Lóháton jártuk be a festői Szentendrei-szigetet a budapesti lovas körgyűrűn
A hatályos KRESZ 62. szakasza ugyan a lovaglást nem nevesíti, de a joggyakorlat az állatot vezető vagy hajtó személynek értelmezi a lovával közúton közlekedő lovast is. Ennek értelmében lóháton csak olyan személy vehet részt Magyarországon a közlekedésben, aki „az állatot irányítani képes és meg tudja akadályozni azt, hogy az állat a személy és vagyonbiztonságot veszélyeztesse”. A lovat nyeregből vezető lovas ugyanúgy a menetirány szerinti jobb oldalon, lehetőleg az út külső szélén köteles haladni, betartva az összes, biciklistákra is vonatkozó szabályt, az irányváltó kézjelektől a láthatóságra vonatkozó előírásokig. Az utóbbit legcélszerűbb fényvisszaverő kiegészítőkkel megvalósítani: a lovak lábaira csatolt reflektív ínvédők és a lovas által viselt láthatósági mellény éppen megteszi.
Minderről a Qubit tudósítója csak órákkal a Magyar Lovas Turisztikai Közhasznú Egyesület (MLTKE) szeptember végi sajtótúrájának indulása után értesült, kész szerencse, hogy a szeptember 28-án és 29-én rendezett study tour a verőfényes nappali órákban mutatta be a Szentendrei-sziget mezei kirándulók által ritkán látogatott részeit.
A belovagolt útvonal sem indokolta a láthatósági felszerelést, mert mindössze az első napi induláskor, illetve érkezéskor kereszteztük a Tahitótfalut Kisoroszival összekötő kétsávos flasztercsíkot. Ezért csupán a közúti átkelés gyakorlati alkalmazására nyílt lehetőség, aminek a tapasztalt lovasok szerint a legbiztonságosabb módja, ha egy vagy több gyalogos segítő leállítja a forgalmat, amíg a lovak és lovasok áthaladnak. Furcsa mód erről egyébként a KRESZ külön nem rendelkezik, ugyanakkor a kijelölt gyalogosátkelőhely szabályos használatára kitér: ennek értelmében a bringásokkal ellentétben a lovasnak nem kell leszállni a nyeregből, tehát most szólunk, hogy ha úgy adódik, szabálykövető módon bármikor bárki átlovagolhat bármelyik magyarországi zebrán.
A budapesti lovas körgyűrűn közlekedők azonban elvétve részesülhetnek efféle élményben. A Szob, Piliscsaba, Páty, Szokolya, Domony, Sóskút, Verőce, Szentendre, Szigetbecse, Csömör, Ecser és Kisoroszi településeket érintő útvonal ugyanis jellemzően elkerüli és csak ritkán keresztezi a közutakat. A gyalogos természetjárókhoz hasonlóan ugyanis a lóval túrázók sem a közlekedési infrastruktúrával, hanem a természettel kívánnak minél közelebbi kapcsolatba kerülni.
Szabad átlovagolhatóság
Az elmúlt hét évben Eurohorse Lovas Barangoló néven létrehozott, a körgyűrűvel együtt már 2300 kilométer hosszúságú útvonalhálózat úgy teszi lovas üzemmódban bejárhatóvá szinte a fél országot – a Felső-Tiszától a Hortobágyig, Hollókőtől Fehérgyarmatig –, hogy a lovak patái kevés kivételtől eltekintve csak a mezőgazdasági, erdészeti, nemzeti parki földutakat, önkormányzati dűlőket és állami mezsgyéket koptatják.
A természetjárás kereteit kijelölő erdőtörvény 2013-as módosításával sikerült elérni, hogy ma már a lovasokat és a kerékpárosokat is megilletik a korábban csak a gyalogosokra vonatkozó erdőhasználati jogok, vagyis károkozás nélkül bármely erdei úton lehet lovagolni, ahol nem tilos. Vagyis két keréken és négy lábon egyaránt szabadon lehet túrázni a magyarországi erdőkben, illetve az azokhoz tartozó területeken, a vonatkozó természet- és vagyonvédelmi előírások betartásával.
Ezt már Lóska Jánostól, az MLTKE alapító-elnökétől tudtuk meg. A lótenyésztő szakmérnök azon kevesek egyike, aki már az 1970-es évektől sok száz túrát szervezett és vezetett nyugati turistáknak, és nem mellesleg ma a kisbéri lófajta nemzetközileg elismert, a sporteredményeket tekintve pedig legeredményesebb magyarországi tenyésztője.
A vasfüggöny és a ludovikás tisztek
Bár magyar találmány, a jelenleg globálisan évi százmilliárd eurósra taksált lovas turisztikai piacból ma a magyarországi szolgáltatók nem, vagy csak elvétve profitálnak – tudtuk meg sajtótúrát magától értetődően lóhátról vezető elnöktől.
Holott a több napos csoportos tereplovaglás, erdőn-mezőn keresztüli lovas természetjárás műfajával a magyarországi lovas szakemberek ismertették meg a világot az 1960-as évek elején. Magyarország szolgálta ki a jellemzően nyugat-európai, elsősorban nyugat-német lovasturisták első csoportjait, kihasználva, hogy az úr- és hobbilovasok tömegeit produkáló Németországban éppen akkor szűnt meg a szabad tereplovaglás lehetősége.
Ehhez kellett az is, hogy a kádári konszolidáció lazított az ideológiai présen, és a lótenyésztéssel is foglalkozó téeszek és állami gazdaságok hivatalosan is alkalmazhatták azokat a pár évvel korábban még kitelepítésre ítélt, ipari segédmunkára kárhoztatott egykori katonatiszteket és tiszthelyetteseket, akik 1945 előtt a Ludovika Akadémia alá tartozó legendás örkénytábori Lovagló- és Hajtótanárképző Iskolában tettek szert világszínvonalú elméleti és gyakorlati lovas tudásra. Az egyre-másra létesülő lovardák szakmai vezetésével megbízott ludovikások a lovak erőnlétét és idegrendszerét egyaránt próbára tevő csoportos terep- és vadászlovaglások intézményét is rehabilitálták, amiből aztán a mezőgazdaságban 1963-tól már élesben tesztelt új gazdasági mechanizmus devizaéhsége és a Kádár-rendszer fokozatos nyugatra nyitása kreált unikális idegenforgalmi attrakciót.
A tartós minőségét a több nyelven beszélő, katonásan szalonképes egykori tisztek szavatolták, no és az eredendően is a napi 40-50 kilométeres erdőn-mezőn lovaglásra szelektált, képzettségük miatt valódi túratársként viselkedő magyar – elsősorban kisbéri fajtájú – lovak. A vonzerőt a festői tájak és a nyugati szemmel is egyedi, nem ritkán államosított nemesi kúriákban, vadászkastélyokban kialakított, lóistállóval bíró szálláshelyek tették egyedülállóvá.
Éllovasból sereghajtó
A Magyarországon feltalált turisztikai műfajt az 1980-as években kezdték lekoppintani először a mediterrán, aztán a dél-amerikai és afrikai országok. Az 1980-as évek közepétől e területen is eluralkodott a késő kádárkori slamperáj, a minőségi lovas szolgáltatás helyett az állami idegenforgalom a tömegturizmusban vélte megtalálni az kemény valuták bevételének elsődleges forrását, az ezt kiszolgáló csárdáztatáshoz viszont legfeljebb a csikós bemutatót követő pusztai kocsikázás dukált.
Az egykori téeszek és állami gazdaságok által működtetett lovardák és lovas turisztikai központok romjain szövetségként alakult meg az 1990-es évek végén a lovas turisztikai ernyőszervezet. A lovas civileknek részben sikerült újjáéleszteni a turisztikai műfajt. A 2000-es évek közepén a nemzetközi szaksajtó többször is a világ tíz legjobbja közé választotta az Észak-Magyarországon átvezető „Attila nyomában” elnevezésű és a Hortobágy–Tokaj útvonalat. Csakhogy addigra az 1980-as évek törzsközönsége is kiöregedett, a napi 6-8 órás tereplovaglást jelentő fizikai terheléssel megbirkózó fiatalabb korosztályokat pedig elszipkázta a konkurencia.
A lovas turizmus világpiacán meghatározó szereplőnek számító brit Ride World Wide ajánlatában Európát jelenleg francia-, spanyol- és olaszországi, illetve egy-egy portugáliai, romániai és grúziai desztináció képviseli. A legkedveltebbek jelenleg az afrikai lovas szafarik: Botswanában az Okovango-deltában egy hét – az időszaktól és a jelentkezők számától függően – fejenként 4-6 ezer angol fontot (1,8-2,7 millió forintot) kóstál, és ebben nincs benne sem a repülőjegy, sem pedig a reptéri fuvar.
A rendszerváltozás viharos éveit túlélők által alapított MLTKE égisze alatt jelenleg 300 olyan lovas bázis működik Magyarországon, amely az ott dolgozók szakmai képzettsége, az oktatás, az alap- és a kapcsolódó szolgáltatások, valamint az infrastruktúra színvonala alapján megközelíti, illetve eléri a nemzetközi lovas turizmusban elvárt szintet. A túrázás viszont az ágazat csúcskategóriája, az egy-két hetes programra forintban számolva milliókat sem sajnáló elitközönség elvárásait nem könnyű teljesíteni.
Lóska János szerint a nemzetközi statisztikák azt mutatják, hogy elsősorban a német, svájci, brit, svéd, norvég és amerikai lovasok műfaja a túra. Az ő igényeikhez igazodnak a legkurrensebbnek számító ír, spanyol, portugál, kenyai, botswanai, valamint a patagóniai kalandtúrákat kínáló chilei szolgáltatók. Ezekben a fogadó országokban ugyanakkor mindössze néhány bejáratott lovastúra útvonal található. A lovastúrázást ugyanis a népszerű desztinációkat kínáló országok többségében erősen korlátozzák, a túraútvonalak gyakran elkerülik a leginkább lovaglásra alkalmas területeket, ráadásul hálózatosodást preferáló magyar modellel szemben az éjszakai szállásként is funkcionáló megállópontok hiányában a lovak és a turisták ellátmányát csak drága és bonyolult logisztikai apparátussal lehet biztosítani, ami alaposan felveri az árakat.
Lovasítási dilemmák
„A lovas túrázók általában napi 35-40 kilométert tudnak megtenni, két részletben. A 2-2,5 óra délelőtti lovaglást 1-1,5 órás pihenő, majd azt újra 2-2,5 órás délutáni lovaglás követi. Ennél többet nem ajánlatos tervezni a vendégek növekvő fáradtsága miatt” – mondta Lóska János.
A túra biztonságos teljesítéséhez az átlagosnál komolyabb lovas tudásra van szükség, ezért a túraszervezők már a kezdeti időkben sem hitték el bemondásra, hogy a jelentkező tud lovagolni. A próbalovaglás kötelező előfeltétele a részvételnek, a túravezetők ilyenkor nemcsak azt figyelik, hogy a jelentkező stabilan képes ellovagolni lovát mindhárom jármódban, de azt is, hogy passzol-e egymáshoz a ló és a lovas, akár a vérmérsékletet, akár a mozgási karaktert vagy a testfelépítést tekintve.
„Abból még sosem volt gond az elmúlt negyven évben, ha a lovasítás során kiderült valakiről, hogy nincs megfelelő tudás birtokában a túrához. Ilyenkor a kísérő fogat utasaként természetes részt vehet a túrán, a befizetett összeget eddig még sosem kérte ezért vissza senki” – mondta Lóska.
Lóska János szerint az Európában egyedülálló, a részletes GPS-es feltérképezés miatt műholdas navigációval és telefonos applikációval is támogatott magyarországi túraútvonalak már megfelelő vonzerőt jelentenek, ám jelenleg kevés az olyan hátas és fogatolt ló, ami az élsportolókhoz mérhető sorozatterhelés mellett gond nélkül tudna alkalmazkodni a szakaszról szakaszra változó időjárási és terepviszonyokhoz, miközben a megállóról megállóra mindenképp más és más összetételű takarmány sem befolyásolná a teljesítményét.
Bár a hivatalos engedélyekkel rendelkező közel 700 magyarországi lovardában jelenleg csak olyan nyilvántartásba vett lovak dolgozhatnak, amelyek megfelelnek az MLTKE által kidolgozott alkalmassági kritériumoknak, a túrák teljesítéséhez olyan edzettségi és képzettségi szintre van szükség, amelyet jelenleg az MLTKE tagságának tulajdonában lévő 3000 vizsgázott iskolaló közül kevés tud csak maradéktalanul teljesíteni. Ezzel szemben például az afrikai és dél-európai konkurencia gond nélkül és elegendő számban tudja biztosítani a direkt túrára tréningezett jószágokat.
Közönségváltás
Az MLTKE friss felmérése szerint Magyarországon jelenleg több mint 40 ezer fiatal, zömmel 18 év alatti gyerek lovagol több-kevesebb rendszereséggel és további ezrek tartoznak a magánlótartók egyre népesebb táborába. E populáció 10 százaléka űzi versenyszerűen a lovaglást, a többiek olyan szabadidőlovasok, akiknek egy részét elkötelezett lovas turistává lehetne tenni.
Lóska tapasztalatai szerint a fogékonyabb 10-14 éves gyereket 80-100 minőségi lovasóra alatt meg lehet annyira tanítani lovagolni, hogy biztonságban teljesíteni tudjon egy pár órás terepet, ami után egy egész napos túra már nem tűnik teljesíthetetlennek.
A budapesti lovaskörgyűrű kétségtelenül megfelelő alap lehet a közönségváltásra, aztán kiderül, hogy a szocialista idegenforgalom csúcskategóriás terméke bejön-e a a fővárosi agglomerációban gombamód szaporodó, gyakran a legalitás határán működő lovardákba járó publikumnak.
Mindenesetre jó, ha a lovakat távolról szemlélők tisztában vannak vele, hogy az évtizedes verseny- és tenyésztési tapasztalattal bíró, sokat látott lovasok arra a kérdésre, hogy tudnak-e lovagolni, kivétel nélkül nemmel szoktak válaszolni. Ilyenkor azt is hozzá szokták tenni, hogy bár nem tudnak lovagolni, de azért szeretnének, ezért töretlen szorgalommal tanulnak tovább.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
