Időszámításunk előtt 150-ben negyvenezres, izgatott tömeg várta lélegzetvisszafojtva, hogy hivatalosan is kezdetüket vegyék a játékok a mai Görögország délnyugati részén romokban fennmaradt, völgyben fekvő városban, Olümpiában. Az anyaszült meztelen atléták a várostól nyugatra magasodó domb oldalába vájt alagútból bukkantak elő, tetőtől talpig illatos olajjal bekenve, a közönség pedig üdvrivalgással fogadta a sportolókat. Az olümpiai játékok győztese, legalábbis Tony Perrottet ausztrál író leírása szerint, egyszerre volt félisten és rocksztár, maga az esemény pedig egyszerre volt vallási és kulturális fesztivál, ennek minden ma is ismert velejárójával: tömeggel, bűzzel, elviselhetetlen hőséggel és porral.

Hiába rendezték meg ezer éven keresztül a játékokat, miközben különböző sportágak jöttek és mentek, Perrottet szerint az élménynek ez a része nagyjából megmaradt, bár, mint a szerző az ókori turizmusról szóló könyvében írja, a későbbiekben építettek a helyszínre néhány fogadót (eddig két ilyen épület maradványait tárták fel), ahová csak a kiváltságosak juthattak be, és ők is csak akkor, ha jó előre lefoglalták maguknak a szállást. Ivóvíz is csak viszonylag későn, a második században került a völgybe: ekkor épült meg az az akvadukt, amelyen egy négy kilométerrel arrébb lévő forrásból vezette ide az ivóvizet, addig a nézők kénytelenek voltak az árusok kínálatára, illetve az ásott kutak vizére hagyatkozni.

Rántott farkasmellbimbó

Perrottet ugyan valószínűleg főleg a fantáziájára hagyatkozik, amikor ismerteti az olümpiai menüt, de olyan nagyot nem tévedhet; a nézők, ha nem is pacsirtanyelvet, fókaorrot vagy rántott farkasmellbimbót kaptak, valószínűleg kénytelenek voltak beérni gyantás borral, száradó kenyérrel vagy a hőségben hamar romló sajttal. Ezek a körülmények az egészségnek sem kedveztek: a második századi rétor és bölcselő, Lukianosz szerint csakhamar tömegével tört ki a hasmenés a nézők között, ami tovább rontott a helyzeten, és hiába áldoztak a papok Zeusznak, a legyek elűzőjének egy egész bikát, az sem használt. Az, hogy Lukianosz is erre a szokásra hivatkozik, nem véletlen: az olimpia számos eredettörténete közül az egyikben a játékok alapítóját, Héraklészt zavarták a legyek, ezért az áldozatában a legyek elűzőjeként aposztrolfálta Zeuszt, akinek tetszhetett a dolog, mert valóban el is űzte a rovarokat. Innentől az oltárnál így szólították meg az istent, de úgy tűnik, hogy a trükk csak egyszer működött, ugyanis Lukianosz és Pauszaniasz is rengeteg légyre panaszkodott.

A pánhellén eszme

Ahhoz képest, hogy mekkorára nőtt, az ős-olimpia még viszonylag szerényen indult, az egyik (talán legnépszerűbb) eredettörténet szerint az i.e. 9. század elején, amikor állandósultak a harcok a Pelopponészosz lakói között. Ez nem csak a veszteseknek, hanem a győzteseknek is komoly áldozatokkal járt, ezért a spártai, az akháj és az iphitoszi döntéshozók i.e. 884-ben összegyűltek, hogy békét teremtsenek. A tárgyalásokon arra jutottak, hogy kikérik a delphoi Apollón-jósda véleményét is, aminek alapján arra jutottak, hogy Olümpiát szent helynek nevezik ki, ahová fegyverrel tilos belépni, és ahol négyévente Zeusz tiszteletére sportversenyeket tartanak majd.

Ez persze nem hozta el az áhított békét, sőt, a különböző régiók gyakran kértek háborús tanácsot is az itteni jósoktól, de a jósda népszerűségével a versenyeké is nőtt: az i.e. 7. században már a pángörögség egyik fontos szimbólumának számítottak, és a kezdetben csak a Pelopponészoszi-félszigeten kívül is híre ment az eseményeknek. Sajnos maga az olimpiai béke is csak legenda, ami éppen erre a tárgyalásra utal vissza: valójában a háborúk nem álltak meg attól, hogy kitört az olimpia, a rendezvényre igyekvő résztvevők és látogatók, valamint Olümpia biztonságát minden görög félnek szavatolnia kellett. Ez általában meg is történt; a modern kori olimpiai játékok atyja Coubertin éppen ezért gondolta úgy, hogy ez az akkor már nemzetközi rendezvény alkalmas lenne a világbéke elősegítésére – az ENSZ és a Nemzetközi Olimpiai Bizottság épp ezért hangsúlyozza még ma is, hogy a rendezvényeknek a sportteljesítmény mellett a békéről is kellene szólniuk.

Lokálisból globális

Kezdetben még emberléptékű buliról volt szó: Kertész István sporttörténész szerint a növekvő népszerűség ugyan több embert vonzott a játékokra, de ezzel még lépést lehetett tartani. Vendégházak épültek az érkezők elszállásolására, akik különböző előjogokban részesülhettek, és i.e. 500 körül „a kezdetben csupán helyi kultuszt magában rejtő Alpheiosz-völgy a távolról ideérkező görögök révén pánhellén jelleget kapott”. Ennek diplomáciai jelentősége is volt: amikor i.e. 480-ban javában dúlt a háború, a perzsabarát és perzsaellenes sportolók „békés versengésben mérték össze erejüket” az olimpián.

Idővel a rendezvény pánhellén jellege is fellazult, bár nem jelentős mértékben. Amikor I. Alexandrosz makedón király jelezte, hogy makedónok is indulnának a versenyen, először be kellett bizonyítania, hogy a makedónok valójában görögök, és Héraklésztől származnak. Később (i.e. 500 körül) a görög peremvidékek, a mai Szicília, Dél-Itália és Thesszália lakóit is bevonták a versengésbe, azzal a céllal, hogy a pánhellén eszmét népszerűsítve „igazi” görögök lehessenek – ezért még külön versenyszámokat is meghirdettek, amelyekben ezek a régiók juthattak esélyhez. Kertész szerint ilyen volt a kancalovaglás (kalpé) és az öszvér kettesfogatok versenye (apéné) is, ezeket később (i.e. 444-ben) törölték is a versenyszámok közül, amikor a felzárkózást sikeresnek ítélték.

Szakralitás

Az olümpiai versenyek nemzetegyesítő hatása persze nem csak a sportszeretetnek volt köszönhető: ezek nem csak látványosságnak számítottak, hanem fontos vallási ünnepnek is (az eredeti helyszínen kívül még több városban tartottak hasonlóakat, de a legnagyobb presztízse az olümpiai rendezvényeknek volt). Egyes feltételezések és eredettörténetek szerint az első verseny is szinte tisztán vallási töltetű volt, hasonló a kelta újévhez, a samhainhoz, vagy a húsvéthoz, és az erről szóló történetben a verseny magával az idővel, illetve a kalendáriummal folyt: a Nap és a Hold újévének rivalizálásáról lehetett szó. Bár James Frazer az Aranyágban Olümpiát csak a jóslatok miatt említi, a versenyekre nem tér ki, ez hasonló szokásnak tűnik, mint ami az emberiség történetében lépten-nyomon felbukkan, és nem hiányoznak belőle az általa kiemelt kötelező rituális elemek sem.

Hajós Alfréd és a rétorok

Az olümpia idővel túlnőtt önmagán, és a meztelen atléták mellett (akik a fizikai tökéletességük mellett a szellemit is be akarták mutatni) számtalan szórakozási lehetőséget kínált az odalátogatóknak, akik között Perrottet szerint ugyanúgy megtalálható volt az analfabéta pék mint az akkor celebnek számító filozófus. Maga a nagy Platón is tiszteletét tette a játékokon, de arról nem szól hír, hogy fel is lépett volna – Hérodotosz ellenben itt alapozta meg a hírnevét, amikor az olümpia központjának számító Zeusz-templomban nekiállt felolvasni a világtörténetét, ami miatt egy csapásra hatalmas celeb lett, méghozzá mindenhol, ahol csak értelmes emberek éltek, a rendezvények eddigre ugyanis a civilizáltnak tartott világ összes szegletéből vonzották a látogatókat.

Ez Perrotet szerint zseniális húzás volt, annyira, hogy Lukianosz még irigykedett is rá, de azt is mutatja, hogy itt nem csak a sportnak volt becsülete, hanem a művészetnek, a filozófiának és a szónoki tudománynak is. Maga Lukianosz is az olümpián szerezte a hírnevét, méghozzá nem sportolóként, hanem rétorként. A modern olimpia ezt a hagyományt is megpróbálta megőrizni annyiban, hogy 1912 és 1948 között festészetben, szobrászatban, zenében, építészetben és irodalomban is hirdettek versenyeket; ezekben Hajós Alfréd még duplázott (sőt, triplázott) is, a két 1896-ban begyűjtött aranyérem mellett egy ezüstöt is szerzett 1924-ben, Párizsban – építészetben.

Olümpián világlátás

Az olimpia viszont nem csak egy buli volt, hanem egy világlátás. Nem olyan, mint Budán élni, hanem még több: a görögök az első olimpiától számolták az időszámításukat is, a pánhellén eszme egyik legfontosabb szócsövének, sőt formálójának számított, és úgy általában véve annak ellenére is tömegeket mozgatott meg, hogy egy Lukianosz által ismertetett anekdota szerint egy római azzal fenyegette meg az engedetlen rabszolgáját, hogy ha nem viselkedik jobban, elküldni az olimpiára nézőnek, aztán megnézheti magát. Ez a második században volt, ha úgy nézzük, a klasszikus olimpia alkonyán – már ha elfogadjuk az első és utolsó rendezvény időpontját. Persze ehhez kellett az a bő ezer év is, a hivatalos adatok szerint i.e. 776 és i. sz. 393 között annyi idő telt el, hogy könnyű azt hinni, hogy a második században már a B oldalt játszották, pedig hát dehogy.

Annyira nem, hogy az olimpia hamisítatlan pogány ünnepként még a kereszténységbe is beszivárgott, méghozzá a legmélyére. Michael Poliakoff amerikai történész szerint (pdf) Jákob, Jób és számos más bibliai alak cselekedeteit is a klasszikus görög birkózás szakkifejezéseivel írták le a szertők, ami több szempontból is érdekes, hiszen arra mutat rá, hogy hiába voltak feszültségek az olimpia „pogány” ünnepe és a keresztények és a zsidók között, a játékok összetartó ereje erősebbnek bizonyult, mint a görög-római hagyományokkal szembeni ellenállás. Annyira erősnek, hogy még magát Szent Lászlót is Isten atlétájaként emlegették, pedig addigra, mire a magyar szentet így hívhatták volna, már rég nem volt ókori olimpia, és még bőven nem volt újkori olimpia.

Jób, a birkózó

A római kori keresztények bizonyos értelemben csatlakoztak is az olimpiai hagyományokhoz: ezeken a játékokon csak az első helyezettet díjazták, Poliakoff szerint pedig a korai kereszténység a Sátánnal és a földi vágyakkal való küzdelemben ugyanezt a szellemet és ugyanezt a retorikát örökítette tovább.

A meztelenkedés, pláne Zeusz imádata viszont már nem fért bele a keresztények értékrendjébe, legalábbis a későbbi időkben nem, maga a Woodstock-hangulat pedig végképp kivágta a biztosítékot a szigorúbb szenteknél. Nagy Szent Vazul a negyedik században például utálatát fejezte ki a cirkusz és egyéb látványosságok iránt, és azt hangoztatta, hogy a keresztény emberhez csak az a méltó, ha megveti a porhüvelyét. Mások viszont az antik örökség mentén úgy gondolták, hogy a kisportolt testben nincs semmi megvetendő, hiszen Isten mintájára teremtetett, de épp ezért is bűn, ha bokszmeccs, birkózás vagy pankráció közben ezt a testet gyötrik, hajtogatják össze és csépelik (a pankrációban akkoriban nem bugyiba öltözött emberek próbáltak úgy tenni, mint akik szörnyű sérüléseket okoznak egymásnak, hanem meztelen emberek okoztak egymásnak szörnyű sérüléseket. A szemkinyomást mondjuk legalább tiltották a szabályok).

A pogány olimpia alkonya

Akkor a kereszténység okozta volna a pogány olimpia vesztét? Nem valószínű: a rendezvények bő ezer éve alatt előfordult minden, ami előfordulhatott, és ha valamiért rajongtak az emberek és még múltja is volt, az éppenséggel az olimpia volt – még akkor is, ha egyesek szemét szúrta, hogy mégiscsak Zeusz ünnepéről van szó. Ezért I. vagy II. Theodosius betiltotta a játékokat, mert azok szerinte a test dicsőítésééről szóltak, miközben Krisztus igazi katonái nem foglalkoznak az ilyen világi hívságokkal. Akárhogy is, azért foglalkoztak vele, legalábbis szóban, ahogy az ókeresztény szövegekből is kitűnik.

Poliakoff a 11. századból idéz olyan példákat, ahol a görög nyelvű szövegeket idézve Jóbot egyértelmű atlétikai hasonlatokkal írják le, de szerinte a bibliai hős a középkorba is atlétaként vonult be: a leírásokat egy az egyben vették át a Sátán elleni küzdelemből, méghozzá görögül ugyanúgy, mintha test test ellen történő mérkőzésről lenne szó.

A kezdeti időkben még csak egy napig tartott az ünnep, a végére már öt napra húzták ki. Miután Zeuszról szólt, igazából minden görögnek illett megjelennie rajta – ez nem így történt, de Perrottet szerint azért minden civilizált ember vágyott rá. Miután nemzetközi játékokról volt szó, az idegenvezetők is csakhamar megjelentek, akikre már a korabeli források is panaszkodtak. Mire az ünnep megbukott, már túl volt a virágkorán, de egyáltalán nem biztos, hogy a keresztények okozták a vesztét: ha nem is Vazul, de több keresztény hitt abban, hogy a jól ápolt testben jól karban tartott lélek lakik – igaz, az olimpiai tábor, ami a mai olimpiai falu megfelelője, a homoszexualitás melegágya volt, legalábbis több korai keresztény szerző szerint. Mások szerint nem: aki nyerni akart, türtőztette magát, akárhány beolajozott atléta is vette körbe, ráadásul Perrottet leírása szerint nemhogy csak férfiak indulhattak az olimpián, de a faluba való bekerülés is körülményes volt, ráadásul önköltségi alapon működött, aki nem tudott félrerakni kilenc hónapnyi bevételt, az nem is reménykedhetett benne. Az olimpián csak szabad görög férfiak indulhattak, és hiába a sok sikertörténet a pékekről és halárusokról, azért nehezen hihető, hogy volt ennyi pénzük csak arra, hogy hátha megnyerik a versenyt – amitől persze automatikusan rocksztárok lettek volna.

Mint minden fesztiválnak, az olimpiának is ki kellett fújnia egyszer, de ez nehéz halál volt, és nem is volt hozzá elég a betiltása. A római császárok elég sok mindent tiltottak be a nadrágviseléstől a bíborszínig, de egyiknek sem volt (annyira) maradandó hatása, hogy egy bő ezer éven át tartó divatot le tudjon törni: az olimpia a költségvetés áldozata lett. Ezt persze sok mindennel össze lehet kötni, de annyi hagyomány van, amit a kereszténység tárt karokkal fogadott, hogy össze se lehet számolni, de az olimpiának mennie kellett: ennek az egyik oka az aszketizmus, a másik pedig az érdeklődés hiánya lehetett, hiszen miközben az ókorban az ünnepség világsztárrá tette Hérodotoszt, később már kopott a nimbusza, és hát persze ki akarna első lenni ott, ahol nincs vécé, rohadt meleg van, és nem is biztos, hogy lesz még nagyszínpad jövőre is.