A legészakibb sarkvidéki kutatófalu zord mindennapjai egy magyar származású fotós szemével
„Három gleccsert látok az irodám ablakából. Ezek a jégtömegek évente 100-300 méterrel húzódnak vissza” – mondta Lars Ole Saugnes, a világ legészakibb településén található Ny-Ålesund kutatóállomást működtető norvég állami vállalat, a Kings Bay AS ügyvezető igazgatója egy budapesti fotókiállítás csütörtöki megnyitóján. Az állomásnak otthont adó Jeges-tengeri szigetcsoporton, a Spitzbergákon eközben olvad a permafroszt is, és a tengerfelszíni hőmérséklet eddigi, mintegy 2,5 fokos növekedése miatt kezd megváltozni a fjordok halállománya, ami megnehezíti a helyi madárpopulációk életét.
A Sopronban született fotográfus, Esther Horvath új tárlata (A Sarkvidéki éjszaka csillagai, Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ) bemutatja a különleges sarkvidéki kutatófalu mindennapjait, láthatóvá teszi az emberiség jövője szempontjából kulcsfontosságú klímakutatásokat folytató szakembereket, és bepillantást enged a zord környezetbe, amelyben munkájukat végzik.
Az Alfred Wegener Intézet Helmholtz Sark- és Tengeri Kutatóközpontjának fotósát a megnyitón többen is méltatták: a Capa Központ szakmai igazgatója, Virágvölgyi István úgy jellemezte Horvath munkáját, hogy az egy olyan távoli világgal köt össze bennünket, ahová halandó ember nemigen jut el az életben, míg ifj. Vitray Tamás, a National Geographic Magyarország főszerkesztője kontrasztba állította az emberi létezésre szinte alkalmatlan környezetet az abban élőket mágikusan megörökítő felvételekkel.
Horvath célja az október 25. és 2025. január 31. között látogatható kiállítással az, hogy bemutassa azokat a kutatókat és dolgozókat, akik a Spitzbergákon az egész emberiségnek fontos tudományos adatokat rögzítenek, vagy lehetővé teszik azok összegyűjtését. A fotográfus szerint a 100 év múlva élő emberek úgy fognak majd rájuk visszagondolni, mint akik felhívták a figyelmet arra, hogy óriási változások küszöbén állunk. Munkájával ahhoz szeretne hozzájárulni, hogy a lakosság megértse, milyen átalakulások zajlanak a Földön, és rávilágítson a megismerésükhöz szükséges hosszú távú, emberfeletti erőfeszítést igénylő kutatómunkára.
„Ez a dedikáció az, ami engem nagyon megfog az emberekben, ahogy Ingrid is említette, hogy két és fél éve él ott” – mondta Horvath, utalva a megnyitón szintén megjelenő és beszédet mondó Ingrid Kjerstad tengerbiológusra, a Norvég Sarkkutató Intézet kutatásvezetőjére. Az a döntés, hogy mit kezdünk a sarkkutatók által rendelkezésünkre bocsátott információval, Horvath szerint már a mi kezünkben van, de ő abban bízik, hogy hallgatunk rájuk.
A Spitzbergák a globális felmelegedés ground zero-ja
A Spitzbergák egy Norvégiához tartozó sarkvidéki szigetcsoport, amely egykor bálnavadászati központként szolgált. A fjordok által szabdalt Spitzbergákon, amelynek jelentős részét gleccserek borítják, talán mindennél szembetűnőbb módon érhetők tetten a globális felmelegedés hatásai. Az elmúlt egy évszázadban a szigetcsoport éves átlaghőmérséklete közel 4 Celsius-fokkal nőtt, és 1991 óta a hőmérséklet növekedése az északi-sarkvidéki átlagnál kétszer, a globális átlagnál pedig hétszer gyorsabb.
Ny-Ålesund a 20. század közepéig bányászfaluként működött, és 1967 óta szolgál kutatóállomásként. Az északi szélesség 79. fokán elterülő települést, ahol Horvath eddig kilencszer járt, november elejétől február elejéig teljes sötétség borítja. Ez az a sarkvidéki éjszaka, amely a tárlat címét is adja.
Amellett, hogy felvételeivel ráirányítja a figyelmet a klímaváltozásra és a Ny-Ålesundon élő emberekre, Horvath az ott dolgozó női kutatókat és szakembereket is be kívánta mutatni. Mint mesélte, amikor ő felnőtt, a tévében nem látott sarkkutató nőket, így nem igazán voltak példaképei, akikre fel tudott volna nézni. A 2020-ban a World Press Photo pályázat Környezet kategóriájában első helyet megszerző fotográfus portréfelvételeivel ezen kívánt változtatni, hogy ezzel is inspirálja a következő nemzedék kutatóit.
A fotográfus jövő héten ismét visszatér Ny-Ålesundba, hogy folytassa a hónapokig tartó sarkvidéki éjszakában zajló kutatások dokumentálását, amellyel reményei szerint közelebb tudja hozni az átlagemberekhez a sarkkutatást és azokat, akik ezt a különösen nagy jelentőségű munkát végzik.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
