„A 12 órás szünetben minden megváltozott" – az 1956-os forradalom egy 17 éves debreceni diák szemével
„Ma vagyok tizenhét éves. Még jó másfél év, és érettségizett fiatalember leszek. Ezt a naplót azért írom, hogy a diákéletből emlékem maradjon meg. Ez az élet a diákok számára sokszor elviselhetetlennek látszik, de ezt tudom, hogy egy pár év múlva nem így fogom látni (...). Magyarórán baj történt: 8-an feleltek, mind a 8 tököt kapott.”
Így kezdte naplóját Zsoldos János, a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumának harmadik osztályos tanulója, aki balszerencséjére maga is felelt azon a bizonyos magyarórán. A 2019-ben elhunyt szerzőtől már nem lehet megtudni, az átlagosnak induló diáknaplóból pedig nem derül ki, hogyan látta Zsoldos pár év elteltével azt a „tököt” és a diákéveit. Az azonban minden kétséget kizáróan meghatározó élmény lehetett, ami négy nap múlva a franciakockás füzetbe került:
„Mint eddig, nyugodt volt a nap első része; legalábbis számunkra. Felmentünk iskolába, tanultunk, feleltünk. A 12 órás szünetben minden megváltozott. Az udvaron megjelent három egyetemista, a központi feljáró ajtajához hívták az egész bandát, egy rövid beszédet mondtak, hogy csatlakozzunk az egyetemisták tüntetéséhez, az igazgatónk elengedett bennünket (...). Azután a három egyetemista vezetésével átvonultunk a Déri térre a pártbizottság épülete elé. A Refi volt ott leghamarabb. Nemsokára jöttek az egyetemisták, és más középiskolások is. Óriási lelkesedés volt. Itt a pártbizottsággal elfogadtatták a követeléseinket. Énekeltük a Himnuszt, a Szózatot, a Kossuth-nótát, Gábor Áront, s közben a következőket kiabáltuk, ahogy a torkunkon kifért: »Rabok tovább nem leszünk! Szovjeteket vonják (egyik fele a tömegnek: rúgják) ki! Nem tanulunk oroszt! Álljon közénk mindenki, ki a népet szereti! Új választást, több pártot! Bíróságra Rákosit! Szabad sajtó, szabad nép, visszahozzuk Nagy Imrét!« (...) Az előbbi jelmondatokhoz még azt is kiabáltuk, hogy »Összefog a diákság, mire vár a munkásság?!« A vége az lett, hogy a munkások összetörték a bent levő nagy címert és csillagot; azután hozzánk csatlakozva befele vonultunk a városba. Az ucákon a járdán sokan álltak, s boldog mosoly volt látható arcukon. Láttam nem egy olyan asszonyt, aki sírt. A rendőrök, katonák nagy része szintén velünk érzett.”
Ellentétben Csics Gyula 12 éves, hatodik osztályos pesti fiúval, akinek a forradalom 50. évfordulóján a szerzője által kiadott naplója óriási vihart kavart, a debreceni harmadikos gimis – vagy ahogyan ma neveznék, tizenegyedikes – Zsoldos János álmában sem gondolta, hogy naplójának később nemcsak személyes, hanem történelmi jelentősége lesz. A naplóját október 24-én, a forradalom megörökítésének szándékával elkezdő pesti diákkal ellentétben Zsoldos 1956. október 19-én kezdte írni saját felhasználású emléknek szánt naplóját. Igaz, maga is nevezetes napot választott, a születésnapján kezdett írni, majd a december 21-i családi disznóvágásig rögzítette 1956 őszének napi eseményeit.
„Nem a nyilvánosságnak szánta, a történelmi tapasztalatok, szüleink megpróbáltatásai arra intették, hogy írása titokban maradjon (...). Testvérem eredeti – csak szóban kinyilvánított – szándéka az volt, hogy száz évig nem jelenhet meg a szöveg” – áll a debreceni napló szerzőjének szándéka ellenére nyomtatásban is kiadott, a nagyközönség számára nem száz, hanem már kevesebb mint 70 évvel később hozzáférhető naplóhoz írt előszóban, amelyet a Debreceni Református Kollégium Gimnáziuma, vagy ahogy az ott érettségizők hívják, a Refi egykori matematika-fizika szakos tanára, Zsoldos László, a naplóíró János öccse írt a báty feljegyzéseihez. Mint a Qubitnek a Refi későbbi tanárává vált öcs elmondta,
„János elsőszülött volt, a továbbtanulása, szakmai előmenetele nehézkes volt és – elsősorban a 13 fiatalabb testvére miatt – különösen óvatos volt, a politizálás minden formájától elzárkózott. A refis tanárait is mélyen tisztelte, és mivel az ők – diákszokás szerint – ragadványneveikkel szerepeltek a naplóban, semmi szín alatt nem akarta őket megbántani. A naplót egyébként anyánk őrizte, arról még János felesége, gyermekei sem tudtak. Anyánk halála után került elő, a tartalmát megismerve döntött úgy a család, hogy vétek lenne eltemetni a tartalmát.”
Nemcsak iskola
Az államszocializmusban nemcsak a korábban földbirtokokkal bíró szülőket hurcolták meg: az idősebb gyerekeknek a továbbtanulás, a szakmai előmenetel útja is rögösnek bizonyult. A 14 testvér közül elsőként született Jánost, hiába volt kiváló a tanulmányi eredménye, az 1950-es évek első felében nem vették fel a lakóhelyén lévő (szentesi) gimnáziumba, így került az akkoriban sokak számára menedékül szolgáló híres debreceni egyházi iskolába.
A Refi az 1950-es években „nagyobbrészt osztályidegenek gyűjtőhelye volt. Ez meglehetősen eklektikus társaságot eredményezett, amiben voltak lelkészgyerekek, akik helyzetüknél fogva, ideológiai okokból számítottak ellenségnek, és nagyobb arányban voltak kulákgyerekek, kisbirtokosok vagy még földdel rendelkező parasztok gyerekei. Előfordultak olyan gyerekek is, akiknek polgári, kisiparos felmenői voltak, és volt egy olyan réteg, amelyiknek azt rótták fel, hogy az apja – az édesanyák ekkor még kevésbé kötődtek munkahelyhez –, katonatiszt, csendőr, gyáros, esetleg arisztokrata volt. Még az 1960-as években is több diák jött a Bethlen vagy a Teleki családból. Gyakran előfordult, hogy a származásuk okán egymással szemben álló felekből lettek végül iskolatársak. A kisbirtokos paraszt és az arisztokrata a háború előtt sem érzelmi, sem világnézeti értelemben nemigen állt egy platformon, de az államberendezkedés itt mégis összesodorta őket. Az egyházi iskola lehetőség és kemény vállalás is volt egyben: az egyik oldalon ekkoriban a továbbtanulás szempontjából hátrány volt itt érettségizni. Másrészt viszont, ha az állami iskolába nem veszik fel, ahhoz, hogy egy ilyen háttérből érkező gyerek érettségit szerezzen, muszáj volt élni a lehetőséggel” – magyarázza a Refis atmoszféra különlegességét a Zsoldos János-féle naplót jegyzetekkel ellátó Győri L. János irodalomtörténész, az iskola magyar-német szakos tanára, a Tiszántúli Református Egyházkerület Közgyűjteményeinek igazgatója.
Az iskola abból a szempontból is egyedülálló volt, hogy az egyházakat nemigen szívelő államszocialista rendszerben a debreceni gimnázium volt az egyetlen olyan oktatási intézmény az országban, amely a református egyház fennhatóságában maradhatott. Igaz, a korábban itt tanító közel 30 tanárból 1957-re mindössze kilencen maradtak az iskolában, majd „a külső körülmények tovább romlottak. Igyekeztek bizonyos felsőoktatási területeket elzárni a gimnáziumban érettségizettek előtt, míg végül bekövetkezett az iskola épületének elvétele is – hoz további adalékokat az 1950-es években az iskolában érettségizettek visszaemlékezéseit és tanulmányait összegyűjtő Menedék című, először 2011-ben kiadott kötetben Kónya József fizikusprofesszor, aki 1955-ben érettségizett a Refiben.
Forradalom Debrecenben
Ez volt az a légkör, amelyben Zsoldos János 1956. október 23-án, az egyetemisták által elmondott beszédet követően arról számolt be naplójának, hogy „óriási lelkesedés lett, s azonnal sorakoztunk a gimnázium előtt. A tanárok a bejárat felett a Csokonai-szobor felőli lapos tetőn álltak, s boldogan néztek bennünket.” A gyöngybetűkkel írt feljegyzés szerint az utcán masírozó diákok célja elsősorban az volt, hogy Néplapot szerezzen! „Öt óra után kezdték osztani, körülbelül másfél óra múlva lehetett már rendesen kapni, addig törték-zúzták, egymást érték az emberek. Mihelyt lapot szereztem, én is a tömeg közé mentem. A MÁV Igazgatóság épületéről éppen akkor szedték le a csillagot, s ledobták. Óriási ordítás volt, s a csillagot jól összetaposták. Miután ez megtörtént, elénekeltük a Himnuszt.”
A Néplap rendkívüli kiadása az első oldalán közölte a debreceni egyetemi, főiskolai és középiskolás fiatalok követeléseit. A debreceni követelések nagyjából követték és néhol kiegészítették az október 16-án Szegeden alakult, majd 22-én Budapesten ülésező Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségének (MEFESZ) 16 pontból álló programját. A 20 pontos debreceni lista élén az állt, hogy „vegyék komolyan és hozzák nyilvánosságra a fiatalság politikai és egyéb követeléseit”. A továbbiakban egyebek mellett az alábbi követeléseket tartalmazza:
- Nagy Imre elvtársat helyezzék vissza párt- és állami funkcióiba!
- Rákosi Mátyást fosszák meg minden funkciójától, párttagságától és magyar állampolgárságától!
- Vezessék be az általános, titkos, személyre szóló választási rendszert!
- Emberibb életmódot követelünk a munkásoknak, emeljék a reálbéreteket!
- Csökkentsék az adót és töröljék el a beadást, hogy megszünjön a parasztság bizalmatlansága és fellendülhessen a termelés.
- Illetékes nemzetközi fórumon foglalkozzanak a romániai és más külföldi államokban élő magyarok ügyével!
- A kormány lépjen érintkezésbe a népi demokrációák, Ausztria és Jugoszlávia kormányával egy közép-európai könföderáció megvizsgálása céljából.
- Sajtószabadságot és a rádió zavarásainak megszüntetését!
A forradalom első halottját, Ács Zoltánt nem Pesten lőtték le
Bár a MEFESZ a fővárosban már egy nappal korábban, október 22-én előkészítette a saját követeléseit, a debreceni egyetemisták és a hozzájuk csatlakozó középiskolások végül vérmesebbnek bizonyultak. Mire az eredetileg betiltani szándékozott, majd végül mégis engedélyezett fővárosi diáktüntetés délután háromkor elkezdődött, a kálvinista Rómában már javában állt a bál. Mire a fővárosban a diákság maga mellé állította a forradalmat kirobbantó 300 ezres tömeget, és Nagy Imre hosszú várakozás – és a tüntetéseket sovinisztának és nacionalistának bélyegző Gerő Ernő pártfőtitkár rádióbeszéde – után este 9-kor pódiumra állt a Parlament előtt, Debrecenben már az első lövések is eldördültek. A Menedék című visszaemlékezés-kötetben Kovács György nyugalmazott építészmérnök is felidézte, hogy „október 23-án felvonultunk az egyetemistákkal, munkásokkal, diákokkal együtt. Sokan nem tudják, hogy e nap délutánján itt Debrecenben, a Kossuth utcán dördült el az első sortűz. Az első halott Ács Zoltán volt. Sok sebesültet szállítottunk a kórházba is. Az első halott Budapesten csak az esti órákban volt a Rádiónál.” Ezt Zsoldos így írta le naplójában:
„Az MSZT [Magyar-Szovjet Társaság] előtt megálltunk. Felmentek egypáran az épület tetejére, s az MSZT-jelvényt, illetve címert éppen dűtögették, mikor körülöttünk mindenfele lövések dördültek el. Az ávósok, katonák és rendőrök egy része a tömeget körülfogta. Ez körülbelül nyolc óra előtt tíz perccel volt. Eleinte nagy volt az ijedelem. Én is futkostam összevissza egy darabig, egy cukrászdába is beszaladtam, de kihajítottak. Lövöldöztek összevissza, óriási hangzavar volt. Hiába énekeltük a Himnuszt, a géppisztolyok, puskák hangjai nem hallgattak el. Egy negyedóra múlva sikerült hazajönni. Az Arany János utcán koptam le. 8 órára kellett volna a Kollégiumban lenni, de csak fél 9-re értem be. Körülbelül két óra hosszáig tartott a lövöldözés. Egypáran, akik kinn maradtak, azt mondják, hogy nem sikerült szétoszlatni az embereket, és azok kivonultak az egyetemre.”
Arról, hogy a debreceni sortűzben hányan és hogyan haltak meg, a 17 éves Zsoldos még a naplójának sem tett említést, arról, hogy milyen mélyen érintették meg az események, mégis lehet tudni az október 26-i bejegyzéséből, amely szerint
„A temetésre ki akartunk menni; ki is mentünk, csak temetés nem volt. Az iskolából nem engedtek el bennünket, úgy lógtunk meg. A kapukat bezárták, s mi a szomszédba mentünk át egy résen, s ott mentünk ki az utcára. Az igazgató s a tanárok egyáltalán nem haragudtak a lógásért. Órákra bejöttek a tanárok, csak órát nem tartottak, hanem beszélgettünk.”
A refis diák bejegyzéseiből nemcsak a forradalmi lelkesedés majd csalódottság jön át, hanem az is, hogyan élték, mivel múlatták idejüket az egyébként nemcsak akkor, hanem egészen a legutóbbi évekig drákói szigorral szervezett iskolában a kamaszok:
„Délután jókedvünk volt. Itt a tanulóban azon versenyeztünk, hogy ki tudja magát tovább tartani úgy, hogy két székre fekszünk, egyik székre a bokánkat, másikra a fejünket”, illetve két nappal később, 28-án vasárnap arról számolt be, hogy „arra törekedtünk, hogy az időt minél gondtalanabbul, bocsánat: unatkozás nélkül töltsük el. Gombfociztunk, pingpongoztunk és kártyáztunk.”
Debrecen elesik
A refis diákok forradalom iránti lelkesedését az egyébként igen óvatos tanári kar sem tudta a végtelenségig reakció nélkül hagyni. Igaz, nem az utcai harcok kitörésének a napján, hanem a református körökben egyébként is piros betűs napnak számító október 31-én, a reformáció ünnepén (és szigorúan Nagy Imre békítésre irányuló október 28-i megnyilvánulásai és rádióbeszéde után) egy közös nyilatkozattal álltak ki a szabadságharc eszméje mellett. Mint az kiderül az iskola és a forradalom kapcsolatát megörökítő, 2006-ban kiadott dokumentumgyűjteményből, ebben a nyilatkozatban nemcsak a támogatásukról biztosították „a dolgozó népet”, hanem az állam és az egyház viszonyának rendezésére is kísérletet tettek:
„Dicső szabadságharcosaink véráldozata, dolgozó népünk elszánt fellépése és a kemény harcokban tanúsított egységes helytállása folytán létrejött új politikai helyzetet, amly lehetőséget ad arra, hogy a magyar nép újra dicső múltjához méltó szabad és független életet kezdhessen, örvendezve vesszük tudomásul, s mindnyájan készek vagyunk minden erőnket az új, igazán demokratikus Magyarország szolgálatába állítani, folytatni kívánván a magyar református egyháznak nemzeti függetlenségünkért és szabadságunkért évszázadokon át vívott küzdelmét és szolgálatát. Teljes mértékben egyetértünk dolgozó népünknek a legutóbbi események során kifejezésre juttatott összes jogos követeléseivel, s azok maradéktalan megvalósítását a szabad választások útján megalakuló új kormánytól várjuk (...).
Az egyház és az állam viszonyában új tárgyalások kezdeményezését látjuk szükségesnek. Addig is, amíg ez megtörténik, kívánjuk az 1948-ban megkötött Egyezményben meghagyott ősi református kollégiumoknak (Debrecen, Sárospatak, Pápa, Budapest) összes tagozataival (...) újra egyházi kezelésbe vételét (...). Szükségesnek tartjuk minden alsó- és középfokú tanintézetben a széleskörű és zavartalan vallásoktatás biztosításá, a hittannak egyházi iskolákban való rendes tárgyként való kezelését, az intézményes kántorképzés újbóli, nagyobb mértékben történő megindítását (...). A feladatok megoldására az érdekelt gyülekezetek és intézmények haladéktalanul alakítsanak bizottságokat! Az iskolaügyi kérdések megoldására alakuljon tárgyalási és intézkedési jogkörrel országos bizottság!”
Nemhogy a rendezésre, hanem a legnagyobb múltú református oktatási intézmények visszaszolgáltatására sem került azonban sor. A szovjet hadsereg november 4-i hajnali bevonulását és a forradalom vérbe fojtását a 17 éves gimnazista pár nappal később ekként rögzítette naplójában:
„Négy óra körül egy iszonyú dörrenésre riadtam fel. Amint felülök az ágyamban s kitekintek az ablakon, egy torkolattüzet láttam a város széle fele, valahol a Szoboszlai út fele, s utána egy hatalmas dörej. Azután ez még sokszor megismétlődött, s közben a postánál is iszonyú lövöldözés kezdődött (tank, géppuska, puska), s közben a vörös rakétákat egymás után engedték fel. Ekkor már villámgyorsan öltöztünk, s levonultunk a pincébe. A teológusok már lenn voltak (...), szörnyen be voltak szarva, halottsápadtak voltak, mindenféle rémségeket beszéltek. Már szinte emberek, s ilyen gyávák! Egy félóráig szakadatlanul lőtték a postát hátulról Nikolájék, de azért regggelig ropogtattak, nehogy a fegyverük csöve berozsdásodjon. Azután egy félóra múlva, mikor a lövöldözés csökkent, hárman: Gődény, Medgyesi és én feljöttünk. Egy darabig a mosdó ablakán figyeltük a Déri teret, majd Gődénnyel lefeküdtünk. Egy darabig azt figyeltük, hogy a puskaropogásból mint morzejelekből milyen betűk jönnek ki. Egyszer nagy derülésünkre SS jött ki. A bátor nemzetőr teológusok csak nyolc óra körül mertek kibújni. Idáig a történteket, mint egyéni élményt írtam le, sajnos ez nem félig mulatságos eset a haza számára! (...) Debrecent teljesen megszállták az oroszok. Tizenegy óra után keltünk fel (a mi szobánkból egypáran). Ki akartunk menni a városba, a kapus már nem engedett ki. Délután szintén nem mehettünk ki. A délutánunk elkeseredett hangulatú volt (...). Szajúz [Szabó István magyar-latin szakos tanár], a folyosón járkált nagykabátban, sállal, kalapban, kezében tömött aktatáskával, hátán batyuval. Egyszóval: be volt szarva. Vagy háromszor a rádiószobába is berohant, s ránk ordított: »piszkos csirkefogók, minek ordítoztok (nem volt zaj, csak beszélgettünk), nem halljátok, hogy lövöldöznek!??« Az igaz, hogy lövöldöztek, de azt már nagyon megszoktuk.”
Amint azt Tarján M. Tamás történész a Rubicon online kiadásában összefoglalta, november 11-én, miután Nagy Imrét és kormányát felmentették és a hatalom a Kádár János vezette Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány kezébe került, viharos sebességgel lezajlott a diktatúra visszaállítása. A debreceni Refiben a tanítás gyakorlatilag még november 19-ig szinte teljesen szünetelt. A diákok az országos eseményekről azoktól a társaiktól tájékozódtak, akik a forradalom első napjaiban a kollégiumból, vagy ahogy a refis diákok a mai napig hívják, az internátusból hazamentek, majd a szovjet csapatok bevonulása után az ország többi részéből visszaérkeztek Debrecenbe. A gimnáziumi tanulmányai után könnyűáramú villamosmérnöki diplomát szerző Zsoldos János ezekben a napokban ismerősei rádióját, olvasólámpáját szerelte meg, egy-egy alkalommal 10-20 forintos fizetségért. Mint november 20-án lejegyezte,
„délelőtt már kezdtünk egyes tantárgyakból új anyagot venni. Még nagyon kevesen vagyunk az osztályban, a legnagyobb létszám hét, nyolc, esetleg kilenc. Az olyan tantárgyaknál, ahol a párhuzamos osztályokban egy tanár tanít, az osztályokat összevonják. A hangulatunk elég rossz. Hogy mi lesz a sorsunk? Azt mi nem tudjuk. A Nyugat kiabál, nagyon sokan menekülnek ki Ausztriába, a deportálás is folyik még. Sok szerelvényt megfogtak a magyarok, s a deportáltakat kiszabadítják. Záhony fel a vasutat több helyen felrobbantották.”
Zsoldos további bejegyzései rövidek, a tények rögzítésére szorítkoznak. November 22-én fel is teszi naplójának a kérdést:
„Mit írjak? Azt, amit tegnap? Vagy esetleg holnap is ugyanezt fogom írni? Néha olyan egyhangúak a napok. Mi lesz a magyarsággal?” Öt nap múlva, 27-én pedig azt írja, „délelőtt, mint eddig, rendesen folyt a tanítás. Őszintén szólva már alig tudom variálni, hogy délelőtt tanítás… stb. Délután pingpongoztam fél négyig. Este megjött Gönczy, visszaköltöztünk a Szajúz felőli folyosóra a kilences szobába. Gönczy jó híreket mondott, a Mátrában és a Bükkben sok felkelő van, kezükben van egy fegyvergyár is.”
A csalódott beletörődés ezt követő bejegyzései szinte kizárólag az iskolai mindennapokról szólnak, leginkább távirati stílusban. December 14-én, pénteken „délelőtt rendes tanítás volt. Már megint statárium van, azt hiszem, hétfőtől, s kijárási tilalom is fél hattól. Szilenciumon [vagyis a kollégiumi délutáni tanulószobán] Vörösmartyt olvasgattam, áramszünetet kaptunk ma is.” A karácsonyi szünet december 21-én, pénteken kezdődött. Zsoldos János aznap öt óra körül arra ébredt, hogy a szobatársa már pakol. Egy óra múlva ő is pakolni kezdett egyik öccsével, aki ugyancsak az iskola tanulója volt.
„Nyolc órakor kifelé indultunk az állomásra (...). Villamos nem volt, s gyalogolnunk kellett. Az állomáson alig pihentük ki magunkat, a hangszórón megvigasztaltak bennünket: a gyorsunk késik hetven percet. Tíz óra után bejött a vonatunk, de nagyon sokan voltak rajta, alig tudtunk felszállni. Püspökladányig is szorongtunk, de aztán már valóságos présbe voltunk szorítva. Szolnokon nagy nehezen lemásztam, a csomagot az amblakon adogatták ki, s majdnem Öcsinek is ott kellett kimászni. Megkerestük a vonatunkat, s beültünk, hely volt bőven, egy jó óra múlva már az induláskor egynéhányan álltak. Mi azonban a pesti gyorson való utazásunk után nem voltunk udvariasak, de nem is volt rá szükség, hely lett nemsoká. Negyed hat után értünk be a szentesi nagyállomásra. Itthon voltunk. Csomagjainkkal újra gyalogolni kezdtünk. Balázsék háza iránt mondtam az öcsémnek, hogy »itt még mindig füst van« (ugyanis a nyáron leégett). »Biztos disznót öltek valahol«, mondta rá ő. Azután másról beszélgettünk. Zörgésünkre Laci [az általunk is idézett Zsoldos László, a Refi későbbi tanulója, majd matematika-fizika szakos tanára] jött kaput nyitni, s azzal fogadott bennünket, hogy »éppen jókor jöttök«. Ekkor már tudtam, hogy disznót vágtak anyukáék.”
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: