevő döntéshozóknak és a szaktervezőknek fontos kezdeményező és támogatói szerep jut. Ők azok, akiknek lehetőségében áll olyan tervek megvalósítása, amelyek elősegítik a városlakók kapcsolódását a városi vízkörforgáshoz, és bemutatják, hogy megfelelő módon hasznosítva az alternatív vízforrások nem jelentenek egészségügyi kockázatot. Az épített környezet így egyfajta edukációs térré változik.
Az ausztráliai Perth-ben megépült „White Gum Valley” demonstrációs negyed például egy meglévő kertvárosi környezetbe integrált kis léptékű, de többlakásos, energiahatékony házakat. A szivacsváros elvén működő negyed a Water Sensitive Cities állami támogatású kutatóintézet, a szintén állami fenntartású LandCorp területfejlesztési ügynökség, valamint számos építész, tájépítész és egyéb szakember bevonásával jött létre.
Felszínre a vízzel!
Nehéz valamihez kapcsolódni, ami nem is látszik. Gyorsan felismerte ezt a rotterdami DeUrbanisten csapata is, amely 2005-ben egy roppant egyszerű, mégis újszerű koncepcióval állt elő a városi csapadékvíz-hálózat tehermentesítésére. A „watersquare” egy süllyesztett, multifunkcionális tér, amely az év kb. 90 százalékában köztérként funkcionál, a maradék 10-ben pedig a nagyobb esőzések után víztározóként működve tartja helyben a csapadékvíz egy részét. Ezzel a megoldással a drága felszín alatti, központi csatornarendszer helyett a felszíni, a közösségnek is használható minőségi városi terekbe invesztált a városvezetés.
Az első vizes tér 2013-ban készült el, megépülését komoly kutatómunka és prototípus tervezés előzte meg. A tér maga is részprojektje egy nagyobb kezdeményezésnek, amelynek célja, hogy a szinte teljesen tengerszint alatt fekvő Rotterdam 2025-re klímareziliens legyen. A projekt sikere részben annak köszönhető, hogy a városvezetés felismerte a kreatív szakemberek által hozzáadott értéket, és már a tervezés kezdeti szakaszában, a probléma-feltérképezés és a hosszútávú víziók felvázolása idején bevonta őket a munkába. Az innovatív víztározó köztér koncepciója hivatalosan is bekerült a Rotterdam vízkezelési stratégiáját összefoglaló dokumentumba.
Bár a kezdeményezés felülről jött, a sikerhez hozzájárult, hogy a tervezés során a helyi közösség tagjait is bevonták a folyamatba. A téren álló templom gyülekezetétől kezdve a közeli iskolák tanárain és diákjain át a helyi lakosokig mindenkinek lehetősége adódott véleményezni és formálni a terveket.
Azáltal, hogy a „watersquare” ötlete hivatalos vízkezelési megoldássá vált, a városnak lehetősége adódott arra, hogy egy izgalmas köztéri alkotás költségeinek nagy részét a Vízügyi Főosztály és különféle innovációs alapok fedezzék. Okos!
Hagyd el a járt utat!
Szerencsére hazánkban is egyre több jó példa valósul meg a városi csapadékvíz-gazdálkodás tekintetében, de korántsem beszélhetünk általános tervezési gyakorlatról. Sok esetben a beruházók, önkormányzatok körében sem ismertek az itthon még újnak tekinthető természetalapú megoldások. Így volt ez Zalakaros esetében is, ahol a „Zalakaros gyógyhely komplex turisztikai fejlesztése” című pályázat keretében az önkormányzat gyógy- és egészségpark, rendezvénytér és látogatóközpont létrehozását tűzte ki célul.
A tervezési folyamat során egyre nagyobb jelentőséget kapott a csapadékvíz – köztük az épületekről összegyűjtött esővíz – innovatív kezelése. Bár az eredeti elképzelés egy hagyományos elvezető rendszer kialakítása volt, ami klasszikusan az esővizek mielőbbi csatornába vezetését jelenti, az önkormányzat nyitott volt a tervezők által javasolt újszerű megoldásokra. Így jöhetett létre a fenntartható városi csapadékvíz-kezelő rendszer (SuDS), amely segít megakadályozni a villámárvizek kialakulását, gátolja a talajeróziót és támogatja a szennyezőanyagok kiszűrését.
A zalakarosi tervezési terület jelentős részét izgalmas terepplasztika adja: a mélyedések összegyűjtik és elszikkasztják a csapadékvizet. A kikerült földmennyiséget a helyszínen kisebb dombok létrehozására használták, így megvalósulhatott az úgynevezett földtömegegyensúly: a kiásott és feltöltött földmennyiség egyenlő maradt. Ez jelentős költségmegtakarítást jelent a beruházónak, és csökkenti az építési tevékenység ökológiai lábnyomát. A csapadék helyben tartását vízáteresztő burkolat alkalmazása is támogatja.
Csapatmunka
Fontos látni, hogy egy ilyen parktervezési munkánál több különböző szakterületről érkező tervező együttműködése szükséges. Először meg kell vizsgálni, hogy mekkora csapadékhozamra lehet számítani – ezeket a számításokat a közműtervezők végzik. A tájépítész tervező ezek alapján tudja meghatározni, hogy mekkora időszakos tárolókapacitásra van szükség, amíg az összegyűjtött csapadékvíz szép lassan a talajba szivárog. Ennél az állapotnál még számtalan megoldási lehetőség szóba jöhet az esővíz kezelésére. A tervezők feladata, hogy különböző javaslatokat vázoljanak fel a beruházónak vagy akár más szakági tervezőknek, pro-kontra érveket felsorakoztatva.
Zalakaros esetében például a tájépítész tervezők szűrőtöltetes folyóka alkalmazását javasolták. A folyókák sokszor – főként nagyobb közterületi beruházás esetén – az út- és közműtervezők hatáskörébe tartoznak, azaz szükséges volt, hogy az említett tervezők fontolóra vegyenek és végül el is fogadjanak egy újonnan javasolt műszaki megoldást. A hazai jogszabályi környezet nagyon szigorúan szabályozza a csapadékvizek kezelését, szikkasztását a vízbázisok védelme érdekében. A felszíni vizek biztonságos és szennyeződésmentes továbbítása a felszín alatti vizekbe csak szűrés után történhet. Erre kínál megoldást a szűrőtöltetes folyóka, ami többek közt a nehézfémek kiszűrésére is alkalmas, így akár a parkolófelületekről összegyűjtött esővíz is szikkaszthatóvá válhat.
„Egy innovatív megoldás tervezése esetén fontos lenne minden tervező részéről az elkötelezettség és az érdeklődés az új megoldások felé. Ehhez kell kompromisszumkészség és tisztelet is egymás munkája iránt. De talán a legfontosabb a nyitottság az újításokra, hogy ne a megszokott, biztos és gyakran kényelmesebb utat válasszuk” – érvelt Csuka Veronika, a zalakarosi fenntartható városi csapadékvíz-kezelő rendszer tájépítész tervezője.
A kölcsönös megértés, partneri odafigyelés és közös gondolkodás segít abban, hogy a lehető legjobb minőségű tervek készüljenek. Minden szaktervező a saját tudásának legjavát szeretné az adott projektbe integrálni. Eltérő, de szoros kapcsolatban álló társszakmák kerülnek a tervezési folyamatba, és bár van, hogy különböző álláspontot, módszert képviselnek, fontos, hogy a közös metszetet minden esetben megtalálják.
Hogyan vizsgázott megépülése óta a zalakarosi SuDS?
A tapasztalatok szerint egy nem kiugró csapadékmennyiség, kb. 10-20 mm eső esetén a víz 2-3 nap leforgása alatt szikkadt el a medencékben. Az augusztusi heves esőzések során hirtelen lezúduló 60-70 mm mennyiségű csapadék a szikkasztómedencéket félig, háromnegyed részükig telítette meg, ami a megfelelő méretezést mutatja. Sokan bizonyára máris szúnyoginváziót vizionálnak az átmenetileg helyben álló vízfelület miatt. A lárvák a pangó vízben, számukra megfelelő hőmérsékleten, általában 2-4 hét alatt fejlődnek ki. Itt pedig a szikkasztás a cél. Méghozzá úgy, hogy a méretezéskor figyelembe veszik a csapadék megfelelő időtartamú beszivárgását a talajba. Ráadásul a természetközeli helyek odavonzzák az állományt gyéríteni képes élőlényeket. A zalakarosi SuDS esetében nem is érkezett a fenntartóhoz lakossági bejelentés szúnyogproblémával kapcsolatban.
És hogy hogyan fogadták a használók az átadott parkrészt? „Az építés és a növénytelepítés idején voltak fenntartások, sokan megszólították a kivitelezőket kérdéseikkel, mivel a település központi, nagy forgalmú helyére került a SuDS. Hamarosan, ahogy beállt a növényzet, pozitív visszajelzéseket kaptunk, örültek neki, köszönhetően a színes, újszerű kiültetéseknek. Hamar használatba vették és Zalakaros kedvelt részévé vált” – mondta Csuka Veronika.
Zalakaros jól példázza a beruházók jelentős szerepét a szemléletformálásban: a nagyközönség számára jól láthatóvá teszik az új tájépítészeti alkotásokat. Egy felelős beruházó lehetőségeihez mérten igyekszik a legkorszerűbb, legigényesebb megoldásokat alkalmazni. A bemutatott park esetén több lakossági fórumot is szerveztek, ahol a generáltervező ismertette a terveket. Ha a tervezés és megvalósítás során a lakosság tájékoztatására, bevonására is figyel a beruházó, akkor valószínűleg nyert ügye van: elköteleződést vált ki a későbbi használókból, ami fenntartási és jókarbantartási szempontból nézve is előnyös.
Közösségi döntéshozatal
A városlakók elköteleződését a főváros mesterszintre emelte: a közösségi költségvetés és szavazási rendszer megalkotásával aktivizálja a lakosságot, és döntési helyzetbe hozza a helyieket. Nemcsak szavazati jogot ad, hanem együtt gondolkodásra is sarkall. Az ötleteknek illeszkedniük kell a főváros stratégiájához: klímatudatos, zöld és nyitott város kialakítására és a szemlélet elsajátítására ösztönzi a lakókat. A folyamat végén az ötletgazda használó, a beruházó főváros, a részletes terveket megalkotó tervező és a megvalósító kivitelező együtt örülhet munkája gyümölcsének.
Azért a víz az úr
Szerencsés felállás, amikor a beruházó és a tervező csapat már a projekt kezdetétől fogva egy irányban gondolkodik, és még társadalmi támogatottság is van mögöttük. Az ehhez vezető út azonban sokszor kanyarokkal tűzdelt. Amennyire fontos, hogy a döntéshozók és beruházók felvállalják az úttörő megoldásokkal járó esetleges társadalmi és szakmai vitákat, ugyanannyira fontos az is, hogy a társadalom számon kérhesse megválasztott vezetőin a városszövetet érintő komolyabb beruházások társadalmi és ökológiai hatásait.
A japán fukuokai ACROS Prefectural International Hall épülete jól példázza, hogy milyen hosszú távon is működő és ikonikus eredménye lehet annak, ha minden szereplő oldaláról megvan az igény a legjobb megoldásra, és a kezükben lévő érdekérvényesítő eszközökkel tesznek is ezért.
1990-ben Fukuoka város önkormányzata a belvárosi Tenjin Central Park helyére tervezett felépíteni egy új közigazgatási épületkomplexumot. A helyi lakosok tüntetni kezdtek a beruházás ellen, mivel az felszámolta volna a sűrűn beépített negyedben lévő parkot. Az önkormányzat engedett a társadalmi nyomásnak, és pályázatot írt ki egy új épület tervére. A győztes tervet Emilio Ambasz nemzetközileg is elismert argentin építész készítette, aki egy teraszos megoldással gyakorlatilag az eredeti park teljes két hektáros területét meg tudta őrizni. A zöldtető ráadásul segíti a vízvisszatartást és a gazdag ökoszisztéma fenntartásához a teraszok által felfogott esővíz is elégséges.
Az épület hűen demonstrálja Ambasz filozófiáját, miszerint minden épület egyfajta „behatolás” a természetbe, és olyan építészeti megoldásokra kell törekednünk, amelyek ezen túlemelkedve épület és természet összeegyeztetését és összebékélését testesítik meg. Noha Ambasz sztárépítésznek tekinthető, és munkái között számos nagyléptékű, presztízs beruházást találhatunk, hisz abban, hogy egy építészeti alkotás nem lehet öncélú: „Az építész legnagyobb hozzájárulása társadalmunkhoz az, hogy demonstrálja, hogy egy másik jövő is lehetséges”, és ez egyfajta morális kötelessége is.
Engloner Gyöngyvér építész, az ausztrál Hames Sharley stúdió munkatársa, ahol tagja a Fenntarthatósági Fórumnak és a Városépítészeti Munkacsoportnak. Mandel Mónika tájépítészmérnök, a Biophiliart alapítója, aki a 4D Tájépítész Iroda munkatársaként részt vett számos környezetrendezési projekt, köztük a Széllkapu Park tervezésében. A cikk a szerzők, a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Qubit kollaborációjaként jött létre.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
