Vannak hétköznapi találmányok, amelyeknek csak a hiánya tűnik fel az embernek – ilyen például a konzervnyitó, a dugóhúzó vagy akár a lift, ami azért Magyarországon hellyel-közzel még mindig valamiféle luxusnak tűnik – részben talán azért is, mert annak ellenére ízig-vérig amerikai találmány, hogy tulajdonképpen csak arról van szó, hogy valamit egy csörlővel fel kell húzni lentről fentre.

Ennek megfelelően Arkhimédésztől a görög kolostorok szerzetesein át Mária Terézia építészéig mindenki újra meg újra feltalálta a liftet, de valahogy sosem terjedt el – még akkor sem, amikor a bányákban már minden adott volt hozzá, hogy ne csak a szenet, hanem a bányászokat is így szállítsák. Ennek az oka nem a rosszindulat volt: a szénnek nem árt annyira, ha elszakad a kötél és visszazuhan az aknába, az embereknek viszont már annál kevésbé. A gyanakvás még azután is megmaradt, hogy Wilhelm Albert német bányamérnök 1834-ben feltalálta a fémsodronyt, ami már kevésbé sérülékeny volt, mint a kötél vagy a lánc.

Emelkedni veszélyes

Hogy milyen gyakoriak voltak a balesetek, és miért nem terjedt a személyfelvonó korábban, azt jól mutatja az is, hogy Andreas Bernard lifttörténész szerint Albert épp a balesetek gyakoriságával reklámozta a találmányát. Mint írja, negyedévente több száz kötél- vagy láncszakadást regisztráltak, és ez a statisztika nem is javult valami gyorsan, 1872-ben például a dortmundi bányahivatal feljegyzései szerint a hivatal ellenőrzése alatt álló sodronyok 19,3 százaléka szakadt el abban az évben – nem csoda, hogy sokáig csak a szenet bízták a felvonókra, az embereket nem. Hiába a siralmas statisztikák, eddigre már a személyszállítás is engedélyezett volt a felvonókon: a porosz Bergpolizei 1859-ben engedélyezte, hogy a bányászok is használhassák őket, de kikötötte azt is, hogy erre nem lehet kötelezni őket, és nem bocsáthatnak el senkit azért, mert nem bízik a sodronyokban. A bányahatóság emellett előírta azt is, hogy mielőtt személyszállításra használnák őket, alaposan meg kell vizsgálni a sodronyok állapotát, a vizsgálatot pedig naponta meg kell ismételni.

A bányabalesetek hírei a sajtót is bejárták, így nem csoda, ha Európa nem bízott túlzottan a felvonókban – a trauma viszont Amerikában nem volt ilyen erős, hiszen az aranyláz 1859-es kitöréséig a tengerentúlon nem is működtek olyan komoly bányák, ahová nélkülözhetetlen lett volna a technológia. Bernard szerint ez magyarázhatja azt is, hogy a felvonó amerikai sikerei után lassan terjedt el Európában – ahol a felhőkarcolók is lassan jöttek divatba, így bár a liftek hasznosak voltak ugyan, de nem igazán nélkülözhetetlenek. A kábelek iránti európai bizalmatlanság lehetett az oka annak is, hogy míg Amerikában a gőzgépekkel működő felvonókat személyszállításra is használták, Európában csak teherliftnek, és egész addig meg is maradt a gyanakvás, míg meg nem jelentek az első hidraulikus liftek, amelyek nem kábeleken lógtak, hanem egy dugattyú nyomta fel őket az aknában, valaminek a tetején állni ugyanis – idézi Bernard Ludwig Hintz építészettörténészt – „sokkal megnyugtatóbbnak tűnik, mint lógni valahonnan”.

Leopold Arnaud építészettörténész szerint a 20. században elsősorban az Egyesült Államokban népszerű toronyházak elterjedéséhez két találmány volt szükséges: a vasváz és a lift. És nem ártott hozzá még egy összetevő: az irtózatosan magas telekárak, ami miatt New Yorkban az épületek egyre inkább felfelé terjeszkedtek. A legfelsőbb emeleteken lakni ma már a luxus csúcsa (bár ez a piac sem pörög már úgy, mint régebben), a liftek előtti magasabb házak esetében viszont pont ez volt az olcsóbb megoldás: a földszinti lakásokban volt a legmagasabb a lakbér, aztán felfelé egyre csökkent, mert senki nem akart annyit lépcsőzni.

A lift legendája

No de vissza a lifthez: hiába létezett már a technika, a liftet újra fel kellett találni, és valahogy le is kellett győzni azokat a félelmeket, amelyek elsősorban ugyan az európai piacra voltak jellemzőek, de valószínűleg az amerikai felhasználók fejében is megfordultak: mi van akkor, ha elszakad a sodrony, és lezuhan ez az egész? A félelem érthető volt, még akkor is, ha a 19. századi felhasználók még nem szembesülhettek vele, hogy mi történt a Jóbarátok vonatkozó részét, amikor a Joey által játszott karakter bezuhan a liftaknába.

Ehhez pedig nemcsak innováció, hanem egy kis varázslat is kellett. A közvélekedés szerint az első liftet egy amerikai feltaláló, Elisha Graves Otis mutatta be 1854-ben. A találmány eddigre persze már kész volt: a történet szerint Otis, aki eredetileg ágykereteket gyártott, az üzemen belüli áruszállítást akarta megkönnyíteni, így kísérletezte ki az úgynevezett biztonsági liftet, ami a kábelek elszakadása esetén sem zuhan le az aknába. A találmánya sajnos senkit sem érdekelt: hiába vágott bele gőzerővel (szó szerint: az első lifteket gőzgépek mozgatták) a liftgyártásba, hét hónap alatt csak egy megrendelést kapott, ezért úgy döntött, hogy a találmányát a New York-i világkiállításon fogja népszerűsíteni. A világkiállítást 1854-ben rendezték meg, Otis pedig úgy döntött, hogy látványos liftbemutatóval fogja meghozni az emberek kedvét a liftezéshez.

A bemutatón a mérnök egy keretben 15 láb (körülbelül 4,5 méter) magasba húzta fel a liftet (vagyis tulajdonképpen csak a padlóját, amin állt), majd az összegyűlt tömeg legnagyobb rémületére elvágta a kábelt – és nem zuhant le. Mindenki állva tapsolt, hüledezett, és innentől fogva az egyébként máig is működő Otis egyenesen a mennybe ment, méghozzá lifttel: az első személyfelvonót napra pontosan 169 évvel ezelőtt, 1857. március 23-án adták át New Yorkban, a Haughwout and Company porcelán- és üvegárugyár áruházában; ennek emlékére kiáltották ki március 23-át a lift világnapjává.

Az első személyfelvonóban Abraham Lincoln felesége is tiszteletét tette, ami még tovább növelte a Haughwout vonzerejét. A reklám az áruháznak is bejött, de Otisnak is: 1870-ben már több mint 2000 Otis-féle felvonó működött, a századforduló környékén és utána a toronyházak elterjedése miatt pedig a cég tovább fejlődhetett. Nem csoda: a kétezer lift semmi ahhoz képest, hogy hánynak kell kiszolgálnia egy valódi felhőkarcoló igényeit, ezek pedig sorra épültek New Yorkban és Chicagóban.

És a valódi történet

Igazi sikersztori, csak sajnos valószínűleg semmi sem igaz belőle – vagy legalábbis nem úgy, ahogy a legtöbb helyen olvasni lehet róla. Bernard szerint Otis a biztonsági féken kívül nem talált fel semmit, és ezzel valószínűleg ő maga is tisztában volt: gyártotta ugyan a lifteket, de a féket csak 1861-ben jutott eszébe szabadalmaztatni. A bútorgyárához sem kellett feltalálnia a liftet, áruszállításra ugyanis ekkorra már régóta használták, sőt, ugyanabban az évben, amikor Otis állítólag előállt a találmányával, már megjelent egy hír, hogy egy New York-i lakóházba gőzgéppel hajtott liftet szerelnek, hogy megkíméljék a lakókat a lépcsőzés kellemetlenségeitől. Otis legnagyobb teljesítménye az volt, hogy megkockáztatta, hogy leessen 4 és fél méter magasból, igaz, egy szekrénybe zárva, ami bizonyára nem lett volna kellemes.

Bernard szerint ráadásul az ünneplő tömegekről szóló hírek sem voltak feltétlenül igazak: bármekkora marketinges is volt Otis, az utódai felülmúlták, a korabeli sajtóban ugyanis nyoma sincs ünneplő tömegnek, és a történet ellenére a világkiállításon nem is a liftbemutató számított a legnagyobb látványosságnak. Mint kiderült, a Haughwout áruház liftje sem aratott akkora sikert, mint ahogy a későbbi beszámolók sejtetik: mindössze három évig működött, aztán érdeklődés hiányában elbontották, bár ettől még elképzelhető, hogy Mrs. Lincoln valóban megfordult benne.

A történetet Elisha fia, Charles terjesztette el 1910-ben, méghozzá akkora sikerrel, hogy a legtöbben megfeledkeztek egy másik Otisról, Otis Tuftsról, aki 1859-ben szabadalmaztatta saját felvonóját, amit vertikális vasútnak keresztelt el, és ami sokkal tovább működött, mint az első Otis-féle lift. A tizenkilencedik század végi építészeti szakmunkák, amelyek az ekkor már egyre gyakoribbá váló felhőkarcolókkal foglalkoztak, nem az előbb említett Otist emlegették a lift feltalálójaként, hanem Otis Tuftsot, az elfeledett bostoni feltalálót.

A show-t mégis az első Otis vitte el, köszönhetően a zseniális marketingnek és annak, hogy a mérnök fiai a kezdeti sikert meglovagolva felvásárolták a riválisaikat, majd az Otis Amerika legnagyobb liftgyártója lett – és ezzel nemcsak a jövőjét akarta megvásárolni, hanem a múltját is. Elisha Otis fia 1910-ben teljes egészében átírta a lift történelmét, a világ pedig elhitte neki – Tufts meg így járt.

De ne legyünk igazságtalanok: Bernard szerint Otis gyermekei itt csak egy meglévő piaci igényt elégítettek ki azzal, hogy pontosan datálhatóvá tették egy mára hétköznapivá vált használati tárgy születését. Ez ugyan aljas trükknek tűnhet, de lehet, hogy Jézus Krisztus sem pont 0-ban született, és még az is elképzelhető, hogy a golyóstoll és a gyufa sem 100 százalékban magyar találmányok, és hát persze minden szentnek maga felé nyúlik a keze, mint tudjuk. Ifjabb Otisék hülyék lettek volna Arkhimédészig visszamenni, ha már ott volt a nagyapjuk és a családi vállalkozás.

Tükrök, bútorok, fotelek

A kezdeti fejlesztéseket természetesen továbbiak is követték: a liftek egyre biztonságosabbak és kényelmesebbek lettek, az úri közönséget pedig tükrökkel, bútorokkal és fotelekkel próbálták meggyőzni arról, hogy gyalogolni proli, liftezni viszont úri mulatság. A lifttől viszont a feltalálása óta nagyjából csak annyit vár el a felhasználó, hogy vigye fel az emeletre, vigye is le, és ne szakadjon le közben (és ez az, amit a cikkben szereplő Otis valóban feltalált). A korai, gőzgéppel működtetett liftek lassúak voltak, de ezt valószínűleg senki se bánta: egy mozgó szobában, úri körülmények között utazni ugyanolyan jó móka lehetett egy felhőkarcoló belsejében, mint az Orient Expressen, különben is, úriemberek és -asszonyok úgysem sietnek, nem illik. Amikor már komolyan vették a liftet, és nem csak valami úri huncutságként kezelték, a sebesség is fontosabb lett: először a hidraulikus, majd a villanymotoros megoldások hódítottak, a liftek pedig az építészetet is gyökeresen megváltoztatták: már a tervezésnél aknákra volt szükség ahhoz, hogy egyáltalán elképzelhető legyen egy felhőkarcoló – vagy később akár egy magasabb lakóház – megtervezése. Az Empire State Buildingben nem kevesebb, mint 73 lift működik, ezzel egészen a Shanghai Tower felhőkarcoló megépítéséig világrekordernek számított, ez utóbbiban ugyanis 97 lift található.

Igen ám, de a liftet valakinek irányítania is kellett. 2026-ban, a házban, ahol élek, a liftre szerelt plaketten még mindig az olvasható, hogy a „személyfelvonót a 10. életévét nem betöltött személy nem vezetheti”, illetve meghatóan ómódi szövegezéssel arra is figyelmeztetnek, hogy meghibásodás esetén a hiba javításával az utas ne fáradozzon, hívjon segítséget. Az alábbi videón egy 1926 óta üzemelő minneapolisi lift működése látható, sofőröstül.

Ma már kicsit különös azt olvasni a liften, hogy ki vezetheti és ki nem, de ez az ötvenes évekig halálosan komoly dolognak számított: a liftet vezetni kellett, megállni a megfelelő emeleteken, lehetőleg úgy, hogy a vendégeknek ne okozzon gondot a be- és kiszállás. Ezért a liftesfiúk voltak a felelősek, annak a szakmának a képviselői, akik a világtörténelem egyik legnagyobb kollektív szakmai öntökönrúgását mutatták be 1945-ben.

A liftesfiú balladája

A New York-i liftkezelők ekkor ugyanis úgy döntöttek, hogy sztrájkba lépnek, magasabb fizetést és jobb munkakörülményeket követelve. Az akció következtében a város egy hétre nagyjából megbénult, a toronyházak dolgozói nem tudtak eljutni a munkahelyükre. A liftkezelők nyeregben érezhették magukat: 15 ezren tették le a munkát, leginkább azért, mert féltek tőle, hogy az automata liftek miatt nemsokára amúgy sem lesz majd nekik. Ez be is jött: hamarosan a megrendelők már az egyébként 1900-ban feltalált automata lifteket keresték, a liftesekre pedig nem volt többé szükség. Ez sem volt egyszerű menet, ugyanis az utazóközönség Lee Gray amerikai építészettörténész szerint legalább annyira tartott az automata liftektől, mint az elszakadó kábelektől: igényelték, hogy legyen sofőr, aki közbe tud lépni, ha baj történne. A baj itt leginkább abból adódhatott, ha valaki az utolsó utáni pillanatban akarta elérni a liftet – erre is találták ki azt az elhúzható rácsot, amit még néhány magyar bérházban is látni lehet.

Ahhoz, hogy az automata liftek elterjedjenek, megint kellett egy kis varázslat – és hideg üzleti logika is: személyzet nélkül minden olcsóbb, de semmit sem ér egy lift, ha senki nem hajlandó használni kezelő nélkül. Így jelent meg a vészjelző és a telefon a modern liftekben, és ez a két fejlesztés hitette el az utazóközönséggel, hogy nemcsak hogy nem fognak lezuhanni az aknába, hanem még ki is mentik őket, ha beragadnának. Amire van is némi esély: a CNN szerint esélyes, hogy 25 évnyi liftezés alatt mindenkivel előfordulhat hasonló baleset, de a személyfelvonó használata még így is biztonságosabbnak számít, mint a lépcsőé.