Fahéj, gyömbér, szegfűszeg és szerecsendió nélkül nehéz elképzelni a karácsonyi időszakot: ott vannak az ünnepi süteményekben, a teában, a kávéban és a forralt borban. De hogyan lettek épp ezek a fűszerek a karácsony kellékei? Hova tűnt a jobb sorsra érdemes koriander vagy a rozmaring a téli ünnepkörből, és hogyan kapcsolódtak össze a múltban a fűszerek az orvoslással, az élelmiszerek tartósításával és a halállal?

Keresztesek és fűszeres lakomák

Németországban és Dániában is találtak olyan hatezer éves ókori agyagedényeket, amelyek mustármag-maradványokat tartalmaztak, ami azt jelzi, hogy az emberek több ezer éve párosítják ételeiket fűszerekkel ilyen-olyan okokból. A fahéj, a szegfűszeg és a szerecsendió egyaránt az Indonéziához tartozó Maluku-szigetekről, korábbi nevén a Fűszer-szigetekről származik, és az Indián és Kínán keresztül futó kereskedelmi útvonalakon már az ókori Görögországba és Rómába is eljutott. Az ókori birodalmakban ezek a fűszerek inkább a pompa és a gazdagság jelképei voltak, bár ismerhették gyógyító hatásaikat is.

Ezeket a fűszereket gyakorlatilag a keresztes háborúkat megjárt lovagok hozták be Európába, amikor 1095-től kezdve megpróbálták visszafoglalni az araboktól a Szentföldet, és kapcsolatba kerültek a Közel-Kelet konyhájával. Az európaiak automatikusan a Szentfölddel kötötték össze az új fűszerek megjelenését, és ehhez kapcsolták az újszövetségbeli három királyokat, akik aranyat, tömjént és mirhát visznek az újszülött Jézusnak.

A középkorban a fűszerek hatalmas lakomák szereplőivé váltak. Ahogy a téli napforduló ünnepe egybemosódott a karácsony keresztény ünnepével, az európai nemesek és arisztokraták igyekeztek a karácsonyi lakomákon megmutatni vagyonukat és nagylelkűségüket. Jack Turner, a Spice: The History of Temptation szerzője szerint a fűszerek vonzereje nem annyira az ízükben rejlett, inkább abban, hogy jól festettek, és megmutatták használója magas társadalmi státuszát.

Az olasz humanista, Galeotto Marzio leírása szerint Mátyás király karácsonyi időszakban, 1476-ban tartott esküvőjén is megjelent a fahéj, a szegfűszeg, a gyömbér, a bors és az akkoriban nagyon elterjedt és divatos sáfrány is, ráadásul Marzio szerint a lakomán túlzásba vitték a fűszerhasználatot, amit a történetíró a magyarok heves vérmérsékletének tudott be. De akkoriban a szerzetesek is alaposan megfűszerezték karácsonyi süteményeiket: a mai Franciaországban található Marienthal kolostorának szerzeteseitől származik a mézeskalács első feljegyzett receptje a 15. századból.

Vaddisznófej, koriander, rozmaring

Az már fogósabb kérdés, hogy miért pont a fahéjból, a szegfűszegből vagy a szerecsendióból vált karácsonyi fűszer, de annyi biztos, hogy a 13. századi francia orvos, Arnaud de Villeneuve a feketebors mellett már a fahéjat, a szegfűszeget és a szerecsendiót is téli fűszerekként emlegette.

Ezek a fűszerek tehát valószínűleg évszázadok óta a melegítő hatású fűszerek kategóriájába tartoznak, ami az emberi testre, egészen pontosan az idegrendszerre gyakorolt hatásuknak tudható be. Ahogy mentoltartalma miatt a menta hidegnek érződik, a fahéj által keltett melegségérzetet a cinnamaldehid vagy fahéjaldehid jelenlétének köszönhetjük. (A fahéj illatát egy 2009-es kutatás résztvevői nyáron kevésbé érezték kellemesnek, mint télen.) Ez adja a fűszer jellegzetes illatát és aromáját, miközben az idegrendszernek ugyanazt a pályáját hozza mozgásba, amelyikkel a meleget érzékeljük.

Az, hogy mi számít karácsonyi fűszernek, sokat változott az évszázadok folyamán, és az egykor a gazdaságot jelző kavalkád mára néhány jellegzetes fűszerre szűkült. William Tullett, a cambridge-i Anglia Ruskin Egyetem munkatársa, a Smell in Eighteenth-Century England szerzője szerint a 18. századi Angliában a rozmaring jelezte a karácsonyi időszak kezdetét, és egy híres 16. századi karácsonyi ének azt ünnepelte, ahogy rozmaringgal és babérlevéllel megkoronázott vaddisznófej került az ünnepi asztalra.

Sarah Lohman ételtörténész, aki az Egyesült Államok konyháját kutatja, arra csodálkozott rá, hogy az első karácsonyi sütemény nyomtatott receptjében még szerepel a koriander is, ami azóta kiesett az ünnepelt karácsonyi fűszerek sorából. Ezen kívül Lohman a Martha Washington, az Egyesült Államok első first ladyje által az utókorra hagyott receptekben olyan fűszeres, gyümölcskenyérszerű süteményeket is talált, amelyeket túlnyomórészt feketeborssal ízesítettek, és állítólag akár hat hónapig is elálltak. A régi mézeskalács-receptekben is megtaláljuk a feketeborsot, és ez a fűszer még mindig közelebb áll a téli ünnepkörhöz, mint a koriander.

A karácsonyi fűszerek királya: a fahéj

A fahéjat szintén több ezer éve ismeri az emberiség. David Trinklein, a Missouri Egyetem növénytudománnyal foglalkozó kutatója szerint Indiában és Srí Lankán már hétezer éve használják; első írásos említése időszámításunk előtt körülbelül i. e. 2800-ból származik Kínából. A Biblia több helyen is tesz említést a fahéjról, értékes fűszernek nevezi, sőt Mózes szerint a fahéj a felszenteléshez használt kenet egyik alapanyaga. Az egyiptomiak a halottak bebalzsamozása során használták, a rómaiak pedig ismerték az emésztésre gyakorolt jó hatásait is, ugyanakkor temetési ceremóniáknál is bevetették, hogy erős illata elnyomja a bomló holttestek szagát. Néró állítólag második felesége temetési szertartásakor egy teljes évnyi fahéjtermést égettetett el, aminek illatát egy hónapig lehetett érezni Rómában. (Néró állítólag féltékenységi rohamában maga adta ki a parancsot, hogy kövezzék meg a nőt.)

A fahéj ugyanakkor gyógyhatással is bír: a polyphenolokban gazdag fűszer antiszeptikus, vagyis mikrobaölő hatású, és a legutóbbi kutatások szerint megakadályozza az E.coli és az A.flavus baktériumok vagy gombák elszaporodását, amelyek súlyos betegségeket okozhatnak. Ez állhat annak a hátterében, hogy a fahéj kitűnő tartósítóanyag, és ezt már az ókortól kezdve felismerték és kihasználták, főleg a téli időszakban, amikor vadászható állatok és termő növények híján nagy szükség volt működőképes tartósítási módszerekre.

Ezen kívül a fahéjban lévő cinnamaldehid a vércukorszintet is csökkenti, így a karácsonyi lakomát követő fahéjas tea vagy kávé nem csupán kellemes élmény, hanem csökkentheti a vércukorszintben bekövetkező kilengéseket is. A kínai medicinában évezredek óta használják is az emésztés segítőjeként.

Karácsonyi ajándék vagy pestis elleni szer

A szerecsendiót szintén a keresztes lovagok hozhatták be a középkori Európába, de a 16. századig nem nagyon tudták, honnan származik; az eredete körüli homály hozzájárult ahhoz, hogy luxuscikknek számított. Brigitte Webster ételtörténész szerint William Shakespeare korában, a 16. században nem csak karácsony környékén került elő a szerecsendió, de arra mindenképpen akad bizonyíték, hogy karácsonyi ajándékként is adták a fűszert. Azt írja, hogy például I. Erzsébet királynőt, aki Shakespeare kortársa volt, és 1588-tól 1603-ig uralkodott, újév napján gyakran meglepték szerecsendióval.

Egészen másfajta felhasználását is feljegyezték a krumplipüré elmaradhatatlan tartozékának. Az 1600-as években az orvosok úgy gondolták, hogy a szerecsendió hatásos lehet a bubópestis ellen, ezért sokan nyakláncként felfűzve hordták a nyakukban. Ez valószínűleg onnan ered, hogy szintén antibakteriális, antioxidáns és rovarirtó hatású, így távol tarthatta a pestist hordozó bolhákat azoktól, akik a fura nyakláncot hordták.

Bár a gyömbér és a szerecsendió nem úgy hat az ember központi idegrendszerére, mint a fahéj, rengeteg olyan komponensük van, ami segíti az emésztést, és köztudottan hatásos a bakteriális fertőzések ellen. A gyömbérben lévő gingerol gyulladáscsökkentő és antioxidáns hatású, segíti a bélmozgást, és megfázás elleni pozitív hatása is köztudott. Ezt egyébként már a 14. században ismerték: a norvégiai Bergen püspöke például levélben javasolta izlandi kollégájának, hogy használjon gyömbért a megfázása enyhítésére. Ami a szerecsendiót illeti, az a fahéjhoz hasonlóan csökkenti a vércukorszintet, és növeli az inzulin szintjét.

Az ügyvédek szaga ellen is véd

Ahogy a szerecsendió, a szegfűszeg is a Fűszer-szigetekről származik, és arab közvetítők révén került Európába. A többi fűszerhez hasonlóan a szegfűszeg is kifejezetten értékes volt a középkorban – olyannyira, hogy Namuri Blanka svéd és norvég királynőről, a 12. században uralkodó IV. (egyben VII.) Magnus feleségéről feljegyezték, hogy csaknem egy kiló szegfűszeget hagyott hátra pazar örökségül.

Erős illata miatt a szegfűszeget valószínűleg szintén sokáig használták ételek tartósítására. Miközben manapság azért díszítjük a narancsot szegfűszeggel, hogy ünnepi illat járja be a lakást, a 17. században ugyanezt a szegfűszeges narancsot a pestis ellen vetették be: Tullett szerint a fémgolyókba vagy narancshéjba helyezett szegfűszeggel más betegségek ellen is próbáltak védekezni, bár VIII. Henrik angol király legfőbb tanácsadója, Wolsey bíboros a szóbeszéd szerint azért hordott magával mindig fűszerekkel megtöltött narancsot, hogy annak az illata elnyomja a Westminster Hallt betöltő ügyvédek és panaszosok szagát.

A legtöbb fűszerrel ellentétben a szegfűszeg jótékony hatását az evidenciaalapú orvoslásban is régóta elismerik. A szegfűszeg ugyanis eugenolt tartalmaz, amely hatásos helyi érzéstelenítő, ezért régóta használják például a fogászatban. A fűszerből kinyert olajjal a 19. század óta enyhítik a fogfájást, de a fogorvosok előszeretettel használják a szájvizekben, a tömésekben és az érzéstelenítőkben is. Ezen kívül kutatók kimutatták azt is, hogy a szegfűszegkivonat képes volt különféle rákos sejtek növekedésének lassítására, és a kivonat a vastagbél-tumorsejtek pusztulását is elősegítette. Ugyanebben a kutatásban azt is megvizsgálták, hogy egerekben hogyan hat a szegfűszegkivonat a daganatok növekedésére, és kimutatták, hogy a kontrollcsoporthoz képest jelentősen gátolta a tumorok fejlődését.