A medve erős (és nem játék). A farkas gonosz. A kutya ugat, a karaván halad, a róka meg ravasz – ráadásul a világ szinte minden táján. Ebből csinálta meg a szerencséjét La Fontaine, Fekete István, Roald Dahl, Aesopus és végső soron az Ylvis nevű norvég paródiazenekar is, akiknek a The Fox (What Does the Fox Say) című, szándékosan és pusztítóan rossz száma mostanra már több mint egymilliárd megtekintésnél jár a Youtube-on. Ez nem lehet véletlen: ha egy állatról már egy 4400 éves agyagtáblán is azt jegyzik fel, hogy ravasz, sőt, a magyar nevét is a finnugor rav vagy rov (ravasz) tőből képezték, ami aztán kicsinyítő képzővel előbb ravka, majd rauka, ebből pedig róka lett, az bizonyára tud valamit. Például ravaszkodni.

Régi történet

A történet régről indul, ahogy a mezopotámiai példa is mutatja, de többé-kevésbé követhető, és kiderül belőle az is, hogy nemcsak a róka formált minket, hanem mi is a rókát. Adele Brand brit ökológus a The Hidden World of the Fox című könyvében hosszasan értekezik arról, hogy miként fejlődhetett ki ez a csodálatos állat, ami ugyanúgy képes alkalmazkodni a vadonhoz, mint az emberhez, és amelynek a kecsességét és találékonyságát évezredek óta csodálja az ember – és persze fél is tőle, csak nem úgy, mint a farkastól.

A kutyafélék (Canidae), ahová a róka is tartozik, bölcsőjét a jelenlegi ismereteink szerint Amerikában ringatták, a család eddigi legrégebbi tagjának fosszíliái a mai Texas területéről származnak. A Prohesperocyon 36,6 millió évvel ezelőtt járta az ottani erdőket, amikor pedig a klíma lehűlt, és az erdők helyét átvették a füves síkságok, a hosszú lábak és a fürgeség hatalmas előnyt jelentettek. Nem elég nagyot: a Prohesperocyon kihalt, ahogy a róka történelmi atyafiságának nagy része is, de ami neki előnyt jelentett, az a későbbiekben sem számított hátránynak. A 9 millió évvel ezelőtt kihalt Leptocyon már a mai róka közvetlen elődjének tekinthető: míg a Prohesperocyon a fogazata alapján javarészt növényeket fogyasztott, ezek az állatok a mai rókához hasonlóan már mindenevők voltak.

Az apró termetű, de fürge és bizonyára már akkor is ravasz állatok idővel meghódították az egész világot. Brand szerint először Dél-Amerikában és Eurázsiában jelentek meg. A ma ismert vörös róka legrégebbi ismert előfordulását éppen a mai Magyarország területén dokumentálták 3,4 millió évvel ezelőtt, amikor az ember még éppen csak elkezdett kőeszközöket használni, ő már a magyar erdőkben ravaszkodott.

A róka sikeréhez hozzátartozik az is, hogy képes alkalmazkodni, és nem viszolyog a költözéstől: gyors, mobilis, ha a körülmények megfelelőek a számára, megjelenik egy élőhelyen, ha nem, odébbáll (ezt mutatja a brit Brand azon megállapítása is, hogy a Brit-szigeteken a jégkorszak idején nem voltak vörös rókák, amint azonban enyhült az idő, rögtön megjelentek; ugyanez figyelhető meg most a felmelegedő Svédországban is, ahonnan éppen a sarki rókákat szorítják északabbra).

A róka és az ember

És a róka képes volt alkalmazkodni az emberhez is: egy 16 ezer évvel ezelőtti temetés során egy nőt pattintott kőtárgyakkal és egy rókával együtt helyeztek örök nyugalomra, ami Brand szerint arra is utalhat, hogy az akkori emberek legalábbis valamennyire megszelídítették a rókát, de legalábbis érzelmi jelentőséget tulajdonítottak a velük való kapcsolatnak.

A sort további sírok, rajzok és történetek követik, amelyekben a róka már (jóval Csilicsali Csalavári Csalavér előtt) a ravaszdi képét mutatja. Olyan, még ha nem is akkora jelentőségű figurává válik, mint Loki a skandináv mitológiában: csal, hazudik, lop, de mindenestül mégsem rossz, egy apacs történet szerint például ő lopja el a tüzet a szentjánosbogaraktól, és ő adja oda az embereknek. A már említett mezopotámiai történetben a róka olyasmire vállalkozik, amire az istenek sem mernek: ki akarja szabadítani Iskurt, a viharistent az alvilágból, méghozzá csellel.

A mítosz vége nem került elő, de a maga 4400 évével ez a legősibb ismert rókamese, és bár a többi sumer történetben az állat nem játszott főszerepet, kitűnik belőlük, hogy tisztelték őket, de tartottak is tőlük – nagy valószínűséggel a rókák itt egyrészt az istenek hírvivőjének számítottak, olyan lényeknek, amelyek nem tartoznak sem az isteni világhoz, sem az emberihez, de azért az emberekhez jobban hasonlítanak (családjuk van, lehetnek jók és rosszak is stb). Ez az emberszerűség a róka egész karrierjét végigkíséri; Magyarországon nem is Fekete István regényével, hanem az abból készült rajzfilmmel érhette el a csúcspontját a róka antropomorfizálása.

Az alávaló róka

Aztán valami elromlott, legalábbis nyugaton (a róka népmesei sikereit az is magyarázhatja, hogy valamilyen faja a világ nagy részén megtalálható): jött Arisztotelész, és alaposan megtépázta a faj renoméját. A görög filozófus több szempontból is elég alávalónak tartotta a rókákat: ezek az állatok hideg természetűek, földben élnek, tehát földből is valók, ráadásul még a természetük is rossz.

A farkas vad, a kutya kedves, a róka pedig – meglepetés! - ravasz és álságos. Az már csak a hab a tortán, hogy Arisztotelész a rókák péniszével sem volt elégedett, ebben is az alsóbbrendűségük bizonyítékát látta (akit bővebben érdekel a rókák koronkénti megítélése, illetve a rókapénisztan, Martin Wallen kiváló könyvéből tovább művelheti magát a témában).

Wallen szerint később, az i. sz. 1. században, részben Arisztotelészt követve, részben eltérve tőlük Lucretius római költő-filozófus is megemlékezett a rókákról – méghozzá éppen az elképesztő alkalmazkodóképességükről (lásd ravaszság). Ahogy a költő írja, a róka ravasz, ezt pedig ugyanazzal a szóval (dolus) érzékelteti, mint Aphrodité csábító erejét. A róka itt inkább negatív szereplő, mint pozitív, de az antikvitás szerzői érezhetően le vannak nyűgözve a teljesítményétől – talán Arisztotelészt kivéve, aki szerint egy sárból lévő, föld alatt lakó, az emberre egyáltalán nem hasonlító, ráadásul hibás péniszű állattól semmi jót nem lehet elvárni.

A démoni róka

A középkor Európában inkább Arisztotelész nyomdokain haladva gondolkodott a róka figurájáról, mint a megengedőbb Lucretiusén. Már magában az is gyanúsnak számított, hogy kotorékban él, az viszont már végképp, hogy szinte természetellenesen intelligens, lop, ráadásul még jól is néz ki. A verdikt: a róka maga az ördög, legalábbis valamilyen démon (a vörös róka színe ezt az elképzelést tovább erősítette).

Hans-Jörg Uther német néprajzkutató szerint ezért aztán nem is csoda, hogy számos szent legendáriumában is előkerül a róka figurája, amely általában megpróbálja megkísérteni a szent embereket, természetesen sikertelenül (itt némi eltérés mutatkozik az egyes országok között: míg a középkori francia irodalomban a róka egy szimpatikus bajkeverő, a németeknél maga az ördög). Szent Brigitta egyik csodája az, hogy megszelídít egy rókát, Hilarion róka és teve képében is legyőzi az ördögöt, Bonifác pedig meggyőzi a rókát, hogy szolgáltassa vissza a lopott tyúkot. Miután az állat ezt meg is teszi, feltehetőleg szégyenében el is pusztul.

Általánosságban mégis a németekre jellemző narratíva győzött: a rókával jobb vigyázni, ravasz, megvezeti az embert, démonként még egy szép nő képét is magára öltheti. Ha a róka nem is maga a Sátán, de legalábbis valami démon, varázsló vagy boszorkány. Ennek köszönhetően nem is csoda, hogy a középkorban a róka máját varázslatos csodaszernek tekintették, ami érthető is, hiszen egy Uther által idézett babona szerint a rókát nem kergeti meg a kutya, ember pedig nem tudja elpusztítani. Feltehetőleg ezért is volt drága a rókamájból készült orvosság.

A szimpatikus zsivány

De hiába a rossz sajtó, a középkori történetekből azért ki lehet hallani a róka iránti szimpátiát is: az okos állat a jég hátán is megél, legyőzi az erősebbeket, az eszét használja, és bár gyakran csapdába csalja a többi állatot, néha anélkül is bizonyítja, hogy mikre képes, hogy bárki másnak baja esne. Ezek a történetek, ahogy a néprajzkutató is felhívja rá a figyelmet, régiónként és koronként nagyban eltérnek egymástól, sőt, gyakran egymással párhuzamosan élnek: a róka egyszerre lehet gonosz és csaló, okos és nagylelkű, de az biztos, hogy megvan a magához való esze.

Hogy tehetett szert ekkora hírnévre a szerény róka? Brand szerint egyrészt úgy, hogy valóban ravasz: a vörös rókáról szóló híres történet, hogy halottnak tetteti magát, míg oda nem száll egy holló vagy varjú, akkor aztán elkapja, másrészt pedig úgy, hogy az alkalmazkodás bajnoka. Az ökológus Lengyelországban, a białowiežai erdőkben és Londonban is megfigyelte az állatok viselkedését, és rájött, hogy ugyanúgy otthon vannak ott, ahol a farkasok prédájának maradékán élnek, mint ott, ahol a kukákat túrják pizzamaradékért.

A rókának a története hajnalán azért volt szüksége az eszére, hogy megmeneküljön a kardfogú tigrisektől, élelmet szerezzen és menedéket találjon magának, később a mérges állattartókat kellett elkerülnie, a rókavadászat úri passziójáról nem is beszélve, aztán új kihívások jöttek – autók, kerítések, beton, fényszennyezés és élelemhiány. A róka, köszöni, jól van, bár Brand szerint nemcsak az állat formálta át az emberi gondolkodást, hanem az ember is a rókát: az állatok környezete, élethossza, zsákmányolási stratégiája mind megváltozott, mert nem tehetett mást, alkalmazkodnia kellett a modern világhoz. És meg tudta csinálni? Persze, hiszen a róka eszén nem lehet túljárni.