Ma mindössze öt olyan egyetem van Magyarországon, köztük a magyar felsőoktatás két állócsillaga, az ELTE és a BME, aminek irányítását a kormány még nem szervezte át kuratóriumi formába, és egyelőre nem tudni, milyen sors vár rájuk. Azt viszont tudni, mi történt az összes többi, átalakított egyetemmel: az új modell bevezetése egyértelműen az intézmények autonómiájának elvesztésével járt. Az pedig, hogy a modellváltásba belehajszolt egyetemek kuratóriumainak élére a kormány politikusokat nevezett ki, oda vezetett, hogy az Európai Unió döntésének értelmében az érintett intézmények nem vehetnek részt az olyan rangos és fontos EU-s programokban, mint az Erasmus+ és a Horizont Európa. És bár a kormány idén februárban bejelentette, hogy változtat a rendszeren, ez nem bizonyult elegendőnek: Magyarország továbbra is gyanús az EU szemében, és a magyar kutatók egyéb programokba is nehezen tudnak bekerülni.

A következmények kiszámíthatók: a magyar tudomány elszigetelődik, kikerül az európai vérkeringésből, azok a fiatal kutatók pedig, akik nemzetközi szinten is boldogulni szeretnének, elhagyják az országot. Mint azt Homonnay Zoltán, az ELTE Természettudományi Kara Kémiai Intézetének professzora kérdésünkre elmondta, „az egyetemeink nem versenyképesek a világpiacon”, és „amit itt építenek, az nem munka-, hanem segédmunka-alapú társadalom” (Homonnay teljes nyilatkozatát lásd a cikk végén.)

De vajon mire számítanak azok az egyetemek, köztük az ELTE és a BME, amelyek még nem estek át a modellváltásnak nevezett folyamaton? Mi a helyzet azokban az intézményekben, ahol már megtapasztalták a kuratóriumi rendszer működését? Mit mondanak az érintett és a fenyegetett egyetemek rektorai és oktatói? És merre, Magyarország, ha nem Európa felé?

Vigyázó szemetek az ázsiai kistigrisekre vessétek

Az utóbbi kérdésre az Eötvös Loránd Kutatási Hálózatból szeptember 1-jével Magyar Kutatási Hálózattá (Hun-Ren) átlényegült tudományos szervezet frissen kinevezett elnöke, Gulyás Balázs orvos, neurobiológus épp a múlt héten adott frappáns választ:

„Az úgynevezett kistigris országok, amelyek 30 éve még sehol, semmilyen listán nem szerepeltek, az elmúlt két-három évtizedben feljöttek a világranglista élére. Szingapúr, Korea, Hongkong, Izrael, Tajvan mind ott vannak. Érdemes tehát átgondolni, hogy mit tudunk ebből a modellből átvenni egy olyan helyzetben, amikor talán nem nekünk kedvez az európai széljárás, ugyanakkor bizonyos szempontból nagyon hasonlít helyzetünk ezen országok helyzetéhez, amelyek egzisztenciális veszélyeztettségüknek, kitettségüknek a tudatában indítottak el saját tudománypolitikai fejlesztéseket és jutottak el teljesen más megfontolásokkal, teljesen más modellek alapján a világ tudománytermelői nagyhatalmai közé.”

Az 1980-as években Belgiumba emigrált, majd négy évtizednyi, Belgiumban, Svédországban, Nagy-Britanniában és Szingapúrban gyűjtött nemzetközi tapasztalat után, saját bevallása szerint Orbán Viktor miniszterelnök hívására hazatért Gulyás mindezt a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület, a Marek József Alapítvány és a Szegedi Tudományegyetem szervezésében szeptember 26-án Kiszámíthatóság és normativitás címmel a felsőoktatási modellváltásról tartott tanácskozásán fejtette ki. A Magyar Tudományos Akadémiától (MTA) einstandolt – Gulyás szerint csak „megözvegyült” – kutatóhálózatot vezető orvos beszédében kifejtette:

„Brüsszel csak egy város a világban, fordulhatunk más irányba is tanácsért, fordulhatunk más irányba is a jövőnket befolyásoló modellekért (...). Ha csak Ázsiára gondolunk, az ötezer éves kínai kultúra, a sokezer éves indiai, Délkelet-Ázsiának a kultúrái, és nem akarom sorolni mindazokat a nagy kultúrákat, ami lehet, hogy európai szemmel nézve távoliak, de kétségtelenül világraszóló eredményeket szültek és ezekre érdemes odafigyelnünk, mind a múlt, mind a jelen, mind a jövő szempontjából.”

Kivel játszana Szoboszlai, ha hazajönne?

„Ez nem úgy működik, hogy van két pár cipőm, a barnát kidobom, a feketét meg felveszem. A magyar kutatók évtizedeken át alakították ki a szakmai kapcsolataikat. Jelen helyzet szerint a modellváltó egyetemek kutatócsoportjai EU-s pályázatokban, vagy egyéb együttműködésekben az EU finanszírozásában nem tudnak részt venni. Mondják, hogy lesz majd magyar finanszírozás, de én azt még nem láttam. És ha lenne is, az ilyen együttműködések nagy EU-s keretszerződések mentén jönnek létre, olyat nem lehet csinálni, hogy nem vagyok tag egy klubban, de részt akarok venni az esti grillpartin”

– mondta a Qubit kérdésére Fábián István vegyészprofesszor, az immár két éve alapítványi fenntartású Debreceni Egyetem oktatója.

„Az ELTE TTK évente nagyjából 1 milliárd forintos bevételre tesz szert az uniós forrásokból, ami egy igen jelentős tétel. Óriási csapás lenne, ha ez elveszne, és nemcsak a pénz, hanem a presztízs miatt is. Hiába van szó arról, hogy pótolják forintban, a tudomány nem így működik. Ez egy nemzetközi szakma. A magyar állam ki tudná fizetni Szoboszlai Dominiknak ugyanazt a gázsit, amit külföldön keres, de kivel játszana, ha hazajönne? Passzolna ugyan, de kinek adná át a labdát? Ugyanakkor ha mi nem kuncsorogjuk be magunkat az európai uniós kutatói konzorciumokba, senki nem fogja ránk törni az ajtót, hogy velünk akar együtt dolgozni. Szerencsére többek között Karikó Katalinról, Roska Botondról kiderült, hogy magyarok, és ha néhány ilyen kaliberű kutató előkerül, akkor van valami kis jó hírünk a világban. De ezzel együtt is inkább kapaszkodni kell, mert ha kiesünk az európai tudományból, annak katasztrófa lesz a vége”

– vázolja a félelmeket Miklósi Ádám, az ELTE TTK Biológiai Intézetének igazgatója.

A tömegeket finoman szólva sem vonzó szegedi tanácskozáson, amelynek célja a hazai egyetemi modellváltás eddigi tapasztalatainak egybegyűjtése volt, Freund Tamás neurobiológus, az MTA elnöke is hangsúlyozta, hogy „biztosan nem a kultúra Európája alakította ki azt a helyzetet, amiben ma vergődik a hazai egyetemek döntő része. Egy politikai vita fajult el, amit sajátosan értelmeztek és ültettek át a gyakorlatba az Európai Unió hivatalos szervei. A kialakult helyzet kiszolgáltatottá tette a magyar felsőoktatást, kutatást.” Bár az elnöki okfejtést akár az Európai Unió kritikájaként is lehet értelmezni, beszédében Freund kínosan ügyelt arra, hogy ne foglaljon állást.

„A kultúra Európája tiszteli és támogatja a szabadon és felelősen alkotó, tehetséget kibontakoztató, identitást szilárdító emberi szellemet (...). Azonban találkozunk az arrogancia Európájával is, ahol a hatalmat megragadók vetálytársaikkal szemben döntő fölényre törnek, megbélyegzik, megleckéztetik a velük vitába szállókat (...). Végül ismerjük az agresszió Európáját is, amely lábát az arrogancia Európáján megvetve időről időre skizofrén brutalitással és dühvel rombol le, pusztít el mindent, amit legjobbik énjével megalkotott. Ez az Európa a világ többi részében megdöbbenést, elborzasztó emlékeket, megvetést kelt, vagy éppen felbátorítja és elszabadítja más népek, kontinensek hasonló erőit. Amit manapság megélünk, abban sajnos Európának mindhárom énje jelen van”

– fejtegette, miközben beszédéből azt nem lehetett kihámozni, hogy az arrogancia, illetve az agresszió Európája alatt az uniós vagy az orbáni politizálást érti-e inkább. Abban azonban egyértelműnek tűnt, hogy szerinte

„a lehető leggyorsabban meg kell szüntetni, hogy bármelyik magyar felsőoktatási intézményt és annak növendékeit, oktatóit, kutatóit, vezetőit politikai vitára visszavezethetően hátrány éri. Nem fogadható el, hogy politikai okból magyar felsőoktatási intézményt, egyetemi polgárt a többi tagországhoz képest hátrány érje az európai tudományos és felsőoktatási térségben s kizárják őket az európai szervezetekből, fórumokból, együttműködési lehetőségekből és az európai uniós forrásokból való részesedésből.”

Ami az európai tudományos életből való kiesés értékelését illeti, Freund ebben sem Gulyással, hanem inkább az általunk a témában megkérdezett egyetemi kutatókkal volt egy hullámhosszon, amikor arról beszélt, hogy

„a kialakult helyzet hatásai máris megdöbbentők és riasztók. Amennyiben elhúzódik, annak következményei egyre súlyosabbak lesznek (...). Jóvátehetetlen következményekkel fog járni a magyar kutatás és felsőoktatás teljesítményére, minőségének, emberi erőforrásainak, bevételeinek tartós meggyengülésre révén. Ezt már rövid távon előidézheti a magyar ipari innováció fejlődésének megtörése, hátrányosan érinti valamennyi minőségi, emberi erőforrást igénylő nemzeti érdeket és nemzetstratégiát szolgáló tevékenységet. Meg fog mutatkozni a nemzetközi versenyképesség visszaesésében, az ország szellemi, kulturális elszigeteltségének és kiszolgáltatottságának rohamos növekedésében.”

Már csak öt egyetem hallgatói és oktatói előtt áll nyitva a nyugati pálya

A Freund által emlegetett helyzet, mint arról a Qubit is többször és részletesen beszámolt, az, hogy az Európai Unió Tanácsa felfüggesztette az alapítványi fenntartású magyarországi egyetemek részvételét a Horizont Európa programban és az Erasmus+ oktatási csereprogramban. Mindez annak nyomán történt, hogy a magyar kormány az uniós figyelmeztetések ellenére sem módosította a törvényt, amely lehetővé tette, hogy magas rangú politikai tisztségviselők foglaljanak helyet az érintett egyetemeket fenntartó alapítványok kuratóriumaiban, ráadásul élethosszig. Bár az alapítványi egyetemek élén ülő miniszterek Gulyás Gergely kancelláriaminiszter idén februári bejelentését követően lemondtak a kuratóriumi, vagy más esetben a miniszteri székükről, önmagában ezt a változást az Európai Tanács nem ítélte elegendőnek ahhoz, hogy az érintett egyetemek visszatérhessenek az európai felsőoktatási programokba.

A 2019-ben a Corvinus Egyetem alapítványi formába szervezésével megindult egyetemi modellváltás öt kivételével mára az összes hazai egyetemet érinti. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE), a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem (BME), a Magyar Képzőművészeti Egyetem (MKE), a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) hallgatóinak és oktatóinak kivételével egyik hazai felsőoktatási intézmény oktatói és diákjai, vagyis az egyetemisták közel háromnegyede nem vehet részt sem az Erasmus+, sem a Horizont Európa programjaiban.

Megkérdeztük a jelenleg még állami fenntartású hazai egyetemek rektorait és kancellárjait, hogy az uniós döntést is figyelembe véve tervben van-e az általuk vezetett egyetemeken, hogy az intézményi modellváltás náluk is végbemenjen. Milyen előnyét vagy hátrányát látják az átszervezésnek, folytatnak-e egyeztetéseket az oktatókkal és a hallgatókkal az esetleges váltásról? Kérdéseinkre cikkünk megjelenéséig a Műegyetemről és az Nemzeti Közszolgálati Egyetemről semmilyen válasz nem érkezett. A Zeneakadémia Kommunikációs Igazgatójától azt a választ kaptuk, hogy „sem rektor asszony, sem kancellár úr nem kíván nyilatkozni a tárgyban jelzett témában”. Az ELTE vezetői sem válaszoltak, ELTE Kommunikáció aláírással azt a választ kaptuk, hogy „jelenleg az Eötvös Loránd Tudományegyetemen nincs napirenden az egyetemi modellváltás kérdése, ezért nem zajlanak egyeztetések a kérdéseiben érintett témákról.”

Az általunk közvetlenül felkeresett egyetemi felsővezetők (Borhy László, az ELTE rektora, Scheuer Gyula az ELTE kancellárja, Czigány Tibor a BME rektora, Verseghi-Nagy Miklós a BME kancellárja, Vigh Andrea a Zeneakadémia rektora, Kotán Attila Bertalan a Zeneakadémia kancellárja, Erős István az MKE rektora, Dóczi Gergely az MKE kancellárja, valamint Deli Gergely az NKE rektora) közül mindössze Dóczi, az MKE kancellárja válaszolt személyesen a megkeresésünkre. Mint írja:

„Az egyetem Szenátusa 2022-ben felhatalmazta a rektort a fenntartóval folytatandó tárgyalások megkezdésére. A fenntartóval is egyetértve, ahogyan ezt megelőzően, a jövőben is, minden, az egyetem szakmai és adminisztratív működésének alapjait érintő kérdésben a Szenátus jóváhagyásával születhet döntés. A Magyar Képzőművészeti Egyetem vezetése az egyetem fejlesztéséért elkötelezett. A rövid- és közép és hosszú távú fejlesztési és megújítási terveket először 2023 tavaszán általában, majd 2023 augusztusában részleteiben is bemutattuk a fenntartó Kulturális és Innovációs Minisztérium vezetői számára. Az egyetem vezetése a modellváltásról egyelőre nem, de az egyetem fejlesztési lehetőségeiről folyamatos diskurzust folytat az oktató és hallgató kollégákkal. A modellváltás lehetőségére ezek során és a fejlesztési terveinkben is eszközként tekintünk, s ennek megfelelően természetesen mérlegeljük az együtt járó esetleges előnyöket és hátrányokat, így valamennyi Ön által felvezetett aspektust is. A finanszírozásunkkal kapcsolatban elmondhatjuk, hogy az a jelenlegi működési kereteinknek megfelelő és stabil, az egyetem vezetése által szükségesnek tartott és megvalósítani tervezett fejlesztéseket azonban nem teszi lehetővé – a fenntartóval folytatott egyeztetéseinket ez mindenképp indokolja. Álláspontunk szerint mivel a modellváltás az egyetem átfogó fejlesztésének eszközeként értelmezhető, ezért az Ön által felvetett, ezzel szorosan összefüggő konkrét kérdések idő előttiek. Amint az egyeztetések során eljutunk arra a pontra, ahol már döntésekhez elégséges konkrétum áll rendelkezésünkre, tájékoztatási kötelezettségünknek természetesen eleget teszünk.”

Az új számítógépre az alapítványi egyetemeken is egy évet kell várni

Miért hatékonyabb az új modell? – teszi fel a kérdést az egyetemi modellváltást propagáló kormányzati tájékoztató oldal. Szerintük azért, mert „bevételeivel önállóan gazdálkodhat, és azt az intézmény fejlesztésére, a bérek felzárkóztatására tudja fordítani. Működése és üzemeltetése rugalmasabbá, gazdaságosabbá válhat. Emellett az Egyetem bürokratikus kötelezettségei jelentős mértékben lazulnak, számos folyamatot leegyszerűsítve, felgyorsítva, a hatékonyságot tovább növelve. Egyszerűbb és rugalmasabb lesz a beszerzési és kötelezettségvállalási szabályzat, így például az eszközök beszerzése, az alvállalkozók foglalkoztatása. Az alkalmazottak adminisztratív terhei is csökkennek, így több idő marad más, értékteremtő tevékenységre.”

Hogy ez meg is valósul-e a modellváltó egyetemek esetében, már más kérdés. Kenesei István nyelvészprofesszor, akadémikus, a 2021-ben viharos körülmények között alapítványi fenntartásúvá vált Szegedi Tudományegyetem korábbi rektorhelyettese szerint

„tagadhatatlan, hogy az egyetemek gazdaságilag függetlenebbek és rugalmasabbak lettek. Csakhogy más országokban ez állami fenntartás mellett is érvényesül. Ráadásul az alapítványi fenntartásúvá vált magyarországi egyetemek sem mentesülnek az alól, hogy továbbra is a komplikált, bürokratikus és indokolatlanul hosszadalmas közbeszerzési eljárások szabályai szerint költsék el azokat az összegeket, amelyekhez állami forrásokból jutnak hozzá. A mi alapítványi egyetemeink nem nevezhetők modellváltóknak. Ez inkább egy furcsa és tömeges magánosítás. Bár az épületvagyonon túl több alapítvány tulajdonába jelentős anyagi források is kerültek, a Corvinus kivételével évről évre folyósítanak számukra közpénzt is, miközben számomra követhetetlen módon áramlanak hozzájuk az újabb vagyontárgyak. Erre modellváltásként hivatkozni csak a politikai nyelvezet elterjesztése a közbeszédben. Már csak azért sem lehetnek modellváltók ezek az egyetemek, mert nem volt semmiféle modell. Valaki gondolt egy nagyot, de az nem lett részletesen kidolgozva, pláne megbeszélve, egyeztetve, a hatásvizsgálatokról már nem is beszélve.”

Nyulászi László, a (még) állami fenntartású BME vegyészprofesszora kérdésünkre így árnyalta a képet:

„Bár a közbeszerzési eljárások rugalmatlanságától valóban szenvedünk, röhejes, hogy egy számítógépet több mint egy év alatt sikerült legutóbb is beszerezni, de én más egyetemeken dolgozó kollégáktól úgy tudom, mindez az alapítványi egyetemeknél sem működik sem jobban, sem gyorsabban. Mivel az államháztartási törvény az állami forrásból származó pénzekre továbbra is vonatkozik, az egyetemi polgárok életét egyszerűsíteni hivatott adminisztratív előnyökből szinte semmi nem marad. Ami pedig a fizetésemeléseket illeti, a BME-n is volt emelés tavaly vagy tavalyelőtt, átlagosan 30 százalékkal nőtt a bérünk. Igaz, ezt tavaly még biztosította erre a fedezetet a minisztérium, idén meg, ha jól tudom, mintha nem a teljes összegre jött volna meg a fedezet.”

Teljesíményt az állami egyetemeken is lehet mérni

A modellváltó egyetemeken dolgozók dilemmáiba bepillantást engedő Fábián szerint

„tény, hogy a modellváltó egyetemeken a személyi jövedelem jobban növekedett az utóbbi két évben, mint azoknál, amelyek az állami rendszerben maradtak. Az emelkedés az alacsonyabb fizetési kategóriákban akár a 80 százalékos bérnövekedést is elérhette, a 30-40 százalék pedig teljesen általánosnak mondható. Ez sok embert ösztökélhet a csatlakozásra, miközben véleményem szerint még a modellváltóknál sem lehet látni, hogy ennek mi lesz a következménye. Egyfelől a munkafeltételek nem javultak, sőt, ugyanolyan tendencia szerint romlanak, mint eddig: kevés az oktatásra, tudományba bevonható pénz. Ami pedig a fizetéseket illeti, a modellváltó egyetemek esetében a kuratóriumok és az állam között van egy szerződés, amelyben az egyetem tételesen vállalja, hogy mely paraméterekben ér el javulást a jövőben. Az erre adott időszakot követően pedig a fizetések – elméletben – a vállalásokban megfogalmazottak teljesítésének a függvényében nőhetnek, de akár csökkenhetnek is. Amennyire én tudom, a legtöbben brutális scientometriai javulást vállaltak, vagyis – ha a kormány tartja magát a kuratóriummal kötött megállapodásához – a későbbi fizetésük csak akkor maradhat relatíve magas, ha javítanak a publikációkban elért eddigi pontjaikon. Erre azonban nemzetközi együttműködések nélkül nincs reális esély. Vállalni kellett a doktoranduszok létszámának a növelését is, miközben meredeken zuhan a PhD-képzésre jelentkezők száma. Jelentős javulást kellene elérni az egyetemekre járók lemorzsolódásában is, márpedig a bejövő hallgatói anyagot ismerve, ezt kizárólag a minőség rovására lehet elérni.”

A fizetések teljesítményhez kötéséhez, és versenyképessé tételéhez ugyanakkor semmi szükség nincs fenntartóváltásra, legalábbis ez derül ki abból, amit a Qubitnek az ELTE TTK és a BME oktatói és kutatói elmondtak.

„Amikor mi bevezettük a teljesítményértékelést, eleinte nagyon nagy volt a felzúdulás. Pedig egy kutató, egy oktató teljesítménye éppúgy mérhető, mint egy teniszezőé. A közgazdász fiam cégénél is van minden év végén egy elbeszélgetés, és ha jól végezte a munkáját bónuszt kap, ha meg nem végzi el, akkor nem kap semmit, vagy rosszabb esetben megválnak tőle. Szerencsére a munkatársaink zöme belátta, hogy ez szükséges lépés a versenyképességünk növeléséhez. Az értékelésnek csak egy része a kritika, mert legalább olyan fontos, hogy a munkatársak számára kijelöljük az elérendő célt az intézeti stratégia alapján. Sajnos ez keserves folyamat, hiszen a magyar kutatói társadalom legjavát az utóbbi 20 évben elvesztettük, ők már külföldi egyetemek, kutatóintézetek tudományos tevékenységét erősítik. Ugyanakkor nem tartom szerencsésnek, hogy egyetemtől és teljesítménytől független bérezés alakult ki a hazai felsőoktatásban, mert éppen a fenti nehézségek miatt a fizetések emelése nem jár együtt a teljesítmény automatikus növekedésével együtt. Ne képzelje senki, hogy ha odaadja a pénz dupláját, akkor automatikusan kétszer annyi publikáció születik”

– érvel a ma is állami fenntartású ELTE intézetvezetőjeként dolgozó Miklósi.

Az autonómia nem a formától, hanem a szerződéstől függ

Az egyetemi modellváltásból mindeddig kimaradt egyetemek oktatóinak körében kulcsfontosságúvá vált az autonómia teljes elvesztésének a lehetősége. Szajbély szerint

„ami a kuratórium Szeged esetében szerencsés összetételét illeti, semmilyen intézményi garancia nincs arra, hogy az előnyös helyzet hosszú távon is megmarad. Az egyetemi szenátusnak nincs javaslati vagy vétójoga, semmilyen kontrollja nincs arra nézve, hogy az egyetemet ki irányítja. Ebben a rendszerben nem az egyetemnek van autonómiája, hanem a kuratóriumnak. Most mázli, hogy olyan ember ül a kuratórium élén, aki ért az egyetem működéséhez, de ha a jelenlegi kuratóriumi elnök személye bármilyen okból megváltozik, akkor mi fog történni?”

Erre egyébként a kormányzati kommunikációs felület is kitér: mint írják, a modellváltást követően „az egyetem autonómiája – és ezzel együtt felelőssége – jelentősen növekszik. Képzéseit flexibilisebben alakíthatja majd a 21. századi munkaerőpiac elvárásainak megfelelően, ezáltal értékesebb tudást biztosítva a hallgatói számára. Az új működési környezetben hatékonyabban, sokszínűbben tud együttműködni nemzetközi és hazai partnerekkel egyaránt.”

Szigetvári Péter nyelvész, az ELTE Angol-Amerikai Intézetének docense szerint azonban

„azt látja az ember a már modellváltott egyetemeken, hogy létrehoznak kuratóriumokat, olyanokból, akik nem értenek az egészhez, és egyetlen erényük, hogy hűek az állampárthoz. Egyszer már volt ilyen, 1990-ig tartott, és nem volt jó. Én az ELTE-n egyetlen olyan emberrel sem beszéltem még, aki szeretné, hogy a mi egyetemünk is modellt váltson. Rettegünk.”

A debreceni Fábián szerint van is miért, hisz mint mondja,

„a modellváltó egyetemeken teljesen megszűnt az autonómia. A kuratóriumok ugyanis teljhatalmat gyakorolnak, és a jogköreik sem egyértelműen tisztázottak. Nincs leírva, hogy a fenntartással kapcsolatban pontosan mivel is kellene foglalkozni, viszont több helyről hallottam már, hogy konkrét szakmai ügyekbe is bele-beleszólnak.”

Az önrendelkezés azonban nem csak a fenntartói formától függ Gács Anna irodalomkritikus, médiakutató, a BME docense szerint, aki ezt a Qubitnek a Zeneakadémia viharos körülmények között éppen zajló rektorválasztásával példázta: „bár az egyetemen nem zajlott le az alapítványosítás, mégis sérül a szenátus autonómiája a rektorválasztás ügyében, pedig ideális esetben az egyetemi szenátusé kellene, hogy legyen a döntő szó.” Gács szerint egyébként a BME oktatóinak nem egységes az álláspontja a modellváltásról. Mint kérdésünkre kifejtette,

„még azok között is van véleménykülönbség, akiket aggodalommal tölt el a fenntartóváltás gondolata. Van, aki azt gondolja, hogy az alapítványi forma semmilyen módon nem biztosítaná az autonómia feltételeit, míg mások szerint az egyetemi autonómia most sem felel meg Magyarországon annak, ami egy valódi autonómiával rendelkező európai egyetemnél alapvető. Én is azok közé tartozom, akik szerint az autonómiát nem a fenntartási forma szavatolja, hanem az, hogy mi van az egyetem által elfogadott szerződésben. Abban viszont elég nagy az egyetértés, hogy az uniós pályázatokhoz való csatlakozás garanciája számunkra egyértelmű feltétel. A magyar egyetemek közül messze a BME szerzi a legtöbb uniós forrást, és ez a BME-nek nagyon fontos.”

Miközben az ELTE általunk kérdezett oktatói megerősítették az egyetem kommunikációs osztályának állítását, miszerint az egyetem vezetése és polgársága között nem zajlik egyeztetés az egyetemi fenntartóváltás ügyében, a Műegyetem nekünk nyilatkozó tanárai, Gács mellett Nyulászi is, azt mondták, hogy Czigány Tibor, a BME rektora folytat tárgyalásokat a kormánnyal „az egyetemek finanszírozását meghatározó indikátorrendszerről”, ami magyarul a modellváltás lehetséges feltételrendszere. A BME nekünk nyilatkozó oktatóinak elmondása szerint mindehhez Czigány az utóbbi hónapokban az egyetemi karokkal külön-külön is egyeztetett az aggodalmakról és az oktatók által kívánatosnak tartott feltételekről. Gács és Nyulászi szerint ezek közül a legfontosabbak:

• Világos és egyértelmű EU-s garanciák, hogy az egyetem részt vehet az uniós kutatási és oktatási programokban, mert ez az egyetemi lét alapfeltétele.
• A törvény által garantált pénzek kifizetése, az egyetem színvonalával arányos, teljesítményalapú költségvetés biztosítása a működtetés módjától függetlenül
• A szakalapítás, szakindítás, tudományos minősítés teljes egyetemi autonómiája.
• A rektorválasztás szenátusi hatáskörben maradása.
• A kuratórium tagjainak többségét az egyetem jelölje.
• A kuratóriumban az egyetemi oktatás és kutatás világában jártas emberek legyenek.
• A kuratóriumi tagság határozott időszakra szóljon.
• Az egyetemi dolgozók alkalmazotti státuszát a dolgozók és a szakszervezetek bevonásával rendezzék.
• Akármilyen munkaszerződésük lesz is a dolgozóknak, véleménynyilvánítási jogukat, szólásszabadságukat nem korlátozhatja a szervezeti és működési szabályzat.

Hangos tiltakozás Szegeden

A Szegedi Tudományegyetem ugyan szerencsésen jött ki a modellváltásból, a történet mégsem nevezhető sikersztorinak. Az egyetem egykori dékánja, Szajbély Mihály irodalomtörténész, professzor emeritus szerint Szegeden, vélhetően az egyetemi oktatók komoly megosztottsága és az alapítványi formába szerveződés elleni hangos tiltakozásoknak köszönhetően, pillanatnyilag szerencsés helyzetben vannak az egyetem oktatói és diákjai. Ennek azonban Szajbély szerint az a legfőbb oka, hogy a kuratórium elnöke Szabó Gábor fizikus, az egyetem korábbi rektora lett, és a kuratórium tagjai is elfogadhatók voltak az egyetemi szenátus számára. Az irodalomtörténész szerint

„sikernarratívaként pillanatnyilag kétségtelenül elmondható, hogy emelkedtek az oktatói bérek, felújítottak egyetemi és klinikai épületeket, amelyek nagyon le voltak rongyolódva. Az egyetem alapítványként vállalkozhat is, létre is hoztak egy orvosi céget, ami a magánegészségügyhöz hasonlóan működik, a profitja pedig az egyetemi költségvetésbe folyik be.”

Csakhogy az irodalomtörténész szerint a cégszerű működés feltételeit meg lehetett volna teremteni az államháztartási törvény módosításával, emiatt nem lett volna szükséges az egyetemet alapítványi fenntartásúvá tenni. Az egykori dékán problémának látja, hogy a pillanatnyi gazdasági előnyök mellett az egyetem legalapvetőbb feladatai, az oktatás és a kutatás sérültek:

„Ha a tanulók nem mehetnek Erasmussal külföldre, a kutatók pedig nem vehetnek részt a Horizont programokban, az egyetem legalapvetőbb feladatai közül mindkettő sérül. A sérülés hatását pedig akkor lehet majd érzékelni, ha azok a kiválóan teljesítő középiskolások, akik eddig hezitáltak, hogy Magyarországon kezdjenek-e továbbtanulni és legalább az alapképzést hazai egyetemeken végezzék el, vagy egyenesen külföldre távozzanak az érettségi után, az utóbbit választják majd. A kutatók helyzete pedig még nehezebb ügy. Egyelőre mindenki kivár, de ha a helyzet nem rendeződik, mindenki át fogja gondolni a lehetőségeit. Ez nem új dolog: egy olyan kutató, akinek nagy kereslet van a tudására, eddig is elég könnyen elment. Az együttműködési programok épphogy arra adtak lehetőséget, hogy egy ilyen fiatal kutató úgy legyen benne a nemzetközi együttműködésekben, hogy közben nem települ ki az országból.”

Nem keletről várja a versenyképesség megőrzéséhez a muníciót az MTA elnöke sem. Szegeden elhangzott beszédében Freund, akárcsak a nekünk nyilatkozó Miklósi, a foci világából hozott példát a kutatói csúcsforma kiaknázásának lehetőségeire:

„Ahogy egy futballista vagy egy balettművész, úgy egy kutató is 30-as évei derekáig képes igazi csúcsteljesítményekre, tudományos iskolája alapjainak lerakására. A kutatói életpályának ettől a kritikus szakaszától várhatók a legkiemelkedőbb eredmények, ami aztán élteti a kiváló tudományt, a versenyképes ipart, a hatékony közszférát és közigazgatást. A mi ambiciózus tehetségeink sem kívánják elvesztegetni ezt az alig több mint évtizednyi időt. Az fenyeget, hogy az egyik pillanatról a másikra előállt kritikus helyzetből gyorsan elmenekülnek, a máshol kinevelt tehetségek kiaknázására berendezkedő kutató-fejlesztő helyekre. Értelmiségünk színe-javát veszthetjük így el, és nehezen lesz kivédhető a helyükre törekvő meddő középszer elburjánzása a magyar tudomány, művészet és felősoktatás világában.”

Az árnyék a még állami egyetemekre is rávetül

Az autonómia megszűnése mellett a nemzetközi együttműködések elvesztését tartotta komoly visszatartó erőnek minden általunk kérdezett egyetemi oktató. Az ELTE-n többen is hozzátették ugyanakkor, hogy az uniós programokból való kizárás nemcsak az alapítványi fenntartású egyetemeket érinti hátrányosan. Mint az egyik neve elhallgatását kérő természettudós fogalmazott, „gyanús lett Magyarország, és hiába maradtunk állami fenntartásúak, nagyon jó ismeretségben kell lenni az európai egyetemek konzorciumvezetőivel ahhoz, hogy bevegyenek a nemzetközi programokba. Ahol kis pontok vagyunk, ott egyre kevésbé foglalkoznak velünk.”

Hasonló dilemmáról számolt be Homonnay Zoltán, az ELTE Természettudományi Kara Kémiai Intézetének professzora is, aki szerint

„az egyetemeink nem versenyképesek a világpiacon. Az a lépés, hogy az alapítványosítással a kormány elengedi az egyetemek kezét, akkor lenne észszerű, ha piacképesek lennének a magyar egyetemek. Csakhogy a felsőoktatásban nagyon alacsony színvonalon zajlik az idegen nyelvek, különösen az angol tanítása. Régóta meggyőződésem, hogy csak az angol széleskörű elsajátításával lehetne előrelépni. Minden új technológia angol nyelven születik. Svédország és Finnország azért prosperál ennyire, miközben nem rabolt, nem hordott össze a világ minden tájáról mindent, mert mindenki tud angolul. Miközben kétezer évvel ezelőtt Kína még sokkal fejlettebb volt, mint Európa, utóbbi véleményem szerint azért tört ennyire az élre, mert amikor az információmennyiség olyan szintű lesz, hogy már csak írásban lehet hatékonyan terjeszteni, kiemelkedően fontos, hogy egyszerű legyen a közvetítő kód. Ez az európai nyelvekben sokkal inkább adott volt, mint a kínaiban. Így Európa előnyének semmi köze a kereszténységhez vagy bármilyen egyéb valláshoz. Ma Magyarországon nem rovásírást és efféle múzeumba való marhaságokat kellene tanítani, hanem a tudományban meghatározó angolt. Ez ugyanis nem kulturális, hanem versenyképességi kérdés. Ehhez képest a kormány igyekszik azt kommunikálni, hogy az európai programokból kiszorult alapítványi egyetemek jobban működnek, versenyképesebbek. Ezt azonban ilyen rövid idő alatt el se lehet dönteni. Egyébként Magyarország nélkül az egész világ köszöni, jól megvan. A világgazdasági folyamatok biztosan nem abba az irányba mutatnak, hogy Magyarországon kikényszerítsék, hogy a felsőoktatásból jó szakemberek jöjjenek ki. Amit pedig saját hatáskörben itt építenek, az nem munka, hanem segédmunka alapú társadalom.”

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás

link Forrás