Felemás sikereket hozott Ausztráliában, hogy privatizálták a természetes vizeket
Ausztráliában már harminc éve elkezdték érezni a klímaváltozás hatásait, ezért a világon elsőként privatizálták a földingatlanokhoz tartozó vizeket. A vízpiac létrehozásával azt akarták tudatosítani, hogy ez egy szűkös erőforrás, amit nem érdemes pazarolni – erről beszélt a Corvinus Egyetemen John Sheehan ausztrál jogászprofesszor, aki a Regionális Energiagazdasági Kutatóközpont meghívására érkezett Magyarországra.
Sheehan azokhoz a kanárimadarakhoz hasonlította Ausztráliát, amelyeket régen veszélyjelzésre vittek le a bányákba. Ahogyan a kanári is érzékenyebb az embernél a mérges gázokra, az ausztrálok is hamarabb érezték a klímaváltozás hatásait, mint a világ többi lakója. Ausztrália „fánkország”, azaz a közepe üres, sivatagos, és a partok közelében élnek az emberek. Ezeken a területeken van víz, és itt találhatók a nagyobb mezőgazdasági területek is. Az 1970-es es évektől viszont a kontinens peremterületein is egyre szélsőségesebb lett az időjárás, gyakoribbá váltak az elhúzódó aszályok, de a hirtelen esőzések és áradások is.
A gazdák a politikusoktól vártak válaszokat, így 1992-re a hat tagállami és a szövetségi kormányt tömörítő Ausztrál Kormányzatok Tanácsa elindított egy reformfolyamatot. 1994-ben más természetes erőforrásokkal, például a szénnel együtt versenyjogi szabályozás alá került a termelői vízfelhasználás is. Sheehan szerint ezzel relatívan hatékony vízpiac alakult ki Ausztráliában. Korábban nem volt szabályozva a vízfelhasználás, a földtulajdonosok korlátlanul kiaknázhatták a területükön található vízforrásokat. A privatizációval értéket akartak adni a víznek: azzal, hogy áruvá tették a vizet, a piacra, pontosabban a helyi piacokra bízták a beárazását.
Ehhez lényegében megkettőzték az ingatlanokhoz fűződő tulajdonjogot, azaz különvált a földre és az ahhoz tartozó vizekre vonatkozó tulajdon. A földekhez tartozó víztulajdonnal az emberek elkezdtek kereskedni, az ausztrál a földtulajdonosok a vízpiacon eladhatják az időszakosan hozzájuk rendelt vízmennyiséget, de az állandó vízhasználati jogukat is.
Az új intézményi környezetben már jelentős költségtételként jelenik meg az öntözés, ha a saját, korlátos víztulajdonon felül is szükség van rá, míg a felesleges vízkészleteket a gazdák eltárolhatják a következő évre, vagy értékesíthetik. Ennek eredményeként tényleg csökkent a vízpazarlás: a vizet nem elég hatékonyan felhasználó kis farmok kiszorultak a piacról, és a nagygazdaságok maradtak meg, köztük sok fejlett öntözőrendszerű borászat.
Nem csak szóvicc a fluid tulajdonlás
Sheehan szerint a közgazdászok örülnek, hogy új piacot hoztak létre, de az átállás olyan nehézségekkel is együtt jár, amelyekre jogelméleti és tértudományi szakembereknek kellett megoldást találniuk. A vízbirtoklás egy „fluid tulajdonjog”, és ez nem csak szóvicc – nehéz megfogni, hogyan lehet tulajdonosokhoz rendelni a több földterületen átfolyó vízmennyiséget. Ezt úgy oldották meg, hogy területarányosan felosztották a vízgyűjtőkhöz tartozó vízmennyiséget az egyes földek tulajdonosai között. A víztulajdonosokhoz tartozó vízmennyiséget rendszeres meteorológiai mérések és a víztározók szintjei alapján osztják ki a hivatalos szervek, amelyek a vízfelhasználást és a vízkereskedelmet is felügyelik.
A vízgyűjtő területek általában külön-külön piacokat alkotnak, de folyórendszereknél – és ahol az infrastruktúra lehetővé teszi – vízgyűjtők közötti kereskedelem is folyik. Itt a kereskedők a lakosság számára szükséges ivóvízkészleteken felül megmaradt víztömeggel üzletelnek. A vízügyi szervek határozzák meg a felhasználók és a természet számára meghagyott víz elosztását is, a gyakorlatban viszont az ausztrál vízpiac sem tökéletes.
Nem úgy folyik az állami „fiktív” víz
Januárban egymillió hal pusztult el, mert kiszáradtak folyók, vagy szinte teljesen leállt a sodrásuk a Murray és Darling folyórendszerben, és ez az ökológiai katasztrófa a 2012-ben indult Murray-Darling Basin Plan nevű kormányzati program kudarcát mutatja. Mivel a folyók korábban is kiszáradtak, a kormányzat a vízfelhasználási jogok visszavásárlásával akarta kezelni a helyzetet.
A kormányzat célja, hogy 2750 gigaliter vizet visszajuttasson a természetbe, amihez eddig 2100 gigaliternyi vízjogot vásároltak vissza az adófizetők pénzéből – mégsem érkezett meg az állami víz a folyókba. Az óriási szárazság hatását fokozta, hogy sok nagygazdaság, például gyapotfarmok a tényleges víztulajdonukon túl is használhattak fel vizet, vagy a gazdaságokban árkokkal, gátakkal akadályozták a víz elfolyását.
Sheehan szerint az egységes szabályozás hiánya okoz problémákat, mert a folyók nem ismerik az államhatárokat. Ehhez viszont nehezen tudnak alkalmazkodni az intézmények, mivel az ausztrál alkotmány tiltja a víz szövetségi szintű szabályozását, az egyes tagállamok külön-külön alakították ki a saját vízkereskedelmi szabályozásukat.
Másrészt hiányos a vízfelhasználást megfigyelő eszközrendszer és nem kikényszeríthető a törvényi szabályozás. Vagyis nem a vízpiac koncepciójával van probléma, mert az a hatékony vízfelhasználást ösztönözte. A víz méregdrága visszaállamosítása, vagyis a „fiktív víz” felvásárlása helyett viszont érdemes lett volna a vízfelhasználás ellenőrzésére és az infrastruktúra fejlesztésére költeni a pénzt.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: