Minden eddiginél részletesebb képet kaphattak a kutatók a Jupiter sarki fényeiről a James Webb űrtávcső felvételeinek köszönhetően, amelyek sokat elárulnak a bolygó mágneses mezejéről, éghajlati és hőmérsékleti viszonyairól is. A felvételekből olyan részletek is kiderültek, amelyek a Hubble teleszkóp által készített képekből nem, a kettő összevetése után pedig nemcsak az derült ki, hogy milyen lehetőségek rejlenek a James Webb-ben, hanem az is, hogy azért még a Hubble-t sem érdemes leírni.

Míg a Földön a sarki fény akkor keletkezik, amikor a napszél töltött részecskéi a Föld mágneses mezejébe csapódnak, és kölcsönhatásba lépnek az itt található gázokkal, a Jupiter esetében (ahogy a Marsnál is) ennél komplexebb folyamatokról van szó.

Az ottani sarki fény százszor olyan fényes, mint amit a Földön lehet látni, és a napszél töltött részecskéi mellett több tényező is szerepet játszik a kialakulásában. A Jupiter mágneses mezeje a bolygó környezetéből is a légkörbe vonzza a töltött részecskéket, így a fényekhez a bolygó egyik holdjának, az Iónak a vulkanikus tevékenysége is hozzájárul.

Új képek, új kérdések

Jonathan Nichols, a Leicesteri Egyetem csillagásza szerint eredetileg arra számítottak, hogy a sarki fények hamar kialszanak, ehelyett a felvételek valóságos tűzijátékról tanúskodtak. A Hubble korábbi felvételei az ultraibolya tartományban készültek, és már ezekből is kiderült, hogy a Jupiteren milyen élénk a sarki fény, de ezekről számos olyan részlet kimaradt, amit a James Webb közeli infravörös kamerája (NIRcam) most feltárt.

Bár az új felvételek sok mindent megmagyaráznak a bolygó légkörének felső részén végbemenő hőmérsékleti változásokról, azért új rejtélyeket is felvetnek: Nichols szerint azoknak az erős fényjelenségeknek, amelyeket a James Webb rögzített, nyomuk sincs a Hubble felvételein, ezt pedig az magyarázhatja, hogy a légkörbe egyszerre érkeznek kis és nagy energiájú részecskék, amiről korábban azt hitték, hogy lehetetlen.