Az ember veszélyezteti a csimpánzok kultúráját
Amikor az ember a csimpánzok környezetében él, az általában nem éppen áldás a főemlősök számára: az erdőirtás, a vadászat és a fertőző betegségek terjedése is hozzájárult a csimpánzpopulációk megtizedelődéséhez Közép- és Nyugat-Afrikában. Egy nemzetközi kutatócsoport friss tanulmánya arra jutott, hogy az emberi terjeszkedés mindezek tetejébe még a kultúrájuktól is megfosztja a csimpánzokat.
A csimpánzok olyan összetett magatartásformákat valósítanak meg – mint például az eszközhasználat, amikor hozzá akarnak férni egy kemény mag ehető belsejéhez vagy egy termeszvár lakóihoz –, amelyeket egyik generáció ad át a másiknak, akárcsak az emberi kultúrában. Ezek közé a magatartásformák közé tartoznak azok az alkalmazkodási technikák is, amelyek kulcsfontosságúak a faj fennmaradása szempontjából. Ám azoknál a csimpánzoknál, amelyek az emberek közelségében élnek, kevesebb hasonló, evolúciós előnyt jelentő magatartásforma fordul elő, álla tanulmány szerint.
A Max Planck evolúciós antropológiai intézetének primatológusa, Hjalmar Kühl és szerzőtársai a tanulmányban amellett érvelnek, hogy ezek a „csimpánzspecifikus kulturális örökségi területek” védelemre szorulnak. „A fajmegőrzési erőfeszítések nagyrészt a biodiverzitás és a genetikai diverzitás fenntartására irányulnak, de a kulturális diverzitást is figyelembe kellene venni” – mondta Kühl.
Csimpánzhagyományok
Már lassan húsz éve, hogy Carel van Schaik, a Zürichi Egyetem orangutánokat tanulmányozó professzor emeritusza elsőként felvetette, hogy az emberi behatás, például az élőhelyek elpusztítása vagy az orvvadászat eltörölheti az emberfélék (hominidák) legfontosabb magatartásformáit. Egy csoport megfeledkezhet régi fontos hagyományairól, ha a dolog, amihez kapcsolódnak (legyen az például a kóladió) hiánycikké válik, vagy ha túl kevés tapasztalt egyed marad életben ahhoz, hogy átadja a tudást. Ez akkor azonban csak elmélet volt, amelynek igazolására még nem ált rendelkezésre elegendő adat.
Kühl és kollégája, Ammie Kalan primatológus egy csimpánzok viselkedését tanulmányozó nagyobb program részeként 70 kutatóval dolgozott össze, hogy minél több adat gyűljön össze 46 olyan csimpánzcsoportról, amelyet korábban még nem tanulmányozott senki. Az így nyert információkat összevetették a már publikált eredményekkel, amelyek 106 további csimpánzcsapatról szolgáltattak adatokat. Van Schaik, aki ebben a munkában már nem vett részt, azt mondta, kollégái „gargantuai erőfeszítéseket” tettek, hogy akkora adatbázist hozzanak létre, amely csupán néhány évvel ezelőtt is elképzelhetetlen lett volna.
A kutatók végül 31 kulturálisnak nevezhető magatartásformát tudtak elkülöníteni. Az egyik nemzeti parkban például az ott élő csimpánzok közismerten arra használják a botokat, hogy ízletes algákat halásszanak ki a tó fenekéről, míg egy másikban a kemény magvakat törik fel, és a halak, illetve termeszek begyűjtésére is megvannak a különféle helyspecifikus módszereik.
Elfogy a régi tudás
A kutatók azt találták, hogy minél közelebb éltek az emberhez, a csimpánzok annál kevésbé voltak hajlamosak gyakorolni ezeket a csoportjukra jellemző magatartásformákat. Azoknál a csoportoknál, amelyek szoros emberi behatás alatt állnak, átlagosan 88 százalékkal csökkent az adott magatartásforma előfordulása. Míg az embertől elszigetelten élő közösségekben 15-20 hasonló magatartásforma is előfordulhat, az ember közelségében élőknél csak 2-3.
A két jelenség közötti ok-okozati kapcsolat még nem tisztázott, az biztos viszont, hogy az embernek számtalan eszköze van rá, hogy veszélyeztesse a csimpánzok kultúráját – mondta van Schaik. Az egyedszámok csökkenése önmagában negatívan hat, hiszen ha a közösségen belüli lehetséges kapcsolatok száma visszaesik, kevesebb lehetőség adódik arra is, hogy az egyedek megtanítsák egymást a fontos készségekre. Az egyes közösségek egymástól való elszigetelődése, amely szintén lehet emberi beavatkozás következménye, ugyancsak negatívan hathat vissza a speciális magatartásformák fennmaradására.
Egyes csimpánzhagyományokat nagyban meghatároz a természet ciklikussága, és ezek a magatartásformák különösen ki vannak téve az emberi hatásnak. Például azokban az években, amikor valamilyen táplálékból kevesebb terem, a fiatal állatok nem tanulják meg a hozzájuk kapcsolódó trükköket. Ha azután a csoport elveszíti a meghatározó idős egyedeket, hiába köszönt be újra a bőség, nem lesz, aki emlékszik még a táplálékszerzés csínja-bínjára.
Az új tanulmány is egy azok közül, amelyek a fejlettebb állatok összetett kulturális viselkedésformáinak megőrzését is fontosnak tekintik, és a kérdéskört nem tartják elválaszthatónak az adott faj fennmaradásától, beszéljünk akár főemlősökről, akár bálnákról és delfinekről, elefántokról vagy költöző madarakról. „Oda kell figyelnünk azokra a szociális és kulturális készségekre, amelyeket ezek a fajok a fennmaradásuk érdekében bevetnek” – mondta Kalan. Sok faj esetében ezek a kulturális tényezők nem holmi luxuscikkek, hanem az adott helyhez való alkalmazkodás elengedhetetlen elemei. Ahogy Van Schaik fogalmazott, a fejlett kultúrájú fajoknál a kihalás talán gyorsabban bekövetkezhet.
(Címlapképünk illusztráció, egy Majmok bolygója ihletésű hannoveri modellfotózás eredménye az AFP-től.)
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: