Egyenlő esélyekkel indulnak a kutatási ösztöndíjakért folytatott hajrában a nők és a férfiak. Kanadában. És csak akkor, ha az elbírálóknak kizárólag a pályázati anyagot van esélyük megismerni, azt viszont nem tudják, ki pályázik az ösztöndíjra. Miután megváltoztatták az értékelési keretrendszert, a Kanadai Egészségkutatási Intézetek (CIHR) bírálóbizottságainak munkáját ellenőrző szakemberek öt év alatt közel 24 ezer ösztöndíjpályázat elbírálási folyamatát követték nyomon. Míg 2011-ig az ösztöndíjpályázatok kiértékelése során a jelentkezők hátterét és témajavaslatát egyaránt figyelembe vették, a módosítás után a pályázók egyik részénél csak a szakmai előmenetelüket, másik részénél pedig szinte kizárólag az adott pályázatra beküldött kutatási témát vizsgálták.

Az ötéves adatgyűjtés eredményeit nemrég publikáló szerzők meglepődve tapasztalták, hogy a kizárólag a tudományos témára összpontosító értékelések esetében gyakorlatilag eltűnt a férfi és nő tudósok (teljesítmény)értékelésekor általánosan tapasztalható nemek közötti szakadék, avagy a gender gap.

Ezen felbuzdulva a kanadai CIHR genderszakértői a pályázatok elbírálásáért felelős döntnökök számára érzékenyítő továbbképzést szerveztek, ami az öntudatlan részrehajlást volt hivatott semlegesíteni. Erre már csak azért is szükség lehet, mert egyes kutatások szerint ahhoz, hogy a férfiakhoz hasonló mértékben vegyék őket komolyan, a nőknek a szakterületükre spcecifikus tudományos réteglapokban hússzal, a legismertebb tudományos folyóiratokban (például a Nature-ben vagy a Science-ben) pedig hárommal több cikket kell jegyezniük.

Egy harvardi pszichológusok által kidolgozott esélyegyenlőségi tesztsorozat eredményeiből pedig az derül ki, hogy ugyanabban a laboratóriumvezetői pozícióban a rendre rátermettebbnek ítélt férfi jelölt a nőnél átlagosan 15 százalékkal magasabb fizetést és jelentősebb továbbképzési lehetőségeket kap, noha a kísérletben részt vevő két virtuális jelölt szakmai önéletrajza nem, csak a neve különbözik.

Világszerte rosszul vizsgáznak nemi egyenlőségből az egyetemek

Az amerikai Nemzeti Tudományos Alap (NSF) adatai szerint a nők évek óta minden szakterületen a doktori disszertációk felét jegyzik. A professzori kinevezéseknek a természettudományok területén mégis legfeljebb az ötödét, míg műszaki tudományokban alig az 5 százalékát kapják meg. Hasonló arányokról számolnak be a Nagy-Britanniában végzett felmérések is. Magyarországon 2014-ben az egyetemi és főiskolai tanársegédek 52 százaléka volt nő, a professzori székeknek azonban már csak az ötödét foglalták el.

Szakértők szerint ennek egyik legfőbb oka, hogy a kezdő kutatók a pályájuk elején nem találkoznak pozitív példákkal, ami eltántorítja őket a folytatástól. Fontos vízválasztó a gyermekvállalás is: a kaliforniai Berkeley Egyetem kutatócsoportja például kimutatta, hogy miközben a gyermekvállalás előtt a tudományos pályát elhagyók aránya mindkét nem esetében azonos, utána viszont kétszer annyi nő mond le a kutatói babérokról, mint férfi. Azt azonban semmi nem magyarázza, hogy a tudományos ranglétra tetején a nők fizetése azonos tudományterületen átlagosan miért alig több, mint a férfiak juttatásának a négyötöde, azt pedig még kevésbé, hogy a fizikus és az asztrofizikus nők miért keresnek átlagosan 40 százalékkal kevesebbet, mint férfi kollégáik.

A társadalmi szerepelvárások is jelentősen befolyásolhatják a kezdő kutatók lendületét és mások általi megítélését, ha a pályaválasztásnál a jelek szerint nem is feltétlenül, a későbbi előmenetelük során biztosan. A szerepelvárásokat ráadásul már az óvoda végére nemétől függetlenül minden gyerek elsajátítja – derült ki amerikai pszichológusok a Science magazinban tavaly januárban közölt kutatási eredményeiből. A hatéves kislányok a saját nemük képviselőit „kevésbé okosnak” látják a hasonló korú kisfiúknál, és tartózkodnak azoktól a tevékenységektől, amelyeket a „kiemelkedően éleseszű” gyerekeknek hirdetnek meg.

A Magyar Tudományos Akadémia elnöke tavaly januárjában kezdeményezte a nők tudományos előmenetelét fokozottan támogatni hivatott bizottság alakítását, miután a legutóbbi tagjelölésnél úgy esett, hogy a több tucat levelező tagságra jelölt kutató között egyetlen nő sem akadt. A már említett okok mellett az évek előrehaladtával az is a fiatal kutatónők kedvét szegheti, hogy a bírálók és a laikus közönség körében is többnyire láthatatlanok maradnak. Az esetek jelentős részében ugyanis a többszerzős tanulmányokat vagy szakkönyveket jegyző kutatók közül akkor is a férfiakra hivatkoznak, ha azok vezető szerzője nő volt – említ további anomáliákat Nagy Beáta, a Budapesti Corvinus Egyetem közgazdász-szociológus professzora. A ranglétra megmászását, persze, az sem könnyíti meg, hogy a jelölőbizottságok szinte kizárólag férfiakból állnak.

Hidak a genderszakadék felett

A Leicesteri Egyetem rektora és munkatársai Nature-ben publikált 2015-ös cikkükben iránymutatással is szolgáltak – ambiciózusan – „a világ egyetemei” számára. Arra buzdítanak, hogy az intézmények vezessenek saját statisztikát az ott dolgozó kutatókról és előmenetelükről, és az eredményeket tegyék nyilvánossá. Ösztönözzék az intézetben dolgozó férfiakat, hogy aktívan segítsék elő a nemek közti szakadékok felszámolását, és hasonló lelkesedéssel reklámozzák kutatónőiket, mint férfi munkatársaikat.

Hasonló intézkedések vezettek a nemek közötti szakadék közel teljes felszámolásához a finn tudományos életben és a sok vonatkozásban világszerte etalonként emlegetett finn oktatási rendszerben is. A skandináv országban a nők aránya 2010-re az akadémia testületeinek és az ország többi tudományos bizottságának a tagságában is megközelítette az 50 százalékot. Igaz, ezt nem az intézményi felsővezetés belátására bízták, hanem törvényi szabályozással érték el.

Magyarországon a felsőoktatási intézmények nemhogy akcióterveket, de még átfogó kutatásokat sem nagyon szentelnek a nemek közti egyenlőtlenségek felszámolásának. Míg a CEU-n például van a nemek közti szakadékot felszámolni hivatott esélyegyenlőségi akcióterv, az állami intézményekben hatályos direktívák nem összpontosítanak a nőkre. Azok célja ugyanis az összes védett csoport segítése lenne, legalábbis elméletben. A gyakorlatban ugyanis – így a már idézett Nagy Beáta –, felülvizsgálatok és szankciók hiányában nemigen történik semmi.

Korábban állandó szerzőnk, Prinz Dániel írt a nőket a tudományos életben érő hátrányokról (például, hogy tanulmányaik lassabban jutnak el a publikálásig, illetve hogy sebészként is más megítélés alá esnek):