Ha arról gondolkodunk, hogy másfél évtized alatt hogyan színeződtek át Magyarország közterei, akkor először csupán általánosító meglátásokhoz juthatunk: inkább szürkült és kopott minden, a vizuális jelek pedig jellegtelenebbek lettek. A külső változások tekintetében ugyan elsőre a látványosabb építkezések szembeötlők – például a Vár kulisszaszerű átépítése vagy a stadionok városképi hangsúlyának növekedése –, az átalakulás léptéke talán mégis jobban érzékelhető, ha a kisebb jelekre, a szimbolikus formákra koncentrálunk.

Már csak azért is, mert a szimbólumok a nacionalista ideológiák felerősödésének korában fontosabbak lehetnek, mint az épületek vagy akár a szavak, mert ebben az összefüggésrendszerben a „mi”-t képviselik, mint „a létezés ősi egységét”. Az alábbi áttekintés a nemzeti zászló használatának, elhelyezésének, jelentésrétegeinek változásaira fókuszál, ami jól mutathatja, hogy a szinte érzékelhetetlen elmozdulások összessége mélyreható átformálódásként értelmezhető.

Magyarország ebben a tekintetben nem áll egyedül a világban – szinte mindenütt úgy emelkedtek fel (újra) a nemzeti lobogók a szimbolikus térfoglalás eszközeiként, ahogy húsz-harminc évvel ezelőtti elgondolásainkban legfeljebb a disztópiák között szerepelhettek volna. Keleten a háborút indító Oroszország zászlóhasználatára gondolhatunk, Nyugaton pedig – ha csak a tavalyi példákat nézzük – szinte bárhová tekintünk, sokasodnak az elsősorban nacionalista, illetve szélsőjobboldali elképzelésekkel összefüggésbe hozható (de mindig hazafiasnak mondott) zászlóakciók.

Ilyen volt Angliában az Operation Raise the Colours elnevezésű politikai kampány, amelynek keretében a köztereket rajtaütésszerűen angol és brit lobogók lepték el. Németországban a legnagyobb vitát – a nemzeti érzések kisajátításáról, illetve az európai identitás lehetőségéről – Szász-Anhalt tartomány egyik körzetében az önkormányzati tényezővé vált AfD javaslata váltotta ki, amely szerint számos középület, köztük iskolák előtt kötelező felvonni a német zászlót. Az Egyesült Államokban Donald Trump hatalmas zászlórudakat állíttatott fel a Fehér Ház mellett („ez kábé a legnagyobb, amit valaha látni fogsz” – mondta egy újságírónak), és nem kisebb feltűnést keltett, amikor Charlie Kirk konzervatív politikai aktivista meggyilkolása után elrendelte, hogy az országban eresszék félárbócra a lobogókat.

Magyarországon az elmúlt időszakban valamilyen formában valamennyi fent említett nyugati jelenség párhuzama felbukkant: a válogatott futballmérkőzéseken és a szurkolói vonulások során a kulisszát ma már mindig speciális zászlóerdő alkotja, a középületeken megjelenő lobogók struktúrája is sok helyen megváltozott, nem is beszélve a hatalmas zászlórudakról és a félárbóc jelentésének átalakulásáról. Ha sorra vesszük a változásokat, arra is ráébredhetünk, hogy a szimbolikus térfoglalás és a hatalom által véghez vitt jelentéseltolás, bár a szemünk előtt zajlott, mintha láthatatlanul ment volna végbe; a folyamat viszont utólag szinte természetesnek, a jövőre nézve pedig már egyenesen normának tűnik. A mai magyarországi állapotra így akár még a hipernormalizáció fogalma is ráilleszthető, amelyet az orosz származású amerikai antropológus, Alekszej Jurcsak a diszfunkcionális rendszerek (mindenekelőtt a Szovjetunió) működését elfedő társadalmi folyamatokra alkalmazott.

Nem gondoltuk volna korábban, de mára szinte elfelejtettük, hogy számos intézményt szinte egyszerre kereszteltek át nemzetire – a dohányboltokon már aligha veszi észre valaki is a nemzeti színű szalagot. Nem lepődünk meg az épületek piros-fehér-zöld kivilágításán, nem tartjuk ellentmondásosnak, ha az Eucharisztikus Világkongresszus oltár-színpadán magyar zászló lobog, szemünk sem rebben, ha a tűzijáték során Savoyai Jenő lovas szobra is magyar nemzeti színekbe borul. Húsz évvel ezelőtt még látványos politikai jelzésként tűnhetett fel, ha egy városban vagy egy faluban egy-egy házra kitűzték a magyar lobogót – ma már csak annyira figyelünk fel rájuk, mint a parkoló autókra. Csak akkor vesszük észre, hogy hány és hányféle – magyar, EU-s, önkormányzati, elkoszolódott, összetekeredett vagy éppen vadonatúj – zászló lobog a Nagykörút házain, ha erre kihegyezve megyünk végig rajta. Ha a nagyobb képet tekintjük, nem gondolunk már rá, mennyire uniformizálttá vált Magyarországon a zászlórengeteg; csak ha nyugati nagyvárosokból térünk vissza, akkor szúrhat szemet, hogyan tűntek el nálunk teljesen az ablakokból kilógatott ukrán vagy szivárványos zászlók.

Nem lehet azonban hozzászokni ahhoz, hogy a Kossuth téren, a Parlament épületén már nem lobog az Európai Unió zászlaja. Kövér László, az Országgyűlés elnöke vonatta be 2013-ban, hogy helyére a székely zászlót helyeztesse. Ez egyszerre jelezte távolodási szándékunkat az EU-tól, egyben belesimult a téren az emlékmű-struktúra átalakítása nyomán kirajzolódó új trianoni programba is. Kövér közölte, hogy a Kónya Ádám muzeológus által tervezett, és javaslatára 2004-ben bevezetett székely zászló addig marad a Parlament épületén, amíg Romániában tiltás hatálya alá esik. Magyarország elmúlt évtizedeinek történeti íve egyébként kirajzolható lenne akár a kettős zászlótartók színeváltozásaiból kiindulva is, amelyekbe a magyar nemzeti lobogó mellé először a vörös, aztán az EU-s, majd az elmúlt években inkább a székely zászló került.

A kormányzati lépések – törvényi szabályozás, áthelyezés, személyes és intézményes kommunikáció – nyomán a nemzeti zászló jelentésében jól látható eltolódás figyelhető meg: a piros-fehér-zöld lobogó ma már elsődlegesen – ahogy ezt a magyar zászló és címer napját bevezető 2014-es országgyűlési határozat indoklásában a szavak sorrendje is mutatja – nem a függetlenség, hanem az összetartozás szimbóluma; ez utóbbi időközben Trianon szinonimája lett. A magyar zászló ma már – Magyarországon és a határokon túl egyaránt – a trianoni döntéssel kapcsolatos kormányzati üzenetek közvetítésére is szolgál. Ebben a tekintetben ugyanaz a funkciója, mint a magyarországi köztereken egyre nagyobb számban megjelenő székelykapuknak.

Egyértelműen erősítette ezt a jelentést az országzászlók számának növekedése is: Magyarország területén 2010 óta több mint harmincat állítottak fel. A mintát mindig is a Szabadság téren 1928-ban, az irredenta emlékművek karéjában elhelyezett Ereklyés országzászló jelentette, amely a trianoni döntéssel elszenvedett veszteséggel kapcsolatos gyász szimbólumaként folyamatosan félárbócon lobogott; kivételt csupán a két bécsi döntés utáni egy-egy hét jelentett. A harmincas években és a negyvenes évek elején az ország területén számtalan helyen állítottak országzászlót. A rendszerváltás után és különösen 2010 óta az egykori gyász-szimbolika újraéledt, egyre több helyen – akár magánházak előtt is – félárbócra eresztett lobogó alkalmazásával.

A központi zászlót azonban már nem a Szabadság téren építették fel újra (ahol 1945-ben lerombolták), hanem 2014-ben a Kossuth tér átépítése során az Országház elé került. Már a tervek is azt mutatták, hogy az állíttatók szándéka szerint a nemzeti lobogót nem lehet majd a teljes magasságig felhúzni. A körülbelül a rúd kétharmadáig felhúzható zászló így optikailag folyamatosan a teljes felvonás és a félárbóc között marad, és szimbolikus jelentése is e két lehetőség között lebeg. Lehetne mindez akár véletlen vagy dizájngondolat is (bár miért építene bárki is magasabb rudat, mint ameddig a zászlót húzhatja?), de a Kossuth téren újra felállított emlékművek rendszerében elfoglalt helyéből következően szándékos emlékezetpolitikai gesztusról van szó.

A félárbócra eresztett zászlók közül a legkülönösebb talán Balatonvilágoson található, ahol egy dombon Mészöly Géza 19. századi festőművész emlékművét díszíti. Az emlékmű a második világháború előtt országzászlóként funkcionált; a világháború után a zászlót eltávolították, a talapzatra pedig 1954-ben a festő domborműve került. A jelenlegi öszvérmegoldás úgy jött létre, hogy néhány éve az országzászlót reaktiválták, de a domborművet is megtartották.

A zászló az elmúlt másfél évtizedben a magyar sportban is szorosan összekapcsolódott a trianoni gondolattal. Elsősorban a labdarúgó-válogatott mérkőzéseire gondolhatunk, ahol a tribün mozgó- és állóképeken rögzített zászlóerdejében a nemzeti lobogó fehér mezőjére írt településnevekből Nagy-Magyarország térképe is mindig kirajzolódhat. De ide tartozik a Puskás Ferenc Stadion avatásán a Nélküled című dalt éneklő, négy körbesétáló fiatal nyakában lógó nemzeti színű sál hangsúlya, vagy az a nyakravaló – rajta Nagy-Magyarország térképével –, amellyel a a miniszterelnök mutatkozott egy mérkőzésen. A jelek és jelentések átírásához persze olyan, látszólag értelmetlen gesztusok is tartozhatnak, mint a Duna partján felállított hatalmas, nemzeti színű olimpiai ötkarika.

Az orbáni zászlópolitika jellemzői közé tartozik a monumentalitás. A mércét Makovecz Imrének a Tímár utcai HÉV-megállónál 2006-ban felállított 45 méter magas zászlórúdja jelenti. A jelentések átírására jellemző, hogy a tetején eredetileg az 1956-os lyukas zászló lobogott, néhány évvel ezelőtt – párhuzamosan azzal, hogy a Kossuth téren is a föld alá, muzeális környezetbe került az 1956-os emlékezet – a zászlót a nemzeti lobogóra cserélték. Ugyanilyen hatalmas zászló került a Citadellára, Pákozdon Miska huszár kezébe, nemrég a Szent György téri építkezésen az épülő főhercegi palota homlokzatát eltakaró anyagra, vagy a Hajós Alfréd Sportuszodára és a Komjádi Uszodára. (Utóbbi úgy takar ki egy részt az épületből, ahogy a Belvárosban a kereskedelmi reklámok mögött eltűnnek a homlokzatok.)

A digitális köztérben a zászlók sokasága jelent meg az elmúlt másfél évtizedben politikai marketingeszközként – lásd például a Digitális Polgári Körök „zászló zászló szív” jelsorát, vagy Orbán Viktor saját logóját. Magyar Péter váratlan felbukkanásával a kormánypárt versenytársat kapott az „egy a zászló”-ért zajló küzdelemben. Ez a harc az érzelmekért folyik, s a versengés mintha igazolná azt, amit az itthon rég elfelejtett filozófus, Kolnai Aurél már 1938-ban megfogalmazott The War Against the West című könyvében: a nacionalizmus számára a nemzeti az egyetlen érvényes keret; az ismét a törzsi modellhez közelítő társadalomban a zászló mögött eltűnhet minden, ami általánosan emberi.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

Ki vitt először magyar zászlót a világűrbe?

Dippold Ádám tudomány 2025. december 3.

A Magyar Nemzeti Múzeumban tartott keddi ünnepségen ez is kiderült, és Kapu Tibor madárlátta lobogói is gazdára is találtak. A múzeumban állítják ki azt a memóriakártyát is, amelyen az űrhajóst virtuálisan elkísérő magyarok neve és fényképe szerepel.

Így fest a világ összes országának összes zászlója egyetlen térképen

Qubit.hu majom 2018. június 18.

A szerző írt egy kis scriptet, miközen a spanyol-portugál vébémeccset nézte. A melegebb országok nem választanak melegebb színeket a zászlóikra – derül ki az összképből.

Mint egy falat kenyér – augusztus 20-a, az ideológiák, korszakok és szimbolikák zűrzavara

Nagy Gergely társadalom 2025. augusztus 20.

Augusztus 20. megkonstruált és a különféle kurzusok, kormányzatok által sokszorosan kisajátított és átalakított ünnep. Az világos, hogy az aratóünnepeket gyúrták egybe Szent István napjával – de kik, mikor és miért?