Az elmúlt évekből nehéz olyan időszakot felidézni, amikor ne került volna felszínre valamilyen botrány, hiány vagy válságtünet a magyar szociális és gyermekvédelmi ellátórendszerben. A bérfeszültségek, a munkaerőhiány, a túlterheltség és az intézményi összeomlás már nemcsak szakmai körökben, hanem a szélesebb nyilvánosságban is visszatérő témák. A vita többnyire ugyanarra a kérdésre fut ki: miért nem működik ott az állam, ahol a leginkább kellene működnie?

Erre a kérdésre ritkán kapunk választ maguktól a terepen dolgozóktól. Ezért különösen értékes az a friss tanulmány, amely 307, az észak-alföldi régióban dolgozó diplomás szociális szakember önértékelését vizsgálja egy 2022-es adatfelvétel segítségével. Czibere Ibolya, Juhászné Farkas Zsuzsanna és Rácz Andrea, a Debreceni Egyetem és az ELTE kutatóinak tanulmánya nem botrányt keres, hanem száraz kérdőívekkel próbálja megérteni, hogyan látják magukat azok, akik nap mint nap a rendszer frontvonalában dolgoznak: szociális alapszolgáltatást nyújtó- és gyermekvédelmi intézményekben. Az eredmény nyugtalanítóbb annál, mint amit egy újabb, „rosszak a körülmények” típusú összegzés jelentene: a szociális munka ott van igazán nehéz helyzetben, ahol a legnagyobb szükség lenne rá. Más forrásokból pedig azt is tudni lehet, hogy a politika sem könnyíti meg a szakszerű segítésnyújtást.

Nem erkölcsi válság, hanem kopás

A tanulmány egyik legfontosabb állítása, hogy még az országos átlaghoz képest hátrányos helyzetben lévő észak-alföldi régióban sincs morális vagy szakmai összeomlás a szociális szakmában dolgozó diplomás szakemberek között. A megkérdezettek túlnyomó többsége továbbra is erősen elkötelezett az etikai normák, a szakmai felelősség és a segítői értékek mellett. Az etikai szabályok elfogadottsága magas, a „rossz szakember” nem válik tömegjelenséggé. A probléma máshol van: ott, ahol az értékeknek kellene működniük és valódi, hatékony segítséggé transzformálódniuk.

A válaszok alapján a szakmaiság gyakorlati érvényesülése sok esetben közepes, bizonytalan, helyzetfüggő. Nem azért, mert a szakemberek nem tudják, mit kellene csinálniuk, hanem mert a környezet, amelyben dolgoznak, módszeresen kikezdi a professzionális működés feltételeit. A tanulmány szerint az értékek deklaráltan jelen vannak a szociális szakmában, de a mindennapi gyakorlatban csak részlegesen tudnak érvényesülni. Főleg azokban a közösségekben, ahol rendszerszintűek a problémák. Nem arról van szó, hogy a szakma „elveszítette volna az irányt”, hanem arról, hogy lassan elkopik ott, ahol folyamatosan szembeszélben kellene dolgoznia.

A kutatás különösen érzékeny pontokon mutat bizonytalanságot: a kommunikációban, az autonómiában, a szakmai fejlődésben. Ezek azok a területek, amelyek nem jogszabályban rögzítettek, nem adminisztratív kötelezettségek, hanem időt, energiát és mozgásteret igényelnek. Ezekből pedig a hátrányos helyzetben lévő településekben és közösségekben eleve nagyon kevés van, és így nagyon kevés áll rendelkezésre a szociális szakemberek számára is.

Bár a kutatás összességében pozitív képet fest, a szakmai attitűdök és a szakmai autonómia terén azért fed fel hiányosságokat. Az előbbivel kapcsolatban jönnek ki a kutatás szerint leginkább azok a problémák, amelyeket fent részleteztünk: a jogszabályi előírások, a társadalmi lehetőségek és a kliensek szükségletei között gyakran nem lehet a szakma etikai normáinak megfelelően manőverezni. Ez hosszú távon biztosan erodálja a megfelelő hozzáállást. Az autonómiáról a kutatók azt írják, hogy a megkérdezettek fele nem érzi biztosítottnak a megfelelő szakmai függetlenséget, és ezzel összefüggésben az is látható, hogy a saját munkához való kritikus hozzáállás, azaz az automatizmusok megkérdőjelezése is csorbát szenved. Ebben a kutatók szerint a hierarchizált munkaszervezetek is szerepet játszanak.

Az autonómiai és kritikus hozzáállás hiánya pedig végső soron komoly gondot jelent a szolgáltatásban. A kutatók azt írják, hogy a szociális munka egyik legfontosabb elve, a humanizmus és a holisztikus szemlélet azt követeli meg, hogy a kliens emberi méltósága, értékei, elvei mindenek felett állnak. Ez azonban nem tud megvalósulni egy erőforráshiányos helyzetben, ahol a cél a feladat letudása, a jogszabályi minimumok teljesítése, kipipálása – ahelyett, hogy az önálló, kreatív és reflektív megoldások keresése lenne. Ha egy gyermekjóléti szolgálat csak annyit tehet, hogy megmondja a szülőnek, mit kellene tenni, az nem segítség. A segítség az, ha van idő, tér és lehetőség a család alapos megismerésére, a lehetőségeik és képességeik feltérképezésére, valamint a továbblépési utak közös kitalálására. Ez az, amihez kritikus gondolkodás és autonómia kell, természetesen az időn és erőforráson túl.

A nehézségek és a hiányok pedig különösen erősen jelen vannak az amúgy is hátrányos térségekben. Egy másik, 2021-es kutatás szerint a legszegényebb településeken, ahol a családsegítőknek eleve a legnehezebb a dolga, a kliensszám szerinti terhelés közel négyszerese az optimálisnak tartott családszámnak.

Látványos megszorítások helyett lassú kivonulás

A tanulmány akkor válik igazán érdekessé, ha nem önmagában, hanem tágabb kontextusban olvassuk. Az elmúlt években több elemzés is rámutatott arra, hogy Magyarországon a szociális állam nem látványos megszorításokkal, hanem lassú kivonulással épül le. Az iparosításra épített fejlesztéspolitika nem csökkenti a területi egyenlőtlenségeket, a középosztály mentális és anyagi állapota romlik, a legszegényebb térségek leszakadása konzerválódik.

Ebben a helyzetben a szociális ellátórendszer nemcsak alulfinanszírozott, hanem strukturálisan túlterhelt: neki kellene kezelnie mindazt, amit más alrendszerek már nem tudnak. A családpolitika, az oktatás, az egészségügy kudarcai végül a szociális munkás asztalán landolnak. Mindeközben pedig a szociális munka az eszköztára nem bővül, csak a feladatok lesznek egyre nagyobbak.

Nem meglepő, hogy a kutatás szerint a szakemberek egy része elbizonytalanodik saját autonómiájában és hatékonyságában. Ha egy rendszer tartósan nem képes változást produkálni, akkor idővel maga a változtatás igénye is visszaszorul.

A halmozódó nehézségek erodálják a szakmaiságot

A tanulmány egyik legfontosabb tanulsága az, hogy a szakmaiság erőforrás-igényes. Idő kell hozzá, szupervízió, tanulás, reflexió, együttműködés. Ezek nem luxuselemek, hanem a professzionális működés alapfeltételei. Ha ezek hiányoznak, akkor nem rosszabb emberek lesznek a szakemberek, hanem rosszabb körülmények között dolgozó jó szakemberek, akik végül nem tudnak hatékonyan segíteni.

Ez pedig hosszú távon nemcsak a klienseket, hanem magát a szakmát is erodálja. Hiszen mindez a szociális munka társadalmi legitimációját is kikezdi. Ha a rendszer nem engedi meg a szakmaiság működését, akkor előbb-utóbb maga a szakma válik láthatatlanná – vagy bűnbakká.

A kutatás egyik erénye, hogy nem személyesít. Nem hibáztatja a szakembereket, és nem is heroizálja őket. Ehelyett azt mutatja meg, hogyan alakul át egy professzió működése akkor, amikor tartósan olyan környezetben kell helytállnia, amely nem számol a saját feltételeivel. Kicsit másképp, de ilyen a Válasz Online által részletesen megírt örökbefogadási horrortörténet is, csak ebben az esetben nem a társadalmi nehézségek koptatták el a szakmai döntéseket, hanem a politikaiak.

Ehhez kapcsolódóan érdemes kitérni Meleg Sándor, a Szociális Munkások Szakmai Egyesülete elnökének megállapítására. A Szociális munkás és a hatalom című tanulmányában Meleg azt írja, „[m]a eljutottunk oda, hogy a társadalom és a politikai rendszer fokozatosan egy paternalista, félig autokrácia, korszerű terminológiában »hibrid rezsim« (...) felé mozog, s ennek részeként a szociális munka hangsúlya is eltolódik ebbe az irányban. Az elmúlt évtizedből számos példát lehet arra hozni, amikor olyan döntések, intézkedések, szabályok születtek, melyek a szociális munka alapvető etikai normáival, a szakma szabályaival ellentételesek, s magukat a szociális munkásokat is a szakmai elvekkel össze nem egyeztethető szerepekbe tolja. Maga a társadalom pedig fogékonnyá vált ezekre az üzenetekre, nehezítve ezzel a szociális munka társadalmi szintű beavatkozásait.” Vagyis nemcsak az van, amire Czibere Ibolya és munkatársainak megállapítása jut, hogy a leszakadó térségek halmozódó nehézségei erodálják a szakmaiságot a szociális szakmában, hanem erre még az is rájön, hogy a politikai hatalom is erodálja és aláássa ezt már hosszú évek óta.

Ez kényelmetlen felismerés, mert azt jelenti: a szociális ellátórendszer problémái nem oldhatók meg bérpótlékokkal vagy kommunikációs kampányokkal. Amíg a rendszer logikája a megalkuvásokra kényszerít, addig a szakmaiság csak részben tud megjelenni. Ezt pedig az érintett szakemberek mellett pont azok szenvedik el, akiknek a legnagyobb szükségük lenne a segítségre: a leghátrányosabb térségekben élő, a segítségre és támogatásra leginkább rászoruló polgártársaink.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

Pedofilvadászattá silányítják a gyámok munkáját, miközben a szakemberhiány miatt tucatszámra sorakoznak a kórházakban az újszülöttek, akiket nincs hová elhelyezni

Balázs Zsuzsanna társadalom 2024. május 2.

Gyermekvédelmi gyámok és a hazai gyermekvédelmet kívülről-belülről jól ismerő szakemberek, egykori szakszolgálati vezetők szerint a kormány új törvényjavaslata tovább mélyíti a hazai gyermekvédelem amúgy is régóta fennálló válságát.

„Én igenis meg tudom csinálni”

Szabó Attila tudomány 2024. június 1.

Ha ma valaki Magyarországon rossz családi vagy lakóhelyi környezetbe születik, szinte semmi esélye nincs a felzárkózására. Egy friss pécsi kutatás épp azt vizsgálja, hogy milyen motivációk és támogatások azok, amik ebben a lehetetlen helyzetben is esélyt teremthetnek.

A látható hajléktalanság csökkent, de a lakhatási bizonytalanság egyre súlyosabb ma Magyarországon

Qubit Podcast podcast 2024. december 8.

Hogyan öröklődik a hajléktalanság? Mitől növekszik a rizikója? Hány férőhelyes a magyar hajléktalanellátás? Fehér Borókával és Lengyel Leával, a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményeinek (BMSZKI) szociális munkásaival beszélgettünk.

Lehet-e a társadalom innovatív?

TK Podcast tudomány 2021. december 15.

Az innováció nemcsak az üzletben vagy a technológiában fontos, hanem társadalmi problémákra is megoldást nyújthat, legyen szó mikrohitelezésről, munkanélkülieket segítő képzési programokról vagy hátrányos helyzetű gyerekek mentorálásáról. Az ilyen programok sikerének titka az állami bürokráciát megkerülő széles társadalmi összefogás – erre hoznak még több példát a Társadalomtudományi Kutatóközpont munkatársai az új podcastban.