A Mecsekben a hegyi patakok felét veszélyezteti az ideiglenes kiszáradás
A klímaváltozás a legdrámaibban a korábban állandó vizű, mostanra egyre gyakrabban kiszáradó hegyi patakok ökoszisztémáját alakítja át Magyarországon – állítják az Ökológiai Kutatóközpont munkatársai, akik a Hydrobiologia folyóiratban publikált tanulmányukban ismertetik első eredményeiket.
A Magyar Kutatási Hálózat (HUN-REN) pénteki közleménye szerint „a kiszáradás miatt a fajok és az egyedek száma csökken, ám az első, rövid idejű kiszáradások után megnő azon fajok aránya a közösségben, amelyek helyben ki tudják várni a víz visszatérését”.
Bozóki Tamás, Várbíró Gábor, Csabai Zoltán, Schmera Dénes és Boda Pál a Mecsekben vizsgálta az elmúlt négy évben a felszíni vízfolyások változásait. A hegység déli elhelyezkedése miatt közelebb van a mediterráneumhoz, így elsőként itt volt megfigyelhető az állandó vizű patakok ideiglenes kiszáradása. Arra voltak kíváncsiak, hogy ezekben az ökoszisztémákban élő, „szabad szemmel is látható gerinctelen állatok (például szitakötők, poloskák, kérészek, csigák, kagylók, piócák) miként reagálnak arra, hogy átmenetileg eltűnik a számukra éltető közeg” – olvasható a HUN-REN weboldalán.
Korábban az állandó vizű hegyi patakok mindössze 5-10 százaléka száradt ki időlegesen, 2023-ra viszont már a felüknél kialakult ez az addig szinte ismeretlen jelenség. A kutatók szerint azonban, ha a kiszáradások időtartama és gyakorisága is növekszik, akkor kizárólag a szárazságnak ellenálló fajok lesznek képesek fennmaradni.
Ismert, hogy a fajok életben maradását segítő funkciók két csoportra – rezisztens és reziliens funkciókra – oszthatók. „Bár mindkettőt szokás ellenálló képességnek hívni, valójában igen különböző tulajdonságokat takarnak. A rezisztens funkciók segítségével az állatok helyben képesek túlélni a kiszáradást (vagyis nem kell elmenniük, átmenetileg mégis képesek életben maradni). A reziliens funkciók viszont az állat visszatérését segítik, amikor a meder újra megtelik vízzel (tehát a túlélés érdekében el kell menekülniük, azután gyorsan visszajöhetnek). A kistestű állatok például inkább rezisztensek, hiszen könnyebben be tudják ásni magukat az iszapba, ahol megvárhatják, míg újra víz alá kerül az élőhely. A nagy méretű fajok viszont általában jobban repülnek, így a nagy test- és szárnyméret a rezilienciát növeli, mivel ezek az állatok könnyebben elmehetnek, ám hamarabb vissza is tudnak térni” – olvasható a közleményben.
Kiderült, hogy amikor korábban állandó vízterek először száradnak ki, akkor főleg a rezisztens funkciók segítik a fajok túlélését: „emiatt a kiszáradó patakok élőlényközösségeiben nagyobb lesz a rezisztens funkciók aránya, mint az állandó vizek közösségeiben”. Az, hogy a rezisztens funkcióval túlélni képes fajok maradnak nagyobb arányban a közösségben, egyúttal azt is jelentheti, hogy a reziliensek elmenekültek, és még nem tértek vissza. Az ökológus szerint azonban elképzelhető, hogy ez csak a kiszáradások megjelenésének kezdeti időszakában van így. Ahogy az elkövetkező években egyre gyakrabban és hosszabban száradnak majd ki a patakok, megtörténhet, hogy a reziliens fajok is visszatérnek a közösségbe, de az is lehet, hogy a növekvő kiszáradás miatt olyan ritkán lesz víz a mederben, hogy azt csak néhány faj tudja majd elviselni. Minden jel szerint Magyarország egész területén egyre gyakoribb lesz a patakok kiszáradása, a vízi közösségek folyamatos monitorozása révén azonban a kutatókat már nem éri teljesen felkészületlenül az élőlényközösségek válasza, ezért nagyobb esély lesz a megmentésükre is.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: