Ha megfelelően használjuk a legelőket, akkor a marhahúsnak sem kell búcsút intenünk
A legeltetés egyszerre lehet áldás és átok – állítják a Massachusettsi Műszaki Egyetem (MIT) kutatói, akik a Nature Climate Change folyóiratban március 15-én megjelent tanulmányukban ismertetik legújabb eredményeiket.
Kutatásuk szerint a talajtípushoz és mikroklímához optimalizált legeltetéssel és legelőkezeléssel növelhető a vegetáció által a légkörből kivont szén-dioxid mennyisége, ugyanakkor a túlhasználat következtében erodálódó talaj nettó kibocsátóvá teheti még a látszólag egészségesen zöldellő réteket is. Az MIT kutatói szerint jelenleg inkább az utóbbi jellemzi a túlnyomórészt szarvasmarhatartásra használt gyepeket, ezért új módszertant dolgoztak ki arra, hogy meghatározhassák, hol és mikor következik be az átbillenés.
Legelni vagy nem legelni?
Ehhez mindenekelőtt megbecsülték a legeltetett területek szén-dioxid-elnyelő kapacitásának változásait az elmúlt évtizedek adatsorai alapján, majd kiszámolták, hogy az optimalizálás mennyivel növelné meg azt.
A kutatóknak ugyanis feltűnt, hogy szakirodalom hol átokként, hol pedig áldásként tárgyalja a gyepterületek legeltető hasznosítását. Márpedig az ENSZ mezőgazdasági szervezete, a FAO adatai szerint a világ mezőgazdaságilag hasznosítható területeinek 70 százaléka legelő, amin a könnyebben emészthető haszonnövényeket nem is lehetne termeszteni.
Gyep alatti szénraktárak
Az állatok legelő-tipró tevékenysége optimális fényviszonyokat és tápanyagbevitelt biztosíthat olyan növénytársulásoknak, amelyek gyökérzetén keresztül jelentős mennyiségű szén kerülhet a talaj mélyebb rétegeibe, ahol bolygatás híján évszázadokig, sőt inkább évezredekig elraktározódhat. Ez a szénciklus azonban rendkívül sérülékeny.
A kutatók közel 1500 különféle talajtípus méréseken alapuló szénciklusát, valamint az ezeken zajló legeltetési gyakorlatot összehasonlítva arra jutottak, hogy
az állatok létszámának és a kihajtások gyakoriságának emelkedésével átbillen a rendszer, és a talaj széntartalma intenzíven csökkenni kezd. A kutatók megállapítása szerint ennek oka, hogy intenzív legelés szó szerint elkoptatja, vagyis erodálja a legelői vegetációt éltető talajt.
A legeltetett állományok elől a vegetációs szezonban elkerített szelvényekből vett talajminták vizsgálata azt mutatta, hogy sem a terület éves középhőmérséklete, sem az éves átlagos csapadékmennyiség nem annyira meghatározó a szén-dioxid megkötésének szempontjából, mint az adott terület talajrétegének vastagsága. A legfontosabb paraméter szerintük a növénytársulásokat éltető biomassza.
A kutatók ezek után mesterséges intelligenciával operáló modellszámításokkal számszerűsítették ezen paraméterek, az intenzitást befolyásoló tényezők (hőmérséklet, csapadék, talajtulajdonságok) fontosságát a legeltetés talaj szénkészletére gyakorolt hatásának (pozitív vagy negatív) előjelének és nagyságának módosításában. Azt tapasztalták, hogy a talaj szénkészlete nő, majd csökken a legeltetés intenzitásának növekedésével, de egyáltalán nem az elvárt lineáris módon.
Kiderült, hogy az elmúlt néhány évtizedben a túllegeltetés következtében 46 milliárd tonna, a legelők talajában egy méteres mélységig elraktározott szén szabadulhatott fel globálisan. Összehasonlításként: az összes fosszilis tüzelőanyagból származó üvegházhatású gázok éves kibocsátásának összmennyisége körülbelül 10 milliárd tonna, a legeltetésből így több mint négy évnyi veszteség származik a világ összes fosszilis kibocsátását együttvéve.
Optimalizálási mutatók
Az elemzés kimutatta, hogy a legeltetés intenzitása és a környezeti feltételek, például a hőmérséklet közötti kölcsönhatás magyarázatot adhat a változékonyságra, mivel a magasabb legeltetési intenzitás és a melegebb éghajlat nagyobb szénveszteséget eredményez. Az MIT kutatói szerint ez azt jelenti, hogy a politikai döntéshozóknak figyelembe kell venniük a helyi abiotikus és biotikus tényezőket, hogy hatékonyan kezeljék a legelőket. Úgy vélik, hogy az ilyen összetett kölcsönhatások figyelmen kívül hagyása az ENSZ éghajlatváltozási kormányközi testülete, az IPCC által meghatározott irányelvek alábecsülik a legeltetés következményeit.
A helyi környezeti feltételeket magában foglaló megközelítést alkalmazva a csapat globális, nagy felbontású térképeket készített az optimális legeltetési intenzitásról és azokról a küszöbértékekről, amikortól a legelők raktározóból kibocsátóvá válnak.
A kutatók azt is kiszámolták, hogy globálisan mennyi szén-dioxidot lehetne megkötni, ha az összes legelőt az optimális legeltetési intenzitásra korlátoznák. Azt találták, hogy jelenleg az összes legelő 20 százaléka lépte át a küszöböt, ugyanakkor a túllegeltetés nélkül 63 milliárd tonna megkötésére volnának képesek évente, ami, mint állítják, természetes erdősítéssel 30 év alatt megköthető mennyiségnek felel meg. Az optimális szint eléréséhez viszont az összes legelőterület körülbelül 75 százalékán csökkenteni kellene a legeltetés intenzitását.
Ez nem csak a globális húsfogyasztás visszafogásával valósítható meg, hanem azzal is, hogy a szarvasmarhákat a legeltetési intenzitás által súlyosabban érintett területekről a kevésbé érintett területekre terelik át. A globális szakaszoltatással szerintük elérhető a kibocsátás radikális csökkentése úgy, hogy közben a marhahúsnak sem kell lekerülnie az étlapokról. Már csak azért sem, mert a kutatók szerint a legeltető állattartás karbonlábnyoma még így is kisebb, mint ha a zöldségalapú étrendre való áttérés miatt még a jelenleginél is több szántóföldet kanyarítana ki az emberiség a természetből növénytermesztési célokra.
Regeneratív megoldás
Az egyik, már bevált metódus, a no till vagy no tillage néven emlegetett, a szántás műveletét elhagyó regeneratív rendszer lehetne, amelynek lényege, hogy a gazda a talaj túlzott bolygatása nélkül biztosítja a legelők növénytársulásainak fejlődéséhez szükséges tápanyagokat és nedvességet.
A FAO adatai szerint az USA-ban az összes mezőgazdasági terület 23 százalékát már ezzel a technológiával művelik, Dél-Amerikában pedig még ennél is nagyobb a no till földek aránya. Argentínában az ezredfordulón mindössze az agrárterületek 2 százalékán nem szántottak, de mostanra már a szántóföldek 74 százalékán, Brazíliában pedig a felén nyugdíjazták a hagyományos ekéket. Ehhez képest az Európai Unió mezőgazdasági területeinek mindössze néhány százalékát művelik szántás nélkül (Finnország jár az élen 9 százalékos részaránnyal), és Magyarországon is alig pár ezer hektárt művelnek ilyen technológiával.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: