„Majthényi Géza járási főszolgabíró lendületes beszéd kíséretében nyújtotta át Kukucska Jánosnak, a 40 évi hű szolgálatáért kitüntetett cselédnek a földmivelésügyi minisztertől kapott elismerő oklevelet és 50 koronát, amit a megjutalmazott sűrű könnyhullatások közt vett át.” Ez az aprócska mozzanat Emődy József suránkai birtokán történt 1903 augusztusában, a helyi Néplap számolt be róla, és Kovács Ákos etnográfus, történész Kitalált hagyomány (2006) című könyvének egyik lábjegyzetében szerepel.

Az aratóünnep ekkortájt már szinte hivatalos és kötelező rítussá vált, méghozzá leginkább azért, mert Darányi Ignác hírhedt, 1898-as „rabszolgatörvényét” (emlegették cselédtörvény, derestörvény néven is) követően a hatalom úgy érezte, mégiscsak adni kellene valamit a földművelőknek is. A törvény, amelyet később két hasonló követett még, elsődlegesen a terjedő mezőgazdasági sztrájkok visszaszorítására, a földműves szervezkedés és mozgalom letörésére készült szigorú szabályozás – nem véletlenül kerül elő ez a baljós elnevezés 2018-ban, a túlóratörvény időszakában –, és Darányi a földesurak és a mezőgazdasági munkások közötti „patriarchális jó viszony” visszaállítására szorgalmazza az aratóünnepek bevezetését. Valamint ezek összekötését különféle gesztusokkal, meg persze táncmulatságokkal, sőt, már egész korán tűzijátékkal is.

„A híres aratósztrájkok kora volt ez, az alföldi parasztlázongásoké, amelyeket a csendőrsortüzek is csak vérbe fojtottak, de nem csöndbe. A kormány hiába mozgósította a katonaságot s a Felvidék rutén és szlovák szegénységét, amelyet az állami birtokokon gyűjtöttek össze, s küldték százas csoportokban, kedvezményes vasúti jeggyel s fegyveres védelem alatt azokra a »veszélyeztetett pontokra«, ahol a magyar szegénység egy vékával több búzáért esengett; hiába hozták az arcpirító aratósztrájk törvényt, amelynek értelmében szabad emberként mindenki akkor hagyhatja abba a munkát, amikor akarja, csak épp a magyar zsellérséget lehet szuronnyal és golyóval kényszeríteni, hogy akarata ellenére is dolgozzék, mert a szem kipereg… A mozgalom terjedt.” – írja Illyés Gyula Puszták népe című szociográfiájában, 1936-ban.

Szóval, az ünnep hangulatjavító intézkedés? Az is. Legyünk igazságosak: Darányi nem egyedül „a munkaadók és mezőgazdasági munkások közötti jogviszony szabályzásáról” szóló szigorú törvénnyel és egyáltalán nem csak ilyen módon írta be nevét a hazai agrárium történetébe. Sokkal inkább a korszerű termelési módok meghonosításával, a teljes ágazat reformjával, a szakigazgatás modernizációjával, a nemzetközi kapcsolódások megteremtésével, vagy éppen az Ampelológiai Intézet (ma Szőlészeti és Borászati Kutatóintézet), illetve a Mezőgazdasági Múzeum létrejöttének segítésével. De tény, a szervezkedésnek, ellenállásnak elejét akarta venni.

„A magyar gazdák megküzdve az időjárás viszontagságaival, az aszállyal az idén is gondoskodtak, hogy legyen elegendő kenyérgabonánk, és kerüljön kenyér minden magyar család asztalára" – mondta Nagy István agrárminiszter tavaly, a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban, augusztus 19-én tartott ünnepségen. Hangsúlyozta, hogy biztosított a kenyerünk, biztosított tehát a jövőnk is, hiszen a kenyér a biztonság, a jövő és a megmaradás üzenetét hordozza. A magyaroknak azonban ennél is többet jelent, mert nekünk a kenyér az maga az élet. A kormány honlapjának tudósítása szerint rámutatott, hogy ezért is forrt össze Szent István király ünnepe az arató felvonulások és a kenyéráldás hagyományával.

Amellett, hogy ez a beszéd szépen példázza az ünnepet aktualizáló-kisajátító diskurzust, speciel ebben tévedett a miniszter. Részben mert nemcsak a magyaroknak jelenti kvázi az életet a kenyér, hanem másoknak is, bőséget, közösséget, életet jelent egyéb népek, kultúrák szimbolikájában is. Másrészt nem ezért és nem is szerves módon kapcsolódik Szent Istvánhoz.

Merthogy az aratóünnepek nem a középkori liturgikus hagyomány feltámasztásaként és továbbéléseként fejlődtek és kaptak új jelentéseket, hanem felső akaratra, és inkább azért „forrtak össze” István, azaz Szent István napjával, ünnepével és kultuszával, mert a kenyérünnepnek egyre erőteljesebben valamiféle hazafias tartalmat igyekeztek adni. A július végi aratóünnepek így hát szépen, fokozatosan rácsúsztak István napra, augusztus 20-ra.

„A templom oldalánál tábori sátor alatt felállitott oltárnál Zadravecz István tábori püspök fényes segédlettel misézett, melyben a zenét s éneket az alsóvárosi műkedvelői zenekar szolgáltatta P. Sinkovics Frigyes szentferencrendi áldozár vezetésével. Mise közben Zadravecz István tábori püspök hazafias és mély egyházi tartalmú alkalmi beszédben bontogatta ki a lelkek szárnyait. Majd megáldotta a feldíszített szekéren levő búzát, valamint a szegények részére való 150 drb. fehér cipót, amelyet szétosztottak" – idéz Kovács egy 1920-as beszámolót a Szegedi Friss Újságból.

Az aratóünnep és a földművesek szerény megjutalmazása közben összeért az egyházzal, méghozzá a kenyérben, mint szimbólumban, hiszen mégiscsak Krisztus testéről van szó. Így a kenyér, illetve a búza, a búzakoszorú megszentelése és persze a kenyérosztás is egyre inkább az ide kapcsolódó szertartásrend részévé vált. Erre rétegződik rá a hazafias tartalom is: a kenyérünnepből egyre több helyen így vált a magyar kenyér ünnepe, a Krisztus teste szimbólum pedig új jelentésárnyalatokkal egészült ki, és nemcsak a mindennapi kenyérrel került párhuzamba. A kenyérből metafora lett: ez az ország teste. A kenyér valamiképp mi vagyunk.

A kenyérosztás viszont a romló gazdasági helyzet következtében egyre kevésbé liturgikus, mint inkább szociális színezetet kapott. Ha Jézus tudott kenyeret szaporítani, akkor a politikusok is tudnak, mondhatnánk, és Trianon után mindez különleges jelentőségre tett szert. Az ünnepi eseményekre a Himnusz, a Szózat, valamint hazafias és irredenta versek kezdtek bekerülni, köztük Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna „Magyar Hiszekegy” néven elterjedt, Hitvallás című költeménye. Valamint felvonulások, dalok, táncok, majd természetesen jöttek a politikai beszédek is, mígnem lassan a politikusoké lett a főszerep. Papp-Váry Elemérné versében is előfordul a kenyér, aki hisz Istenben és Magyarország feltámadásában, annak természetesen

„Napsugártól fényes lesz a házatája, / Mézes a kenyere, boldogság tanyája, / Minden nemzetségén az Isten áldása.”

A szép jövő ígéretét pedig szívesen hirdetik politikusok is, így hát megjelennek a helyi elöljárók, aztán a miniszterek, pártelnökök, országgyűlési képviselők, ecsetelik hazánk nehéz sorsát, de egyben nagyszerűségét is, magasztalják a dolgos földműves kezeket, erősítik a nemzeti összetartozás érzetét és a revízió gondolatát.

„Vajon jutott-e eszetekbe, hogy ez a gyönyörű kenyér alakú Magyarország miért néz most úgy ki, mint egy rosszul kelt, rosszul sült kenyér?” – kérdezte Aigner Károly főispán szegedi, alsótanyai hallgatóságát 1921-ben.

És az eredetileg Szeged környékén elindult és onnan elterjeszteni kívánt ünnep országos lett, az ügyet szárnyai alá vette a Faluszövetség, és annak kulturális osztálya szépen egységesíteni igyekezett a koreográfiát, a lebonyolítást, a búzakoszorúkból csonka-Magyarország kontúrjai lettek, amelyet aztán leányok és legények egészítenek ki Nagy-Magyarországgá.

István király kultusza pedig úgy kerül előtérbe, hogy noha 1891-ben törvény mondta ki, hogy „vasárnapokon, valamint Szent István király napján, mint nemzeti ünnepen, a magyar szent korona országainak területén az ipari munkának szünetelnie kell”, Kovács kutatása szerint mégis az volt a tapasztalat, hogy a nemzeti ünneppé minősített, de a többség számára katolikus egyházi ünnepnapot, augusztus 20-át a soknemzetiségű, sokféle vallású népesség nem érezte igazán magáénak. Az Országos Nemzeti Szövetség lett az, amelyik szorgalmazta az aratóünnepek és Szent István napja összekötését, 1902-ben Kecskeméten próbálkoztak vele először, de csak lassan terjedt el. Huszonöt évvel később még mindig nem általános, hogy a hagyományos Szent Jobb körmenet mellett a búzakoszorú és a kenyér is megjelenjen, és csak a harmincas években kap nagyobb lendületet a dolog, méghozzá a „magyar népművészet ápolására és újravirágoztatására” 1931-ben létrejött Gyöngyösbokréta mozgalom és annak kitalálója, szervezője, Paulini Béla író, újságíró erőfeszítései nyomán.

Ő változtatta megkoreografált, tudatosan felépített eseményekké augusztus 20-át, ahol a kenyér helyett immár Szent István kultusza dominált, a magyarság és az államalapítás, és erre aztán egyre több helyszínen egyre több minden épült rá: a katolikus körmenet mellett-után népviseletes felvonulások, dalok, táncok, népszínművek. És persze a Gyöngyösbokréta előadásai, meg politikai beszédek, gyűlések, a fővárosban nem ritkán nemzetközi vendégekkel.

1933-ban a Hitlerjugend küldöttsége is meglátogatja a budapesti augusztus 20-át, úgyhogy az ünnepbe némi Sieg Heil!-ezés is vegyül. De hát termés-betakarítás ünnepek Németországban is voltak, és Hitler is használni kezdte ezeket, mint ahogy Mussolini is Olaszországban, illetve a nacionalista politika mindig mindenütt előszeretettel kreálta meg a maga szertartásaihoz visszamenőleg az „ősi” hagyományt. Ne legyen félreértés: a Gyöngyösbokréta és Paulini nem fasiszta, nem náci, csak Horthy Magyarországa kezdett ezek felé a hatalmak felé orientálódni.

A második világháborút követően (amikor még nem a kommunizmust, hanem a koalíciós időket éltük) a Magyar Kommunista Párt azonnal igyekezett felhasználni augusztus 20-át és az ünnepkört, méghozzá arra, hogy eloszlassa a nemzetért aggódók félelmeit. „1945-ben a pártok rögtön megkezdték a küzdelmet az új kenyér eszmei kisajátításáért. A legélesebb harcot a Magyar Kommunista Párt és a Független Kisgazdapárt vívta egymással. Az FKGP egyik gyöngyösi nagygyűlésén például ez a frappáns jelszó volt olvasható:

»Ha velünk leszel, ilyent eszel«.

Alatta pedig ott volt egy hatalmas nemzetiszínű szalaggal átkötött új kenyér. A kommunista párt ezzel szemben úgy igyekezett az ünnepet kisajátítani, hogy az augusztus 20-i Szent István-napot egyszerűen az új kenyér ünnepévé tette, ahol az ünnepség résztvevői mintegy az egyre erősödő munkás-paraszt szövetség jegyében kenyérrel, kaszával és kapával ajándékozták meg egymást” – mondja erről Kovács Ákos egy interjúban, 2003-ban, a Népszabadság című napilapban, amelynek a Néprajzi Múzeum A kitalált hagyomány – Az aratóünneptől az új kenyér ünnepéig című kiállítása alkalmából nyilatkozik. A kiállítás, amelynek kurátora volt (és amelynek installációját ifj. Rajk László tervezte), pontosan azt a folyamatot mutatja be, ahogy az ünnepet egyszerre használják és konstruálják is a különféle hatalmak. Az MKP, később az MDP (Magyar Dolgozók Pártja) persze azt hangsúlyozta, hogy a régi világban csak kényszerből ünnepeltek az emberek, bezzeg az új világban a parasztság és az ipari munkásság önként és boldogan forr össze az ünnepben – miközben a párt szigorú „műsorfüzetekben” szabályozta, hogyan kell ünnepelni, mit kell és lehet szavalni, énekelni.

1949-től aztán már az országalapítás és a kenyér is elhalványult, hiszen az „új alkotmány” ünnepe lett augusztus 20., ami természetesen megint csak egy új országalapítás a kommunista mitológiában. A Néprajziban bemutatott egyik tárgyon jól látszott a rétegződés és a jelképek zűrzavara is: Rákosi Mátyás bihari asszonyok kézzel készített ajándéka gyanánt kapott egy különös búzakoszorút. Olyan, mint az ereklyetartók, csak a monstrancia itt ötágú csillag lett és gabonából készült, benne pedig Rákosi fotóját helyezték el, azt, amelyiken a búzaszemeket vizsgálgatja.

Az 1960-as évektől finom változás állt be az ünnep koreográfiájában. Fokozatosan elmaradnak a munkás–paraszt szövetséget jelképező kapa-, kasza-, eke- átadások, és marad, illetve megint előtérbe kerül a kenyér, amelyet egyre inkább nemzeti színű szalaggal kötnek át. A kenyeret pedig többnyire helyi párt elöljáróknak nyújtják át, nem egyszer népviseletbe öltözött menyecskék, ami már jóval kevésbé a pártesemények rítusaira emlékeztet, mint inkább a gyöngyösbokrétás szellemet hozza vissza.

Az ideológiák, korszakok és szimbolikák enyhe zűrzavara megmaradt aztán évtizedekig, az 1960-as évektől ráépül az ünnepre a katonai erődemonstráció is, a vízi- és légi parádé a Duna fölött, illetve a Dunában. Mígnem 1987-ben a Duna mélye is szerephez jut: búvárszemüveggel a homlokukon, palackkal a hátukon, MHSZ-es könnyűbúvár nők köszöntik kenyérrel az állampárt, illetve pártállam vezetőit. Ebben a jelenetben már se aratók, se munkások nincsenek, csak a bizarr látványosság, amelyet az utolsó kanyarra ráforduló államszocialista rendszer a dolgozók megjutalmazására előállított.

Közben – ne feledjük ezt sem – új jelentésekkel telítődött a Szent István-nap, hiszen 1983-ban augusztus 18-án mutatják be a Városliget szánkózódombján az István, a király című rockoperát. Sokan Szent István alakjának „visszavételeként”, sőt, a nemzeti szimbólumoknak a jogaikba való visszahelyezéseként élték meg ezt a darabot. Nem kevesen a szocialista hatalommal szembeni kiállásként, a nemzeti érzések újrafogalmazásaként, legitimációjaként. Sokan pedig épp ellenkezőleg, a Kádár-korszak apoteózisaként. Erre itt most nem térnénk ki, hiszen a darabnak legalább olyan bonyolult és érdekes a recepciótörténete, mint amennyire hosszú az utóélete. Egy valami biztos: évtizedekre eldőlt, hogy augusztus 20. környéke nem képzelhető el Szörényi-Bródy művének bemutatása nélkül.

Visszatérve Kovács tanulmányához: a szöveg végén kitekint az ünnep rendszerváltás utáni átértelmezésére is. „Az, hogy az alkotmány- és az új kenyér ünnepségek három évtized múltán ismét változni fognak, 1989-ben, a Kongresszusi Palota mellett elterülő Gesztenyéskertben tartott augusztus 20-ai ünnepségen volt érezhető. Ott, ahol az MDF, a Fidesz, az SZDSZ és a Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaság a Szent István nap alkalmából közös megemlékezést tartott, s az ünnepi beszédek elhangzása után Raj Tamás főrabbi és Debrecenyi Károly református lelkész ökumenikus kenyérszentelést tartott. (...) a három párt és a baráti társaság arra a közös elhatározásra jutott, hogy a Szent István-napi ünnepségen az MSZMP-t penitenciára ítéli, azaz onnan ökumenikusan kizárja. Vélhetőleg azért, mert szerintük ez a párt volt az, amely Szent István napját, illetve a hagyományos népi kultúrából származó kenyérünnepet hosszú évtizedeken át saját politikai céljainak szolgálatába állította, ti. a sztálini típusú alkotmány ünnepévé tette. A gesztenyéskerti jelenet, amelyen az emberek láthatóan önfeledt vidámság közepette kapkodták szét a népi szőttesekkel és nemzetiszínű szalagokkal díszített kosárból az ökumenikus istentisztelet alkalmával megszentelt cipókat, félreérthetetlenül azt is jelezte, hogy az alkotmánynapból rövidesen ismét Szent István-nappá változó ünnep is igényt tart az új kenyér átadásának, megszegésének rituáléjára.”

A kör, azaz a búzakoszorú ezzel bezárult? Ha úgy tetszik, igen, miközben azért dinamikus változásban van az ünnep, legalábbis ami a koreográfiáját illeti. 2021-re eljutottunk egy, a búvárnők megjelenéséhez hasonlóan bizarr politikai vaudeville-ig, a csillogó jelmezes, testfestéses, ezüst-turulos, retrofuturista cosplay felvonulásig is a Hősök terén. A kenyér mellett pedig csupán egy valami tűnik itt többé-kevésbé állandónak, legalább 1926-27 óta: a nagy, állami tűzijáték. Lennie kell, kerül amibe kerül.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

Amióta megrendezik, azóta vitatkozunk róla: kell-e nekünk az augusztus 20-i tűzijáték?

Bodnár Zsolt tudomány 2024. augusztus 19.

Az első komoly tűzijátékra már Mátyás király és Aragóniai Beatrix esküvőjén, 1476-ban sor került Magyarországon, de a nagyszabású, tömegeket vonzó budapesti rendezvényre még évszázadokat kellett várni. Megérte?

Milyen környezeti károkat okozhat a tűzijáték?

Dippold Ádám tudomány 2022. augusztus 17.

Az emberek imádják, az állatok utálják, és persze nincs nélküle szilveszter vagy augusztus huszadika. De mitől olyan a tűzijáték, amilyen, és vajon jót tesz-e az embernek vagy a környezetnek?

Minden magyar étkezés sziklaszilárd alapja: kenyér kenyérrel

Dippold Ádám tudomány 2021. augusztus 21.

Biztosan mindenkinek van olyan rokona, aki aggodalmaskodva körbekérdezi az asztaltársaságot, hogy kér-e kenyeret a kenyérhez, és úgy tűnik, hogy a magyar még jobban ragaszkodik a kenyeréhez, mint a francia a bagetthez vagy az olasz a ciabattához. De miért?