Ha van két olyan találmány, amire minden magyar iskolás azonnal rávágja, hogy magyar, az a golyóstoll és a gyufa. Mindkét válasz egyszerre rossz és jó is: Irinyi János előtt is létezett gyufa, csak nem biztonsági, és Bíró László József előtt is létezett golyóstoll, csak épp nem működött.

Bíró arra a kérdésre nem ad választ önéletrajzi könyvében, a Csendes forradalomban, hogy mennyire ismerte behatóan a korábbi kísérleteket, de bizonyára tudott róluk: az első hasonló elven működő íróeszköz szabadalmát John J. Loud amerikai feltaláló és bőrműves jegyeztette be 1888-ban. Az ötlet jó volt, de a kivitelezés már kevésbé, és Loud inkább bőrre találta ki, mint papírra, az ő golyóstolla mindenesetre vagy folyt, vagy eldugult, ezért aztán nem is aratott valami nagy sikert.

A négy újrafeltalálás

Moldova György Bíró regényes életrajzában, A végtelen vonalban négy újrafeltalálást említ: 1901-ben Anton J. Schafer, 1911-ben Michael Braun jegyeztetett be szabadalmat a golyós irónra, sőt, az 1924-es drezdai vásáron már kapható is volt G. L. Lorenz találmánya, a Mungo márkanevű golyóstoll. Magyarországon először 1934-ben Hajdú Ödön vasúti mérnök és dr. Ránki Dezső védetett le egy hasonló ötletet. Moldova szerint nehéz feltételezni, hogy Bíró ezekről nem is hallott, és bár az önéletrajza elején azt írja, hogy az íróeszközök eredetét és fejlődését részletesen ismerte, de ezek nem jelentettek segítséget a golyóstoll megalkotásakor, a későbbiekből kiderül, hogy legalábbis a Mungót ismerte, sőt, ezt éppen a későbbi üzlettársa, Goy Andor mutatta neki.

Goy özvegye a Nők Lapjának adott 1994-es interjújában még ennél is tovább ment: szerinte Bíró „szegény kis újságíró volt. Pénztelen, ám okos. Kiásott a Szabadalmi Hivatalból néhány lejárt golyóstolltalálmányt”. Az özvegy, Ferna asszony, azt is állította, hogy Bíró ki is utazott egy Klimes nevű prágai feltalálóhoz, akitől hozomra vette meg a találmányát – hogy mennyit merített belőle, és hogy Klimes végül megkapta-e a pénzét, azt nem lehet tudni.

Igen ám, de hiába volt már több golyóstoll is, ha ezek nem működtek: a Mungo, ami el is jutott a sorozatgyártásig, ugyanolyan vacak volt, mint amelyik csak prototípusként létezett.

A nagy ötlet

Az ötlet születéséről több verzió is született, de Bíró önéletrajzában azt írja, hogy egyik sem igaz közülük. Az egyik szerint egy kávéház teraszán üldögélve golyózó gyerekeket látott, és felfigyelt rá, hogy a pocsolyába gurult golyó milyen nyomot húz maga után. Az 1994-es Magyar Életrajzi Lexikon szerint a feltaláló „saját előadása szerint” egy üvegben golyókat tartott az íróasztalán, amikor az üveg is, a tintatartó is felborult, Bíró pedig felfigyelt rá, hogy a golyók milyen nyomokat hagynak a papíron.

Maga Bíró jóval prózaibb magyarázattal szolgál: az ötlet születésekor újságíróként dolgozott, és szükségét érezte egy egyszerűen használható, megbízható tollnak, az ötletet pedig a nyomdagépek működéséből merítette. A szerző hozzáteszi, hogy már halálosan unja is, hogy mindenki folyamatosan a golyóstollal nyüstöli, olyannyira, hogy már saját magát is a toll egy alkatrészének érzi, nem hús-vér embernek, aki pedig ezen kívül még sok mással is foglalkozott, és az emberi értékeihez egy golyóstoll nem ad hozzá semmit.

Ami fontos, írja, „az a szeretetre, megértésre, megbocsátásra való készség és képesség”. Azért a maga részéről nem csak ebben bízott: a golyóstoll előtt és után is próbált több lábon állni, így majdnem könnyebb azt felsorolni, hogy mi nem volt, mint azt, hogy mi mindenben próbálta ki magát. És persze nemcsak a golyóstoll az érdekes, bár A csendes forradalom javarészt erről szól, hanem az is, hogy egy zsidó származású újságíró hogyan lett Argentínában világhírű, az idáig vezető út viszont olyan, mintha Rejtő Jenő írta volna.

A gumiportás

Bíró 1899. szeptember 29-én született Budapesten, zsidó kispolgári családba; apja, mint később bátyja is, fogorvos volt, emellett műkedvelő feltaláló. Bíró meg is említi néhány találmányát: a szekrényt, amely ajtónyitásra megvilágosodott és a gumiportás névre keresztelt masinát, amivel a lakás bármelyik szobájából ki lehetett nyitni a bejárati ajtót.

Fontosnak tűnő, de érdektelenségbe fulladt találmánya volt még a sérülést nem okozó, tintával átitatott viaszgolyó, amit arra talált ki, hogy a becsületbeli ügyek miatt megrendezett párbajok vérontás nélkül folyhassanak le – mint kiderült, a viaszgolyó is nagyot ütött, nem is terjedt el a használata, bár Bíró arról is beszámol, hogyan tesztelték a Lovas-féle vívóiskolában. Az apja feltalált egy vízzel működő töltőtollat is, ami egy hajszálcsövön áthaladva feloldott egy tintaceruza-darabot. A feltaláló visszaemlékezései szerint „az ötlet szellemes volt”, de az általa produkált íráskép egyenetlennek bizonyult, így nem aratott nagy sikert (később aztán Bíró is hasonló problémákkal szembesült).

Azért ebből is megpróbált kihozni valamit, Moldova szerint 1928-ban „vizes töltőtoll” néven jegyeztette be az első szabadalmát. Erről, több más találmányával ellentétben, maga Bíró nem ír, de ennek több oka is lehet: A csendes forradalomban inkább a sikerültebb ötleteit helyezi előtérbe, no meg magát a golyóstollat, hiába ágált ellene, hogy ezzel a találmányával azonosítsák.

Persze nem maradhatnak ki azok a történetek sem, ahol a szerző elhelyezi magát a pesti kulturális életben: a Japán kávézó rendszeres vendégeként Molnár Ferenccel és több más, később világhírű magyarral mulatott együtt – ezek magukban is kitennének egy könyvet, ha Bíró jobban belemegy a részletekbe, bár elképzelhető, hogy az eredeti argentin kiadásba több anekdota jutott, a magyarul 1975-ben megjelent kiadást ugyanis lerövidítették (az Una revolución silenciosa Argentínában 1969-ben jelent meg).

Aki mindenhez értett

Bíró saját elbeszéléséből valódi szuperhős képe rajzolódik ki: a lakásukkal szembeni Lovas-féle vívóiskolában kitanulta a vívás és a boksz alapfogásait, aztán amikor rájött, hogy tánccal jobban lehet csajozni, de táncolni nem tud, felcsapott értelmiséginek, és a pszichoanalízissel meg Nietzschével kábította a lányokat (ez akkoriban a jelek szerint még működött).

Beiratkozott az orvosi egyetemre is, de néhány félév után abbahagyta, a tananyagból egyedül a hipnózis érdekelte tartósan, így aztán hipnotizőrnek állt, saját bevallása szerint páratlan sikerrel – ennek egy műhiba vetett véget, amikor egy műtét közben véletlenül ahelyett, hogy „lassabban verjen a szíve”, azt találta mondani, hogy „ne verjen a szíve ilyen gyorsan”.

Amikor odáig ért a mondatban, hogy „ne verjen a szíve”, nemcsak a beteg szívverése, hanem a hipnotizőr-karrier is félbeszakadt, utána Bíró nem vállalkozott több hasonló mutatványra. Legalábbis klinikai keretek között nem: Moldova szerint, aki a regényes életrajzhoz írásakor több ismerősét is megkereste, B. János egykori brazíliai nagykövetet is hipnotizálta, hogy jobban vezessen. B. János sehogy sem bírt megtanulni bánni az autóval, de miután Bíró „valóságos szuggesztiót gyakorolt rá”, megtáltosodott. Ez már azért is kisebb fajta csoda, mert Bíró maga sem volt valami jó sofőr, legalábbis kezdetben, de persze erről is volt egy jó története – amiből természetesen jól is jött ki.

Hipnotizőrből autóversenyző

22 évesen már otthagyta az orvosi egyetemet, a hipnózist megunta, így állás után kellett néznie. Nagybátyja ajánlásával először az Osztrák Elemi Biztosítótársasághoz került, ahonnan kirúgták, majd – annak ellenére, hogy nagyon nem akart hivatalnok lenni –, a túlbuzgó nagybácsi egy nagy petróleumvállalatnál helyezkedett el, ahol szemérmetlenül hazudott a felvételénél, a szerencse pedig kitartott mellette: az irtózatos infláció mellett azzal, hogy a beérkező petróleumszállítmányokat napokkal előbb vámoltatta el, mint ahogy valóban átvették volna őket, a társaság nagy haszonra tett szert, ennek egy részét pedig Bíró kapta. Mindenki sejtheti, hogy ebből mi következik, de utólag maga Bíró is mintha valamiféle sorsszerűségnek tekintette volna, hogy vett egy versenyautót.

„Fiatal voltam, sok pénzem volt, és sok szabad időm. Érthető, hogy a pesti éjszakai életben kínálkozó szórakozásokból is alaposan kivettem a részem” – írja. Az ilyesmi egyenes út egy tizenkét hengeres vörös Bugatti megvásárlásához: Bíró meg is vette az autót egy valószínűtlenül rejtői nevű Petrovich Szvetiszláv (született: Iván) nevű színművésztől, és ha már ott volt, fogadást is kötött rá, hogy két hét múlva részt vesz a svábhegyi autóversenyen – csak épp vezetni nem tudott.

A fogadás az fogadás: Bíró gyorsan leckéket vett, de a kuplung kezelését nagyon nehezen bírta elsajátítani, ezért született meg a fejében az első automata váltó terve. A golyóstollhoz hasonlóan ebben sem számított éppen világelsőnek, de miután megnyerte a versenyt (amit a gyakorlatlanságából fakadó vakmerőségének, a kocsi kimagasló teljesítményének és több szerencsés körülmény összejátszásának tulajdonított), ezen a terven kezdett dolgozni.

Az automata váltó

Meg is alkotott egy mechanikus automata váltót, ami iránt a General Motors berlini gyára is érdeklődött, sőt, meg is vették a tervet, de Bíró ebből sem lett dúsgazdag: a szabadalom a fiókba került, mert az autógyár inkább a saját fejlesztésére koncentrált, a konkurenciától viszont úgy volt a legegyszerűbb szabadulni, ha felvárásolják. Bíró ezért meglehetősen sok pénzt is kapott, de nem annyit, mint ha a váltó gyártásba is került volna – erre végül nem került sor.

Bíró annyira hitt a találmányában, hogy Budapestről Berlinig utazott egy automata váltós oldalkocsis motorral, amit induláskor a Magyar Autóklubbal plombáltatott le, hogy bizonyítsa, hogy az út során nem kellett javítani, sőt, vissza is tért vele Budapestre. Feltalált egy újfajta mosógépet is Mesemosó néven: ez az önműködő készülék egy konyhai tűzhelyen működött, és jelezte, ha kész a mosás, de ebből sem lett üzleti siker, ahogy az elektromágneses további készülékből sem, amitől az akkoriban divatos – és működő – csőposta reformját várta volna, és ami hasonló elven működött volna, mint a mágnesvasutak. Ezeket még további találmányok követték (összesen nagyjából harminc szabadalom fűződik Bíró nevéhez), de mint az előbbiek is mutatják, nem mindegyik lett sikeres, sőt, a legtöbbjük megbukott, a golyóstoll viszont hatalmas karriert futott be, igaz, a feltaláló ebből nem sok hasznot húzott.

A Japán kávéház

A nagy ötlet 1936-ban, Budapesten született, a Japán kávéházban (ma az Írók boltja működik itt), amikor Bíró a korábbi rossz tollain és talán apja sikertelen töltőtollreformján merengve rájött, hogy a nyomdagép elvének megfelelően egy íróeszközt is meg lehetne tervezni. Saját elbeszélése szerint ekkor annyira homlokon csókolta a múzsa, hogy zavarában a pincértől is golyóval, nem cukorral kérte a kávét, de miután ott már hozzászoktak a különböző őrültekhez, ezt fel se vették – viszont az önéletrajza szerint ekkor jött rá Bíró, hogy így akármilyen formát fel lehetne vinni a papírra kézzel, nem kellene a nyomdagépekhez ragaszkodni. Igen ám, de a papír és a tinta továbbra is problémát jelentett, valamint a golyó is. Az ötlet magában meg semmit sem ért, így ideje volt befektetőket keresni.

A megfelelő tinta kikísérletezéséhez a feltaláló megtalálta a majdnem megfelelő embert: Györgyöt, aki egyébként is unta az apjától megörökölt fogászati praxist, és érdeklődött a vegyészet iránt. A prototípushoz szükséges golyókat Bíró először pesti órásmesterekkel próbálta legyártatni, majd Svájcban kutatott megfelelő partner után – végül, jóval később Svédországban talált rá, de ez ekkor még csak a jövő zenéje volt.

Néhány jól-rosszul működő prototípust azért sikerült összerakni, de mindig lutri volt, hogy hogyan működnek majd a gyakorlatban: hol a golyót lőtték ki elöl, hogy a tinta nyomását biztosító dugattyút hátul, tollként pedig elég nehéz eladni egy vízipisztolyként működő tintapuskát. Ha a technikai problémákra nem is, de erre azért találtak egy megoldást: elhíresztelték a kávézóban, hogy Bíró egy új tollat talált ki, ezzel pedig ki is érdemelte a törzsvendégekre hízelgő elnevezéseket aggató pincérektől a feltaláló-szerkesztő úr megszólítást.

Ezzel ugyan csajozni („a hölgyek érdeklődését felkelteni”) jobban tudott, mint befektetőt fogni, de mint később kiderült, ez sem volt reménytelen ötlet. Egyébként a megszólításban önmagában semmi túlzó nem lett volna: Bíró feltalált is, szerkesztett is, írt is, de a személyzet a korabeli kávéházi szokásoknak megfelelően megpróbálta felstumpfolni még akkor is, amikor még feltalálóként nem volt ismert, és csak sima újságíró volt.

Ezt a feladatot Moldova szerint nem különösebben jól, és nem is nagy lelkesedéssel látta el, saját bevallása szerint például egy üres oldal felett tépelődve épp a Japánban találta ki, hogy egy fiktív adriai cápatámadással próbálja eladni holnapi újságot. A cikket megírta, nem is bukott le, de aztán 1969-ben megvallotta bűneit, de addigra persze ez már senkit sem érdekelt. Véletlenül ebben is megelőzte a korát: bár szerinte Horvátországban cápa legfeljebb a zágrábi természettudományi múzeumban látható, kiderült, hogy azért vadon is akad néhány, igaz, annyira azért nem kell félni tőlük (annak ellenére, hogy csak az Adrián csak elvétve fordulnak elő cápatámadások, a korabeli hírlapok szívesen szedték elő az ezekről szóló „tudósításokat” uborkaszezon idején).

A golyóstollmaffia

Bíró ezután valóban szerkesztő is lett – ennek is kacifántos története van –, de úgy érezte, hogy a golyóstollra érdemes koncentrálnia, ha ismét vagyont akar csinálni. Ebben sokat segített a Japánban bevett titulusa is, ugyanis itt sikerült rátalálnia első üzleti partnerére, akivel később összeveszett. A golyóstollmaffia modus operandija a következő volt: meg kell próbálni beetetni valakit, majd, ha jól működik a toll (éppen), bemutatni a zseniális találmányt, de úgy, hogy Bíró a lehető legkevesebbet szerepeljen, és akkor is habókos, a pénzügyekkel keveset törődő feltalálóként. A csapatban Bíró, a bátyja és Gellért Imre, a feltaláló menedzsere és üzlettársa megpróbálták a kávéházi közönség pénzesebb tagjainak figyelmét az új találmány irányába terelni, és reménykedtek benne, hogy valaki ráharap a csalira.

Akadt, aki rá is harapott: Gellért a Japánban együtt biliárdozott Goy Andor műszerésszel, a Wanderer Werke Continental irodagépgyár magyarországi képviseletének tulajdonosával. Gellért arra kérte Goyt, hogy nézze meg egy találmányát, amit egy újságíró barátjával együtt valósított meg – ez meg is történt, és bár a műszerész felhívta rá a feltalálók figyelmét, hogy ő már 1932-ben, a lipcsei vásárban is látott, sőt vett is golyóstollat, Bíróék ragaszkodtak hozzá, hogy az ő találmányuk jobb, mert az működik is.

Ekkor még nem működött, de Bíró és bátyja erősködtek, hogy ez csak azért történhet, mert még nem tökéletes a festékpép receptje, amivel a toll működne: a német Mungót tintával töltötték meg, azért sem írt jól. Goy, aki maga is feltaláló volt (többek között az ólommentes szedést megvalósító szedőgép is hozzá köthető), látott némi fantáziát az újfajta tollban, és mivel amúgy is Németországba készült, megígérte, hogy az ottani tárgyalásain a golyóstollat is szóba hozza. Persze nem ingyen: társult a Bíró-fivérekkel, és ő maga is beszállt (méghozzá meglehetősen sok pénzzel) az egyelőre elég gyatrán működő eszköz fejlesztésébe.

A törés

Goy és Bíró visszaemlékezései itt eltérnek egymástól: az előbbi azt állítja, hogy az ő munkája hozta meg az áttörést a toll fejlesztésében, az utóbbi pedig azt, hogy ez, bár Goynak is szerepe volt a kezdeti munkálatokban, csak jóval később, már Argentínában következett be. A szabadalom bejelentéséhez szükséges forrásokat is Goy biztosította Bírónak: a golyóstollét 1938. április 25-én, a cserélhető festéktartályét pedig május 16-án jegyezték be.

A kezdeti megállapodás szerint Bíró a golyóstoll kizárólagos gyártási jogát átengedte Goynak, a hasznon pedig Magyarországon hatvan-negyven százalékban osztoztak volna Goy javára, külföldön pedig fele-fele arányban. Később felosztották egymás között a világot: az egyezség szerint tizenegy államban, köztük Franciaországban, Németországban és Svájcban Goy, Amerikában és a világ többi részén pedig Bíró honosíthatta meg a golyóstollat.

Ahogy Moldova is megjegyzi, hiába működtek együtt, Bíró csak néhányszor említi az önéletrajzában Goyt, és akkor sem feltétlenül hízelgően: azzal vádolta meg egykori üzlettársát, hogy „árja fölényére” hivatkozva fenyegetéseket küldött neki. A felek később pereskedtek is egymással, Bíró ekkor is hivatkozott erre a levélre, de bemutatni nem tudta. Goy azzal vádolta Bírót, hogy ellopta a találmányát, az önéletrajzáról pedig azt mondta, hogy tele van hazugságokkal, és javarészt arról szól, hogy Bíró milyen nagy ember.

Az egykori társak viszonya később annyira megromlott, hogy már csak pereskedtek egymással, Goy pedig egészen a haláláig nem adta fel, hogy őt ismerjék el a töltőtoll valódi atyjának, ahogy valamilyen szinten az is volt: özvegye szerint 1947-ben az ő tervei alapján készült el a világ első működőképes sorozatgyártott golyóstolla, a GoPen. Az írószergyárat aztán államosították, Goyt kapitalistának kiáltották ki, végül 1958-ban végül az Írószer Szövetkezetben, a mai ICO elődjében kapott munkát, a golyóstoll szabadalmából nem kapott egy fillért sem.

Lerágott csont

Bíró sem a találmányából gazdagodott meg (sőt, ahogy írja, egyáltalán nem is gazdagodott meg), de egyre inkább úgy érezte, hogy Magyarországon már nem sokáig lesz maradása. Goy ígéretének megfelelően megpróbálta felkelteni a német írószergyártók érdeklődését az újfajta toll iránt, de nem járt sikerrel: egyetlen gyár kivételével mindenhol „lerágott csontnak” minősítették a találmányt, a Faber-Castellnél pedig egyenesen közölték vele, hogy a golyóstoll egy klasszikus arany- vagy acélhegyű töltőtollal soha nem fogja tudni felvenni a versenyt. Moldova regényes életrajzában színezi ugyan a történetet, de ez éppenséggel egy olyan pont, amiben minden forrás egyetért.

Bíró viszont nem adta fel: mindent egy lapra, a golyóstollra tett fel, hogy valahogy pénzt szerezhessen az emigrációhoz, amit egyre elkerülhetetlenebbnek tartott. Az első zsidótörvény megszavazása (1938. május 29-e) után elvesztette az újságírói munkáját, az általa szerkesztett Hongrie-Magyarország-Hungary című lap megszűnt, az Előrében sem jelenhettek meg többé cikkei, így muszáj volt valahonnan pénzt szereznie. A Csendes forradalomban ugyan beszámol róla, hogy ekkoriban próbálta ki magát a festészetben, majd a szobrászatban is, méghozzá egészen szép sikerrel, de a politikai változások aggasztották, és még addig el akart menekülni Magyarországról, ameddig lehet.

Elveco vagy Argentína

Ehhez két úticél tűnt reálisnak: Goy kapcsolatain keresztül a francia Elveco cég, ahol Bíró tovább folytatta volna a golyóstoll és a tinta tökéletesítését, később pedig Argentína. Goy szerint a festékpasztát nem Bíróék, hanem annak a német gyárnak, a müncheni Deutsche Füllhaltwerke vegyésze, dr. Zychlinsky oldotta meg, és a golyóstollból le is gyártottak egy kísérleti szériát – Bíró szerint az áttörésre már csak Argentínában került sor. Bíró mindenesetre 1939-ben előleget kért Goytól, valamint azt, hogy szerezzen neki állást az Evelcónál, amíg szerződést nem tud kötni arra, hogy Argentínában elindíthassa a golyóstoll gyártását (ehhez joga is volt, a világ felosztásakor ugyanis Argentína neki jutott).

Bíró nem véletlenül gondolt épp Argentínára: 1938-ban, amikor Gellérttel mecénást kerestek a találmányhoz, még Goy Andor felbukkanása előtt összefutottak egy Argentínába készülő özvegyasszonnyal György fogászati rendelőjében. Az asszony, aki Láng Lajoshoz, egy Argentínában letelepedett magyarhoz készült hozzámenni, érdeklődött a golyóstoll iránt, és rögtön szerződést ajánlott fel a testvéreknek, amely szerint ők és Lángék közös vállalatot alapítanak, a befektetők finanszírozzák a kísérleteket, ezért pedig koncessziót kapnak a toll dél-amerikai gyártására és árusítására. A másik találkozás szintén a véletlen műve volt: a feltaláló és menedzsere tollügyi tárgyalásokat folytattak egy szlovéniai hotelben, amikor egy számukra ismeretlen úr figyelmét felkeltette a golyóstoll. Bíró elbeszélése szerint csak később derült ki számukra, hogy az úr Augustín P. Justo, Argentína egykori elnöke volt, aki szintén arra biztatta a feltalálót, hogy próbálja ki a szerencséjét az országban, és bátran hivatkozzon rá, illetve az ajánlólevélre, amit átadott neki.

Párizsi kalandok

Bíró viszont még csak Párizsig jutott, és ott sem volt épp egyszerű boldogulnia, ráadásul a feleségét, az anyját és a lányát kénytelen volt Budapesten hagyni. Bátyja, György is Budapesten dolgozott a festékpép tökéletesítésén, közben pedig Bírót azzal vádolták meg Magyarországon, hogy megszegett egy, már az elutazása után elfogadott törvényt, és illegálisan vitte külföldre a magyar szellemi javakat – vagyis a golyóstoll terveit, ezért Elzát, a feleségét a rendőrök ki is vallatták. Főleg arra voltak kíváncsiak, hogy hol van a pénz, de erre maga Bíró is nagyon kíváncsi lett volna, ugyanis ha nem is nyomorgott, de az anyagiaknak szűkében volt.

„Kész kalandorregény” – foglalta össze Goy az Élet és tudománynak 1990-ben adott interjújában Bíró történetét, és a legalább harminc bejegyzett találmányon kívüliek valóban elképesztően kalandos életpályát írnak le. Ha lett volna ideje – írja a visszaemlékezéseiben –, további találmányokkal is szolgálhatott volna, de így is akadt olyan, amit saját bevallása szerint kifejlesztett ugyan, de a használatáról már különösebb fogalma nem volt.

Miután a családja rövid időn keresztül meglátogathatta Párizsban, majd haza kellett utazniuk Magyarországra, az Elveco pedig haditermelésre állt át, sürgősen pénzre volt szüksége. Ekkor sietett a segítségére egy francia ismerőse, bizonyos Bouchonnet, akiről azt rebesgették, hogy a francia kémelhárítás embere. Bouchonnet korábban is támogatta Bíró munkáját, ekkor azonban azt helyezte kilátásba, hogy lehetővé tenné a feltaláló végleges párizsi tartózkodását és fedezné a megélhetése költségeit is, ha valamilyen hadászati céllal is felhasználható találmányt fejlesztene a francia hadsereg számára.

A napalm feltalálása

„Különösnek tűnhet, hogy ilyen tervvel – a világ legjobban felszerelt hadseregével szemben állva, már háborús állapotban – hozakodott elő. Ezt akkoriban szánalmas kapkodásnak tartottam… - de szóról szóra így történt!” – írja Bíró. A feltaláló több ötlettel is készült, végül Bouchonnet egy „olyan vízzel el nem oltható, gyújtó hatású vegyület” mellett döntött, „mely repülőgépről leszórva néhány perc múlva nagyobb területet képes lángba borítani”.

A haladásról Bírónak három naponta tájékoztatni kellett a feletteseit, a munka pedig – természetesen – a legnagyobb titokban zajlott, egészen addig, míg a keveréket egy vendége, az Elveco egyik társtulajdonosa véletlenül az arcába nem robbantotta a feltaláló lakásán. Bouchonnet közbenjárására sikerült elsimítani a botrányt, de Bírót ez nem nyugtatta meg különösebben: attól is tartott, hogy mit kezdenek vele a franciák, ha kiderül, hogy külföldi állampolgárként robbanószerekkel kísérletezik Párizsban, de attól még jobban, hogy mit művelnek vele a németek, ha kiderül, hogy a franciáknak fejleszt hadianyagot. Bírónak végül sikerült befejeznie a találmányát, és bár szerinte a francia hadsereg a gyártásához is nekikezdett, bevetni nem sikerült – mint az önéletrajzában írja, attól tart, hogy a németek tették rá a kezüket, és az ő gyújtóbombája alapján született meg végül a napalm.

Torpedóval Barcelonába

A hadi fejlesztések miatt Bíró végül nem került bajba, de úgy érezte, hogy ideje Párizst is elhagynia, mielőtt megérkeznek a németek – ebben Meyne János ottani barátja és munkatársa is támogatta, sőt, vele is tartott Barcelonába. A Párizsból induló vonaton Bíró aztán majdnem lebukott a hadiipari terveivel: megtalálták nála a golyóstollról készült vázlatokat, és torpedónak hitték, de ebből sikerült kimenekülniük. Bíró még Párizsból levelet írt Pogány (azóta Láng) Máriának, a szerződésükre hivatkozva, aki küldött is neki ezer dollárt és két hajójegyet a Barcelonából induló hajóra. Bíró és Meyne útra keltek, hogy megcsinálják a szerencséjüket Argentínában. A kiutazáshoz szükséges vízumot a párizsi argentin nagykövetségen, Justo tábornok névjegyének felmutatásával tudták megszerezni – ahogy ezt a volt elnök Szlovéniában meg is ígérte nekik.

1940 májusában Bíró és Meyne beköltöztek a barcelonai Hotel Intercontinentalba, néhány hét várakozás után pedig felszállhattak az Argentínába tartó hatezer tonnás hajóra, a Ciudad de Sevillára, ahol a feltaláló beszámolója szerint remek társaság verődött össze, és aminek a kapitánya azért volt gondterhelt, mert még sosem navigált át hajót az Atlanti-óceánon.

Buenos Aires

Ennek ellenére sikeresen megérkeztek Buenos Airesbe, ahol elölről kellett kezdeniük mindent, de ebben számíthattak Lángék támogatására is. Bírónak az volt az első benyomása, hogy az ottani üzlet nagy bajban lehet, ezért kaptak két kézzel az új találmányon, de a siker nem jött elég gyorsan: a szabadalomig csak 1943-ban jutottak el.

Ezután viszont Moldova regényes életrajza szerint a legfontosabb üzletfelüknek a brit légierő számított, az újfajta tollal ugyanis a töltőtollakkal ellentétben a magasban uralkodó légnyomáson is lehetett írni – erről Bíró maga nem sokat ír a könyvében, bár említ fontos angol megrendelőket. A dolgot viszont kicsit elmaszatolja: a légiközlekedésben való használhatóságot szerinte a nagy argentin légiforgalom miatt emelték ki az elkészült toll reklámjaiban.

A sikert persze nem adták ingyen: Bíró azért, hogy befejezhesse a golyóstoll tökéletesítését, és addig meg is élhessen, valamint azért, hogy a családját is áthozathassák Argentínába, a bevétel egy-egy harmadát engedte át Lángéknak, akik viszont egyre kevésbé tudták kivárni, mire a feltaláló befejezi az elhúzódó fejlesztést. A gondot először a prototípus tökéletlensége, majd a marketing okozta, ez utóbbiban viszont Bíró nem szorult túl sok segítségre: amikor kétségbeesetten pénzt akart keresni Magyarországon, feltalálta a Ki kicsodát is, amihez magukat fontosnak tartó embereket vágtak meg azért, hogy írjanak róluk egy almanach-félében. Ha nem is ő találta föl, legalább használta, esetleg tökéletesítette – de ha igaza van Goynak, a golyóstollal is hasonló volt a helyzet.

Talán annak a reményében, hogy olcsón megússzák a két magyar kihozatalát, Lángék először egy fürdőszobát kínáltak fel labornak, később Bíróék tiltakozásának hatására már egy rendes laborban dolgozhattak. Ezután került sor az újabb tárgyalásokra, ami miatt Bíró kivihette magához a családját, ami a történetben szereplő legtöbb eseményhez hasonlóan nem ment zökkenőmentesen (bátyját leszállították a hajóról, mert kémnek hitték), de végül sikerült. A sors iróniája, hogy az időlegesen angol fogságba került György jobb ellátást kapott, mint akiket nem szállítottak le a hajóról, Bíró pedig az egész intézkedést igazolva is látta abban, hogy az emigráns magyarok között valóban volt valaki, aki a németeknek kémkedett.

Jelentős előrelépések

Kisebb haszon reményében, de minden eddiginél nagyobb nyomás alatt folytatódott a golyóstoll megalkotása, amit Lángék már különösen türelmetlenül vártak, de Bíróék sem bánták volna, ha végre elkészülnek vele: a profit nagy része ugyan a befektetőnél landolt volna siker esetén, de a kisebb részesedés is elég nagy lett volna ahhoz, hogy eléljenek belőle. Bíró beszámolója szerint 1942 végén és 1943 elején „jelentős előrelépéseket értek el”, és „elfogadhatóan működő tollakat” sikerült legyártaniuk, ami azt jelentette, hogy a golyó végre nem lőtt ki belőlük, és nem okádták ki a tintát. A terméket Eterpen néven hozták forgalomba, és azzal reklámozták, hogy az eszköz egyszerre toll és ceruza, és a földön és a levegőben is kifogástalanul ír. Sajnálatos módon ez nem így volt: a tinta megkeményedett bennük, és mivel a golyó már nem tudott kilőni, a dugattyú csinálta ezt, ezért az első forgalmazójuk el is állt az üzlettől.

Bíró kutatásai alapján kiderült, hogy a bajt a golyók eltérő mérete okozza: a feladatra csak tökéletesen gömbölyű golyó lett volna alkalmas, a szállítmányban viszont ilyen alig akadt. A feltaláló először egy golyószeparálót hozott létre, majd miután lemérte, hogy hány golyó felel meg a követelményeknek, kapcsolatba lépett a svéd SKF gyárral, ahonnan rendelte őket. A gyárban eddig nem kellett ilyen apró és ennyire precíz golyókat gyártani, de a mérnökök megoldották: onnantól fogva a golyószeparáló segítségével továbbra is kiszűrték a hibás darabokat, de a fejlesztések után a leszállított golyók 90 százaléka már megfelelő volt. Ez nem is volt annyira egyszerű feladat, egészen a közelmúltig csak három gyártó volt képes pontosan legyártani a tollhoz szükséges golyókat, és annak ellenére, hogy a tollakat Kínában szerelték össze, az országban 1997-ig importálták is őket.

A golyó tökéletesítésén túl még a patroné is hátra volt. Bírónak feltűnt egy szintén általa feltalált golyóstolltesztelő alkalmatosság használatakor, hogy a toll felül nyitott tartállyal is képes írni. Bíró az önéletrajza szerint itt jött rá a kapilláris rendszer hasznára, és arra, hogy hogyan lehet ténylegesen végtelen vonalat húzni – legalábbis amíg a tinta tart – egyetlen tollal. Az eddig eladott tollak viszont még nem ezen az elven működtek, így szükség volt némi szélhámosságra, vagy ha jobban tetszik, marketingre is ahhoz, hogy a cég talpon maradjon, míg sikerül legyártani az új, most már hibátlanul működő szériát.

A bukás

Ehhez Bíróék fényűző üzletet nyitottak Buenos Aires belvárosában, ahol az új tollak árusítása és kiállítása mellett a régiek panaszosait is fogadták – méghozzá csinos hostesslányokkal, akik az elégedetlen vevőket biztosították arról is, hogy a cég megtéríti a ruháikban okozott kárt is, amit egy velük szerződésben álló ruhatisztító végzett el. A terv bevált, nem sokkal később az amerikai töltőtollgyártó, az Eterpen is jelentkezett a gyártási jogokért, amit Lángék és Bíróék kétmillió dollárért adtak el az Egyesült Államok területére.

Az üzletből mégsem Bíró gazdagodott meg: bár az argentin eladásokból hozzájutott némi pénzhez, az amerikai bevételből már egy fillért sem látott, többek között egy Reynolds nevű üzletember machinációinak köszönhetően. Lángék örököse Pogány Mária halála után az argentin bevételből is kiforgatta, de eddigre Bírónak már új találmányokon járt az esze – bár bizonyára nem örült neki, hogy kisemmizték, a könyve alapján (jóval később) már többé-kevésbé sztoikusan fogadta a dolgot.

Gopen, Birocco, Biromeyne, Birome

Hiába tűnik hatalmas sikernek a golyóstoll története, a brit légierőn (és a légitársaságokon) kívül a legtöbben kétkedve fogadták. Maga Goy is csak 1947-ben, a háború végeztével találkozott újra a találmánnyal, méghozzá Birocco és Biromeyne márkanéven, ezeket szerinte amerikai és francia katonák hozták magukkal Magyarországra. Ő vállalkozott rá, hogy társával, Kovalszkyval együtt kihasználja, amiben Bíróval annak idején megállapodtak: ellátni a világ neki jutó felét golyóstollal. Az általa fejlesztett modell neve Gopen volt.

A tollakat a magyar sajtó nem fogadta osztatlan lelkesedéssel: a Haladás 1950-ben megjelent cikkében csak múló hóbortnak nevezték a használatukat, a kapható tollakat silánynak és használhatatlannak tartották, ráadásul azt is felrótták nekik, hogy a tintájukkal hivatalos iratokat, csekkeket nem lehet aláírni. Az újság egy olvasója később a védelmére kelt a találmánynak, de ez is jól mutatja, hogy a golyóstoll ekkor még nem hódította meg a világot – már csak azért sem, mert a Gopen ötlete ugyan remeknek tűnt, de a gyárat 1949-ben államosították. A világot csak valamivel később, a Parker golyóstollainak megjelenésével hódította meg az új őrület, az első hozzáférhető árú modellt, a Jottert Moholy-Nagy László tervezte, és kísérteties hasonlóságot mutat a később Magyarországon is kapható Pax tollakkal.

A szabadalmi jogokért való pert végül nem Goy, hanem Magyarország indította el a Biro Patente A. G. ellen, és el is veszítették, Goy szerint éppen amiatt, mert nem ő személyesen volt a felperes. Goy ugyan a haláláig szerette volna bizonyítani, hogy voltaképpen ő a golyóstoll egyik atyja, 1980-ban már belement volna abba is, ha csak elismerik az érdemeit, erre csak később, a rendszerváltás után került sor, 2020-ban pedig emléktáblát állítottak a tiszteletére az egykori Goy és Kovalszky irodagépüzem egykori épületére a Nádor utcában, a CEU épületében. Bíró a toll mellett még egy újfajta műanyagot, sőt, a golyós dezodor prototípusát is feltalálta, de a tollügyektől sem vonult vissza: miután azt hitte, hogy az életének ezt a fejezetét már maga mögött hagyta, elfogadta a legnagyobb argentin golyóstollgyár, a Sylvapen ajánlatát, és propagandaügyi és műszaki tanácsadóként továbbra is foglalkozhatott a golyóstollal.

Kapcsolódó cikk a Qubiten:

link Forrás